A vegyes házakbeli királyok kora. Szabó Károlytól
A vegyes házakbeli királyok kora.
Szabó Károlytól
Szabó Károlytól
A vegyes házakbeli királyok czímerei.
Benczúr Bélától
Róbert KároIy ellenében, kit III. Endre halála után Gergely választott esztergomi érsek Esztergomban ismét megkoronázott, a nemzeti párt Csák Máté nádor és János kalocsai érsek vezetése alatt, hogy az ország függetlenségét a szent székkel szemben megőrizze, szabad királyválasztási jogát gyakorlatba véve, II. Venczel cseh király fiát, a 13 éves Venczelt, IV. Béla unokájának, Kunigundának unokáját, III. Endre egyetlen leánya jegyesét, emelte a trónra, kit János kalocsai érsek Szent István koronájával Székes-Fehérvártt meg is koronázott (1301 aug. 27).
A két kiskorú ellenkirály a királyságnak igazán csak nevét viselte; a királyi hatalmat, a korona jószágait és jövedelmeit a pártháborúban mind féktelenebbekké vált oligarchák, a Venczel által Nyitra és Trencsin vármegyékkel megadományozott Csák Máté, a Németujváriak, az Aba nemzetségbeli Omodé és fiai, László erdélyi vajda s más főurak gyakorolták.
A három évig tartott elkeseredett küzdelemben a fiatal Venczel, Buda várában dobzódó, kicsapongó életet folytatva, nem mutatta magát arra termettnek, hogy a trónon, melytől őt a szent szék itélete megfosztottnak hirdette, fönn birja magát tartani. Pártja, a szent szék által megnyert főpapság befolyása következtében, annyira hanyatlott, hogy a fiatal árnyékkirály még székhelyén, Buda várában sem érezhette többé magát biztosságban, miután a budai polgárság is föllázadt és Károly pártjához csatlakozott.
Venczel cseh király, veszélyben forgó fia megmentésére, 1304 nyarán hadsereggel jött Magyarországra, s minthogy fia ügyének rosszra fordúltát leginkább a papságnak tulajdonította, János nyitrai püspök jószágait földúlta, Nyitrát kirabolta, Esztergom várát megvívta, a székesegyház kincseit zsákmányúl ejtette, az érsekség kiváltságleveleit szétszaggatta, s azután Budára vonúlván, fiát a koronával együtt Csehországba haza vitte.
A szent korona visszavívásáért Károly zászlaja alatt csakhamar 20.000 magyar és kún lovas tört Csehországra, melyet Albert római király s más német fejedelmek is haddal támadtak meg. A hadjárat ez évben nem vezetett döntő eredményre; a következő évben pedig, midőn már a cseh király által megnyert Ottó bajor herczeg vette át a cseh hadak vezérletét, csak a cseh király közbe jött halála gátolta meg a háború újult erővel való kitörését (1305 junius 21). Az ifjú Venczel ugyanis azonnal kibékűlt Alberttel, s a magyar koronát ahhoz való jogával együtt átadta a bajor Ottónak, IV. Béla unokájának.
Ottó álruhában jutott át Ausztrián, és útközben a koronát, melyet magával vitt, Fischamend körűl elvesztette, de ismét megtalálta; Sopronban Venczel egykori hívei s azok közt a Németujváriak fogadták Ottót s Székes-Fehérvártt a pártjára állott két püspökkel megkoronáztatták (1305 decz. 6).
A pártháború a két ellenkirály közt újra kitört s különösen túl a Dunán dühöngött, hol Rudolf osztrák herczeg is haddal volt kénytelen fellépni az Ausztriába és Stiriába be-becsapó Németujváriak ellen. A mint azonban Rudolf Magyarországból hadait kivonta, hogy az ifjú Venczel meggyilkoltatásával (1306 aug. 4) megürűlt cseh trónt elfoglalja, Károly ügye annyira hanyatlott, hogy Horvátországba kellett visszavonúlnia.
