MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Nem volt véletlen, hogy Nagy Imre nevét tűztük a zászlónkra, az egyetemi ifjúság, a munkásifjúság és később a forradalmárok is, hiszen 1953-ban az új kormányprogram meghirdetésével megenyhültek az embereket szorító bilincsek, az internálótáborokat feloszlatta, a nehézipar esztelen túlfejlesztését visszafogta, a mezőgazdaság felé fordult, és az ő munkálkodása révén a parasztságnak is jobb lett a helyzete. Felállította az ügyészséget; végigjárták a börtönöket, és akik ítélet nélkül voltak bent, azokat hazaengedték. Akkor kezdett valami frissebb szellő Magyarországra betörni.
Utána - jól tudjuk a történetet - Moszkvában eldőlt a hatalmi harc, Rákosi megerősödött, leváltatta Nagy Imrét, akit mindenhonnan eltávolítottak. Abban az időben - a mai fiataloknak mondom -, ha egy vezető politikust kizártak a pártból, az a halálát, a pusztulását jelentette. A legtöbb vezető politikus a Szovjetunióban is és a szatellit államokban ilyenkor önkritikát gyakorolt. Nagy Imre nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, dacosan felvetette a fejét és nem volt hajlandó megalkudni. Mindenhonnan kizárták, a Tudományos Akadémiáról, mert akadémikus volt, az egyetemi tanári állásából kirúgták, állástalanná vált. S amikor a pesti utcán sétált, az emberek tisztelettel köszöntek neki, és Nagy Imre cvikkere mögött megcsillant a szeme, mert érezte ezt a szeretetet.
Miért mondom ezt el? Mert '56. október 23-án egyetlenegy ember neve volt, akinek a nevét kiáltottuk és követeltük a kormány... (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Mindszenty!) Nem, nem éltél akkor, hadd mondjam ezt el! Nagy Imre volt az, akit követeltünk, hogy kerüljön a kormány élére. Mindszenty kiszabadítására indultak akciók, és csak pár nappal később. Mindszenty neve nem merült fel, ezt teljes felelősséggel tudom mondani. Nézd, ott voltunk... (Közbeszólás: Ők is ott voltak!) - ott voltak, jó.
Nagy Imre neve volt tehát az egyetlen, akit a közéleti szereplők közül elfogadhatónak tartottunk, és azt követeltük, hogy ő legyen a miniszterelnök. Ő is lett a Minisztertanács elnöke.
Nagyon jól ismerjük a történetet: magát is meglepte, megdöbbentette a dolog, szembe kellett néznie saját múltjával, saját magával, pártjával, az eszméivel. Ő szembenézett és a forradalom mellé állt. Először nagyobb késéssel, három nap kellett, utána két nap, egy nap, egy óra volt a késedelem, és amikor bejelentette Magyarország semlegességét és bejelentette a követelést, hogy a szovjet csapatok hagyják el Magyarországot, akkor ért utol bennünket, akkor érte utol a forradalmat.
Utána letartóztatták, illetve kivitték Romániába, házi fogságba került, és óriási nyomás nehezedett rá, hogy mondjon le miniszterelnöki tisztéről. Nem volt hajlandó lemondani, nem volt hajlandó legitimálni azt a quisling-rendszert, ami létrejött, nem volt hajlandó a szovjet lakájait legitimálni. A professzoros, kicsit joviálisnak tartott, kedves ember megkeményedett, és akkor vált igazán a forradalom szimbólumává, aki a haláláig nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, haláláig nem volt hajlandó lemondani a miniszterelnökségről, és úgy ment az akasztófa alá, mint Magyarország háromszorosan legitim miniszterelnöke.
(18.20)
Hiszem legitim volt ő az akkori szabályok szerint, legitim volt az akkori áltörvények szerint, de ami a legfontosabb, legitim volt Magyarország népe előtt és az egész világ előtt. Ő volt Magyarország miniszterelnöke, és halálában ő lett a magyar forradalomnak a szimbóluma. Meggyötörve, lefogyva, büszkén állt a bitófa alá, és nem engedett semmiből - ez az ő igazi példája. Hosszú életútjában voltak különböző szakaszok, amelyeket különbözőképpen lehet mérlegelni, minden embernek színes az élete, de akkor, ott, halálában örökre ő lett a magyar forradalom és szabadságharc első számú szimbóluma, első számú embere, és ezen nem változtat semmi. Éppen ezért rendkívül fontosnak tartom, hogy végre az ő nevéről érdemrendet alapítunk, és tekintsünk el minden más dologtól. Ahogy '56-ban az ő nevét kiáltva fogtunk össze itt a Kossuth téren, és itt kezdődött a forradalom, az ő nevét skandálva, úgy most az ő nevét figyelembe véve fogjunk össze.
Tehát úgy gondolom, hogy kéznyújtásra van szükség bizonyos konszenzuskérdésekben. Szeretném, ha Horváth János barátomnak a felszólítása, amit egy hete napirend után tett meg, amikor ismertette az én siralomházi emlékeimet felidézve, hogy jó lenne időnként kezet fogni egymással, én Horváth János kezét örömmel és szívesen megragadtam és megszorítottam; úgy gondolom, hogy most Nagy Imrére emlékezve ennek a szemléletnek kell uralkodóvá válnia.
És visszatérve a kitüntetésre: van egy '56-os emlékérmünk és emléklapunk (Az elnök jelzi az idő leteltét.), amelyet volt szerencsém éppen nekem beterjeszteni annak idején: az a forradalom résztvevőinek, a börtönviselteknek szól. Ez a kitüntetés a magyar kitüntetések rendjében egy előkelő, meghatározó kitüntetés lesz, évente tizenötöt fognak ebből adni, amivel az értékét jelentősen megnövelik, olyan személyeknek, akiknek a magyar függetlenséggel, a magyar államélet kialakításával, a magyar demokrácia létrehozásával és továbbvitelével kapcsolatban jelentős érdemei voltak. Úgy gondolom...
