DEVÁNSZKINÉ DR. MOLNÁR KATALIN
DEVÁNSZKINÉ DR. MOLNÁR KATALIN
DEVÁNSZKINÉ DR. MOLNÁR KATALIN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Kívülről néztem a korábbi kamarai vitákat, nem voltam az Országgyűlés tagja, nem voltam képviselő, és eredetileg, amikor arról volt szó, hogy legyen kötelező a kamarai tagság, én magam nem értettem vele egyet. Ezek után megszületett a kötelező kamarai tagságról szóló rendelkezés, és elindult a kamarák fejlődése, megindult az életük. Kapcsolatba kerültem így, úgy, amúgy velük, és egyre inkább láttam azt, hogy talán-talán lesz esély arra, hogy betöltik mindazt a feladatot, amelyet el is várunk tőlük, hiszen valahol a piacgazdaságban egy nagyon erős, jól működő, jól funkcionáló kamara a verseny tisztaságát, a fejlődés lehetőségét hordozza magában.
Amikor sorra került, hogy a kötelező tagság megszűnik, úgy éreztem, hogy talán a legrosszabb időpontban tesszük ezt meg. Még nem erősödtek meg annyira, hogy képesek legyenek minden feladatuk teljesítésére. Ami eszközt kaptak, anyagi eszközt, pénzforrást, egyebeket, azokat bizony-bizony felhasználgatták; hogy a disznótorra utaljak, kicsit nagyobb torokat rendeztek, mint kellett volna, és nem csupán küldözték a kóstolót - tovább nem gondolom a dolgot. Tehát úgy éreztem, hogy nem a legjobb időpontban történt meg ez a dolog. Egy kicsit türelmesebbnek kellett volna lenni velük.
Most, hogy ez a törvény elénk került, úgy érzem, hogy próbáljuk rendbe hozni ezt a türelmetlenségünket. Megpróbáljuk megadni azt a feltételt, hogy ha nem is kötelező a tagság, de be tudják tölteni a feladatukat, ehhez adjuk azt a bizonyos támogatást, amiért elvárjuk természetesen a komolyabb munkát; feladatot adunk nekik, amit számon szeretnénk kérni; és elvárjuk tőlük, hogy betöltsék azt a feladatot, amelyet, mondjam azt, egy folyamatos piacgazdaságban növekvő kamara betölt.
Hadd mondjak egy egyszerű példát. Tóth István képviselő úrral volt szerencsénk egy delegációban részt venni Németországban. Ott a környezetvédelem ügyeivel ismerkedtünk, és a legváratlanabb helyzet úgy adódott, hogy pont a gazdasági kamara fogadott először bennünket. Hirtelen azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk, tudniillik az ott működő, nagyon erős gazdasági kamarának a környezetvédelemmel foglalkozó tagozata is erősen ágált bizonyos alternatívenergia-termelő egységek ellen. Utána beszélgettünk másokkal, és mi, környezetvédők, jaj, rettenetesen megijedtünk, hogy hová kerültünk, s azt mondták, hogy bizony-bizony, itt olyan erős a kamara, hogy nem igazán lehet velük szembemenetelni, és ha ők azt mondják, hogy ez az arány, amit az alternatívenergia-termelők képviselnek a gazdaságban, sok, akkor bizony ezt figyelembe kell venni.
Tessék elképzelni, bekövetkezne ez Magyarországon, hogy mi azt mondjuk nekik, hogy ezt figyelembe kell venni? Nagyon érdekes a helyzet. Idáig ugyan nem szeretnék elmenni, és szeretném, ha a magyar gazdasági kamarák mindig a realitás talaján maradnának, és a társadalom egészének az érdekeit figyelembe vennék, de mindenesetre az erősségüket és a befolyásukat, és ki kell mondanom, a hatalmukat azért ez jelzi.
Nagyon érdekes kérdés, és jogilag érdekes kérdés, hogy milyen etikai feladatot tudunk adni akkor a gazdasági kamaráknak, ha nem kötelező a tagság. Nagyon érdekes volt a képviselő úr fejtegetése, és alapvetően egyet is értek vele. Sőt, azt kell mondjam, hogy azokkal a képviselőtársaimmal is egyetértek majd, akik biztosan érvelnek emellett, hogy olyan szakmai kódexek is legyenek, amelyek szakmánként kidolgozzák az etikai magatartást, és ezt tartatják be akár a tagokkal, akár a nem tag gazdasági szereplőkkel.
Ami nekem probléma, az mindig az, hogy egy jámbor óhaj, egy figyelemfelhívás, egy esetleges nyilvánosságra hozatal elegendő lesz-e arra, hogy a gazdaság mai fejlettségi szintjén a vállalkozók ezt komolyan vegyék, és elkezdjék szégyellni magukat azért, hogy nem tartják be ezeket az etikai szabályokat.
(19.40)
Én attól félek, hogy ebben is egy kicsit türelmetlenek leszünk, hamar azt fogjuk mondani, hogy feladjuk. De ha végiggondoljuk ezt a dolgot, és mindenkinek elmondjuk, hogy ez nem két perc múlva következik be, hanem 5-10 év is kell, amíg végül tényleg, ha egyszer a kamara azt mondja, hogy ön, kedves vállalkozó, valami etikai vétséget követett el, akkor összekapja magát, és a következő alkalommal ilyet nem követ el.
De én ennél többre vágyom. Én arra vágyom, hogy a kamarák legyenek újra olyan erősek, hogy nem kötelező jelleggel, hanem önként egyre többen visszalépnek, mert olyan szolgáltatásokat, olyan pluszelőnyöket, lehetőségeket, fejlődéshez segítő támogatást kapnak a kamarai tagok, amelyek miatt megéri, hogy valaki kamarai tag legyen. Nagyon örülnék, ha nagyon hamarosan nem egy kvázi adónak számítana, ha kamarai tagdíjat kellene fizetni, hanem büszkén mondaná valaki, aki vállalkozó, hogy én a gazdasági kamara tagja vagyok.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)