De az ellenkirály, Ottó hatalma sem szilárdúlhatott meg; mert a királyi hatalmat bitorló főurak, Csák Máté, ki a Morva folyótól Komáromig, a róla Mátyus földének nevezett vidéken zsarnok módra uralkodott, Kassa vidékén az Omodék, túl a Dunán a Németujváriak, Erdélyben László vajda, ha névvel Ottó híveinek vallották is magokat, csak saját hatalmuk gyarapítására törekedtek. Ottó a szent szék által el nem ismerve, Albert római király által a miatt, hogy a cseh királyság ügyében Rudolf osztrák herczeg ellen foglalt állást, háborúval fenyegetve, ingadozó trónjának az által vélt támaszt szerezhetni, hogy a hatalmas erdélyi vajda leányának kezét megkérette. László vajda azonban őt, midőn mátkájáért Erdélybe ment, elfogta, Bálványos várába záratta, s a koronát, melyet Ottó, mint féltett kincsét, magával hordozott, hatalmába kerítette (1307).
Ottó elfogatása után Károly ügye kedvező fordúlatot vett, Buda vára vérengző lázadás által (1307 junius 1) s nem sokára azután Székes-Fehérvár is hatalmába kerűlt. V. Kelemen pápa pedig Károly érdekében Gentilis bibornokot teljes hatalmú követévé nevezte ki Magyarországba, melynek lakosait az Ottónak tett hűségeskű alól föloldozta s magát Ottót a szent szék elébe idézte (1307 aug. 8 és 10).
A pápa ez intézkedése lehetett hatással arra, hogy az ország egyházi s világi urai közűl többen, a nemesség s az alsó rendű papság tömegével a Rákos mezejére gyülekeztek, s hogy valahára véget vessenek az országot végromlással fenyegető fejetlenségnek, a közöttök megjelent 19 éves ifjú Róbert Károlyt önkényt törvényes urukká, királyukká választották, neki hűséget eskűdtek, az elfoglalt királyi s királynéi jószágok visszaadatását, az elnyomott nemesség szabadságának visszaállítását elhatározták (1307 okt. 10). Igy kivánták elejét venni annak, hogy a pápa adjon az országnak királyt, így akarták korlátozni a Csák Máté, a Németujváriak és László vajda önkényét, kik e gyűléstől távol maradtak.
Ottó 1308-ban börtönéből szökéssel menekűlvén, rá sem gondolt többé, hogy a trónhoz való jogát érvényesítse, bár a magyar királyi czímet haláláig viselte, s így Károly mint trónkövetelő versenytárs nélkűl maradt.
Gentilis bibornok csak 1308 őszén érkezett Magyarországba, s miután a leghatalmasabb főurakat s magát Csák Mátét is megnyerte Károly részére, megnyitotta a királyválasztó országgyűlést, melyet a rendek Pesten a Duna partján szabad ég alatt tartottak. Latin beszédében hivatkozván arra, hogy a szent koronát István király Rómától nyerte, fejtegetni kezdte, hogy István nemzetségének kihaltával csak a pápának lehet joga a koronáról rendelkezni; de a rendek ez ellen zajongva tiltakoztak, s hogy szabad királyválasztási jogukat tettleg érvényesítsék, Károlyt közakarattal királyukká ismét kikiáltották, s miután a bibornok, a megtörtént választás jogosságát vitatni s így a dolgot élére állítni nem tarthatva tanácsosnak, a szent szék nevében a választást megerősítette, Károlyt ősi szokás szerint zajos örömriadás közt vállaikra emelték (1308 nov. 27).
Minthogy a korona László erdélyi vajda kezében volt, Gentilis bibornok a királyválasztás után Budán tartott országos tanácsban, melynek végzései a királyi hatalom és tekintély megszilárdítását czélozták, a letartóztatott szent koronát, míg vissza nem kerűl, egyházi tilalom alá vetette, s elrendelte, hogy új korona készűljön, melyet a király és nemzet tartozzék igazi törvényes koronának elismerni. Ezzel az új koronával történt aztán Károly megkoronáztatása a bibornok és az ország nagyjai jelenlétében Buda várában, a Szűz Mária egyházában (1309 junius 15).
Sem a budai gyűlés végzése, sem a Pozsonyban 1309 november havában tartott zsinat átokkal való fenyegetése nem volt hatással a királyi jószágokat bitorló főurakra s nem szűntette meg az országban eláradt zavarokat. A nemzet, s maga a főpapság is, csak a Szent István koronájának varázserejétől várta a törvény és jog uralmának helyreálltát. A bibornokkövet átok alá vetéssel igyekezett László vajdát a korona visszaadására kényszerítni (1309 decz. 25); de parancsa, sőt az Erdélyre kimondott egyházi tilalom is sikertelen maradt. Végre Tamás esztergomi érsek, Omodé nádor s néhány főúr Szegeden a vajdával összejővén, rábírták, hogy a korona visszaadására s a király iránti hódolatra kötelezze magát. Az így visszaszerzett koronával történt Károly király utolsó törvényes megkoronáztatása Székes-Fehérvártt, miután az Omodé nádor által a Rákos mezejére hirdetett országgyűlésen újra királynak kikiáltatott (1310 aug. 27).
A korona varázserejébe vetett hit azonban hiúnak bizonyúlt; a féktelenséghez szokott oligarchák nem bocsátották ki kezeikből a bitorolt királyi javakat, nem hagytak föl az erőszakoskodással. Csák Máté Visegrád várából magát Budát, a királyi lakot is fenyegette, s midőn őt ezért Gentilis bibornok átok alá vetette (1311 julius 6), annál kegyetlenebbűl dúlta a nyitrai püspök s az esztergomi érsek jószágait, kik az átkot ellene kihirdették. Versenyzett vele a hatalmaskodásban Omodé nádor, ki a felföldön több királyi várat s nemesi birtokot foglalt el, s Kassa vívása közben a polgárok kirohanása alkalmával vesztette el életét (1311). Károly királynak a féktelen főurak ellen csak fegyverrel lehetett magát a trónon föntartani.
Róbert Károly király 1335. évi oklevelének kezdete.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
A Tarcza folyó mellett Rozgonynál vívott ütközetben, melyben Károly a Csák Máté és az Omodé-fiak egyesűlt hadai fölött véres győzedelmet nyert (1312 junius 15), tűnt föl a király szerencsecsillaga, mely azután folytonosan emelkedett. De e vereség Csák Máté erejét nem törte meg, s Károlynak még évek során át kellett e daczos főúrral, valamint a Németujváriakkal, az 1315-ben elhalt László vajda fiaival, s a Borsa nemzetségbeli Kopasz nádorral és rokonaival küzdeni, Visegrádot és Komáromot csak 1315-ben sikerűlt elfoglalnia a cseh királylyal háborút folytató Csák Mátétól, ki, mint a király ellensége, halt el a Károly által személyesen ostromolt Trencsin várában, hol fejedelmi fényű udvarát tartotta (1321 márczius 18).
Csák halála s Trencsin megvívása után is elég dolgot adott a királynak a Velenczével szövetkezett Brebiri Mladin tengermelléki s boszniai bán legyőzése (1322) és a Tamás erdélyi vajda ellen fölkelt szászok elleni hadjárat, melynek bevégeztével Károly a szászoknak II. Endrétől 1224-ben nyert kiváltságlevelét megerősítve újra kiadta (1324).
E csaknem szakadatlan belháborúk okozták, hogy Károly a Velenczétől 1311-ben elpártolt Zára megtartására kellő erővel nem léphetett föl, s így a dalmát főváros harmadfél évig tartott ellenállás után ismét Velencze alá vetette magát (1313), utóbb pedig a többi dalmát városok is, melyek a zavargó horvát urak folytonos támadásainak kitéve, a magyar koronától kellő segélyt nem kaphattak, egymás után Velencze felsősége alá adták magokat (1322–1328).
Károly Csák Máté halála után áttette királyi lakát Temesvárról Visegrádra, honnan az ország kormányát könnyebben kezelhette s a szomszéd államok ügyeit is inkább figyelemmel kisérhette. A belháborúk megszűntével a törvényes rend föntartására s az ország jóllétének gyarapítására tett üdvös intézkedései mennyire helyreállították a királyi hatalmat s mennyire emelték Magyarország politikai sulyát s koronája tekintélyét: semmi sem bizonyítja fényesebben, mint az 1335-ben Visegrádon rendkivűli fénynyel tartott fejedelmi összejövetel, melyen Károly a császár mellőzésével a cseh és lengyel király, a német lovagrend s több német fejedelmek viszályait, mint békebíró, megszűntette s viszonyaikat szabályozta.
Politikai működésében Károly családja fényének és hatalmának emelését tartván szem előtt, utódai számára a nápolyi és lengyel koronát törekedett megszerezni. E czélból kisebbik fiát, Endrét nagybátyja, Róbert nápolyi király unokájával, Johannával jegyezte el s Nápolyba vitte, hogy ott mint trónörökös neveltessék (1333), idősebb fiát pedig, Lajost, a magyar trón örökösét, sógorával, a gyermektelen Kázmér lengyel királylyal trónja örökösévé fogadtatta s a lengyel országgyűlés által is elismertette (1339). Az ő eszméje volt a magyar és lengyel korona tartományainak egy fő alatti egyesítésével oly hatalmas államszövetséget alkotni, mely Kelet-Európa sorsának intézésére döntő hatást bírjon gyakorolni.
Róbert Károly az élet nehéz iskolájában növekedve, megtanúlta ismerni az embereket, viszontagságok közt szerzett gazdag tapasztalással, hosszas küzdelemben megedződött lelki erővel ragadta meg a bomlásnak indúlt ország kormányát, s határozottsággal, eszélylyel és erélylyel hajtotta végre a reform nehéz munkáját. Szerencséjére vált a meghasonlott Magyarországnak, hogy Károly akart is, tudott is a szó teljes értelmében uralkodni, s a nemzet érdekét a maga és családja érdekével egygyé bírta forrasztani. Károly, bár idegen földön született, magát a nemzettel teljesen azonosította. Midőn 1337-ben trónja örököse, Lajos számára János cseh király unokáját, Károly morva őrgróf leányát, Margitot eljegyezte, a szerződésben kikötötte, hogy a leendő magyar királyné magyar szokásokban és erkölcsökben növekedjék, s a kiskorú jegyest, hogy a magyar nyelvet megtanúlja, visegrádi udvarába hozatta. Az ő erélyes kormányának volt érdeme, hogy az országot a fejetlenség és pártharczok zavaraiból kiemelte, a személy- és vagyonbiztosság helyreállításával a nemzet anyagi és szellemi előhaladását, az ipart, kereskedést, a városok gyarapodását előmozdította, a kincstárt jó karba állította, a honvédelmet a végsorvadásban sínylő várrendszer helyett új alapra, a banderialis szervezetre fektette, az igazságszolgáltatásban hasznos javításokat léptetett életbe. Ő volt az első magyar király, ki aranypénzt veretett. Magyarország, mely meghasonolva, földúlva, szegényen jutott kormánya alá, halálakor mint egységes, békés, vagyonos és tekintélyes állam szállott utódjára (1342 július 16).
Nagy Lajos király függő pecsétjének előlapja.
E pecsét eredetije a bécsi cs. és kir. állami levéltár egyik, 1364 február 10-iki oklevelén függ.
A 16 éves Lajos megkoronáztatása után Szent László király sirjához zarándokolva fogadást tett, hogy e dicső király példáját követve fog uralkodni. Váradról Erdélybe sietett, hol a szászok a rájok kivetett adó miatt föllázadtak, s e mozgalmat vérontás nélkűl lecsendesítette. Erdélyben fogadta az oláh vajda, Sándor hódolatát, kinek atyja, Bazarád Mihály 1330-ban Károly seregét Oláhországban megverte s a magyar koronától való függést megtagadta.
Róbert nápolyi király 1343 elején elhalálozván, végrendeletében trónja örökösévé unokáját, Johannát nevezte ki. Lajos a nápolyi trónt az első szülött ágának öröklési jogán magának, illetőleg Endrének, Johanna férjének, követelte. De a pápa nem volt hajlandó a szent szék hűbérét az Anjouk magyarországi hatalmas ágára szállítni, s a királyi család tagjai, a nápolyi aristocratia, s maga a 16 éves Johanna is, ki könnyelmű életet folytatva, férjével meghasonlott, mindent elkövettek e követelés meghiúsítására. Erzsébet anyakirályné, ki Nápolyba utazva csak Johanna tettetett hizelgése által biratta rá magát, hogy veszélyben forgó fiát haza ne hozza, az Avignonban székelő pápát rá birta ugyan arra az igéretre, hogy Endrét királylyá koronáztatja, ha a szent széknek engedelmességet fogad, s a trónt Johanna örökös nélküli halála esetére Máriának, Johanna húgának, engedi át; de igérete teljesítését a pápa másfél éven át halogatta. Midőn végre a koronázási parancs kiadatott s Endre elég vigyázatlan volt elárúlni, hogy ellenségein véres bosszút szándékozik állani, azok összeesküdtek s őt Aversában neje tudtával és megegyezésével meggyilkolták (1345 szept. 18).
Lajos boszút esküdött Johanna és pártja ellen; e czélra szövetkezett Albert osztrák herczeggel s a pápa által kiátkozott bajor Lajos német császárral, az európai udvarokhoz követeket küldött, hogy boszúló hadjáratában támogassák, s a pápától követelte, hogy Johannát, mint férjgyilkost, foszsza meg országától. A pápa azonban kinyilatkoztatta, hogy Johannát, míg bűnössége be nem bizonyúl, a tróntól meg nem foszthatja; a gyilkosokra átkot mondott ugyan, vizsgálatot is tartatott, de Johannát nem itélte bűnösnek, sőt engedélyt adott neki, hogy Lajos tarentói herczeggel egybekeljen (1346 aug. 20).
A pápától elégtételt nem remélhetvén, Lajos elhatározta magát a hadjáratra, s minthogy Velenczétől, Genuától és Siciliától hajókat nem kaphatott, 1347 őszén szárazon vezette Nápoly ellen hadait, melyek élén egy fekete zászlót lobogtatott meggyilkolt öcscse képével. Deczember 23-án Aquilánál nápolyi földön táborozott; néhány nap mulva Tarentói Lajos hadait, ki nejével a Provence-ba menekült, Capuánál szétverette s 1348 január 18-án Aversa alá érkezett. Itt fogadta Durazzói Károlyt és Tarentói Filepet, ide hivatta magához a királyi család többi herczegeit, azokat elfogatta s közűlök Durazzói Károlyt, a Róbert királytól neki szánt Mária férjét, azon a helyen, hol Endrét gyilkosai megfojtották, lefejeztette (1348 január 23).
Más nap serege élén Nápolyba bevonúlván, a város hódolatát fogadta, a siciliai királyi czímet fölvette, Endre csecsemő árváját, az atyja halála után született Károlyt, trónörökössé nevezte ki s Visegrádra küldte, a pápától pedig követe által a királyság ráruháztatását s Johanna megbüntetését követelte, ez esetben késznek nyilatkozván Nápolyhoz való jogáról lemondani s azt a szent széknek visszabocsátni. De a pápa vonakodott Johanna bűnös voltát elismerni.
Lajos erre elhatározta, hogy Nápolyt fegyverrel tartja meg birtokában. Maga ugyan visszatért Magyarországra, de Laczkfi István erdélyi vajda vezérletére bízott hadaival Nápolyt és vidékét megszállva tartotta. Laczkfi dögvész által megtizedelt seregével több ütközetben szerencsével harczolt ugyan Tarentói Lajos és Johanna hadaival, de a túlnyomó erő elől végre is kénytelen volt Nápolyból kivonúlni s nem birta a folytonosan lázongó tartományt megfékezni. Lajos ekkor a főurak zászlóaljaival másodszor is megjelent a csatatéren, a hadi szerencsét nem sokára megfordította, s Nápolyt, honnan Johanna férjével együtt Gaetába menekült, ismét elfoglalta (1350).
Nagy Lajos 1377 márczius 13-iki oklevelének kezdete.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
VI. Kelemen pápa Lajost, midőn másodszor is nápolyi területre lépett, átok alá vetette, s Nápoly bevétele után fölhívta, hogy a trónöröklés ügyét bízza a szent szék döntő itéletére. S Lajos meggyőződve, hogy a magyar uralomtól idegenkedő tartomány birtokát hajóhad nélkül nagy áldozatokkal sem biztosíthatná, beleegyezett a pápai követ által sürgetett fegyverszünetbe a következő évi április 1-éig, oly föltétellel, hogy az alatt a pápa mondjon végitéletet, s ha Johannát bűnösnek találja, a királysággal őt adományozza meg, ellenkező esetben ő legyen köteles hadait visszavonni s a fogoly herczegeket szabadon bocsátni, Johanna pedig neki hadi költsége megtérítésére 300.000 aranyat fizessen. Igy az átok alól fölmentve, az ügy eldöntését a pápára bízta s Rómán át visszatért Budára (1350 nov.)
Megjött végre a szent szék itélete, mely Johannát ártatlannak nyilatkoztatta. Lajos ekkor hadait Nápolyból visszaparancsolta, a fogoly herczegeket szabadon bocsátotta, s hogy boszúságának kifejezést adjon, megvetőleg lemondott a Johanna által fizetendő hadi kárpótlásról (1351).
A négy évig tartott nápolyi hadjáratban Lajos hadai a magyar fegyverek becsületét távol idegen földön, nehéz körülmények közt fönn birták tartani; ez a dicsőség s az a tapasztalás, melyet a magyar urak és nemesek a művelt Olaszországban szereztek, maradt e regényes részletekben gazdag hadjárat egyetlen nyeresége.
A hosszas nápolyi táborozás s az 1351-iki litván hadjárat alatt az urak, kik a királyt zászlóaljaikkal kisérték, és a fölkelt nemesek annyi pénz- és véráldozattal bizonyították be a királyhoz való ragaszkodásukat, hogy hűségök jutalmáúl Lajos az 1351-dik év végén tartott országgyűlésen kérelmökre szívesen megerősítette II. Endre aranybulláját. Csak negyedik pontján tette azt a változtatást, hogy ezentúl a fiörökös nélkűl elhaló nemesek ne rendelkezhessenek szabadon jószágaikról, hanem azok testvéreikre s vérrokonaikra, ezek nem létében pedig a kincstárra szálljanak. Ugyancsak ezen az országgyűlésen, hogy az úri és nemesi rend a zászlóaljtartás és fölkelés terhét könnyebben hordozhassa, Lajos törvénybe igtatta, hogy ezentúl a jobbágyság, valamint a királyi és királynéi birtokokban, úgy a papi, úri és nemesi rend jószágaiban is, földesurainak a gabona- és bortermésből kilenczedet tartozzék adni.
A nápolyi hadjáratnál sokkal fontosabbak és eredményesebbek voltak Magyarországra nézve a Velencze ellen intézett hadjáratok. Lajos már 1346-ban Zára alatt táborozott, melynek Velencze ellen föllázadt polgárai őt oltalmukra hívták; de hajóhaddal nem rendelkezvén, a velenczeiek által Zára mellett a tengerparton épített erősséget be nem vehette, s a büszke köztársaság megalázását és Dalmátország visszafoglalását kénytelen volt kedvezőbb alkalomra halasztani.
Midőn a Velenczével 1348-ban a nápolyi hadjárat alatt 8 évre kötött fegyverszünet lejárandóban volt, Lajos a szent szék fölhívására hadjáratra készűlt Dusán szerb fejedelem ellen, ki czár czímet véve föl, magát a magyar király fensősége alól kivonta, s a pápának tett fogadását, hogy népével együtt a római egyház kebelébe tér, teljesítni vonakodott. Lajos, kit vallásos buzgóságáért a pápa az egyház zászlótartója czímével tisztelt meg, 1356 nyarán 100,000 főnyi sereget gyűjtött Zágrábba, nyiltan hirdetve, hogy a schismaticus (óhitű) Dusán czár ellen vezeti hadait: de hirtelen Friaulnak fordulva Velencze területére rontott, ott több várost és várat elfoglalt s Trevisót hosszasan ostromolta. Az esztendőnél tovább tartott hadjáratban, mely alatt hadai Zárát is elfoglalták, Lajos Velenczét mind szárazon, mind a dalmát partokon addig szorongatta, míg a köztársaság követei előtte Zárában békéért nem könyörögtek. A békeszerződésben Velencze örökre lemondott Dalmácziáról s a dogék által viselt „Horvát-Dalmátország herczege” czímről s visszakapta mindazt, mit a magyar hadak velenczei területen elfoglaltak (1358 február 18). Következő évben Lajos Szerbországban táborozott s az elhalt Dusán czár utódját a magyar korona felsőségének elismerésére kényszerítette.
A pozsonyi városház kapuboltozatának zárkövei.
Építészeti emlékek Nagy Lajos király idejéből. Kimnach László rajza.
A hitében buzgó Lajos nemcsak a koronájától függő melléktartományokban, hanem Magyarországon is erélyesen működött az óhitűek megtérítésén. De épen ez volt főoka annak, hogy a magyar uralom az aldunai tartományokban az óhithez ragaszkodó népek rokonszenvét meg nem nyerhette és így meg nem gyökeresedhetett. E térítési kényszer elől menekűltek a máramarosi oláhok, vajdájok, Bogdán vezérlete alatt, a tatárok dúlásai miatt népességében megfogyatkozott Moldvába, hol azonban a magyar koronának ismét meghódoltak. A kiköltözött oláhok helyére Máramarosba s a szomszéd vármegyék hegyes vidékeire ekkor telepedtek le a lithvánok által elűzött orosz herczeg, Koriatovics Tódor vezérlete alatt beköltözött oroszok (1360).
Az egyház által magasztalt, lovagias, népszerű Lajos király dicsősége féltékenységet támasztott IV. Károly császár szívében, ki Lajost azzal gyanúsította, hogy a császári korona elnyerésére törekszik. A nagyszombati személyes találkozás alkalmával a császár kiengesztelődve vált ugyan el Lajostól, de a gyanú tövise megmaradt szívében. S midőn később Lajos követei tőle Prágában némely cseh urak határszéli kártételeiért elégtételt követeltek, a vita hevében annyira megfeledkezett magáról, hogy a király anyját oly sértő szóval illette, melyért a követek véres elégtételt kivántak s Prágát azonnal odahagyták. Lajos azonnal szövetkezett anyja testvérével, Kázmér lengyel királylyal és az osztrák herczegekkel s Trencsinnél ütötte föl táborát (1362). A pápai követ közbenjárása azonban megakadályozta a háború kitörését s a viszálynak a békebirák itélete alapján azzal szakadt vége, hogy a császár a brünni összejövetelen meggondolatlan szavaiért ünnepélyesen bocsánatot kért (1364).
A törökök már 1361-ben elfoglalták Drinápolyt, három év mulva pedig Bolgárország nagy részét is meghódították. Lajos, hogy a törökök hódítása elébe gátat emeljen, seregét Oláhországon át Viddin alá vezette, azt megvívta, s a bolgár föld nyugoti részét elfoglalván, abból a bolgár bánságot alapította (1365). E bánság védelme közben történt a magyar hadak legelső győzedelmes összeütközése a törökökkel (1366). Ennek emlékére építtette Lajos a mária-czelli egyházat, melynek drága miseruhái s egyházi ékszerei a vallásos magyar király bőkezűségéről maig is tanúskodnak.
Kázmér lengyel király, Lajos sógora, 1370 nov. 5-én fiú utód nélkűl elhalván, a lengyel korona a Róbert Károlylyal kötött s többször megerősített szerződés szerint Lajosra szállt, ki magát Krakóban megkoronáztatta s Lengyelország kormányát anyjára, az elhalt király testvérére, bizta. A lengyelek folytonos zavargásai azonban Erzsébetre nézve a kormányzást annyira megnehezítették, hogy Lajos az ország nyugalmának helyreállítása végett a lengyel rendekkel Kassán tartott gyűlésen kénytelennek látta magát a lengyel nemességet az adózás terhe alól csaknem teljesen fölmenteni, oly föltétellel azonban, hogy halála után a lengyelek a trónöröklést leányaira is kiterjeszszék (1374). Minthogy azonban a zavarok ezután sem szűntek meg s azok miatt Erzsébet kénytelen volt Lengyelországot odahagyni, Lajos a lengyel kormányt László oppelni herczegre, Magyarország nádorára bizta, Galicziát és Lodomeriát pedig, hogy a magyar koronához szorosabban oda csatolja, magyar vajdák kormánya alá vetette.
Zsigmond király második függő pecsétjének előlapja.
A Magyar Nemzeti Múzeum galvanoplastikai gyűjteményében lévő pecsétmás után.
Velenczével, mely nehezen szívelte Dalmáczia elvesztését s a dalmát városok kereskedelmét lehetőleg károsította, Lajos, mint Carrara Ferencz páduai herczeg szövetségese, már 1373-ban viselt eredménytelen háborút; a döntő csapást azonban csak később, a Genuával s Carrarával együtt három évnél tovább folytatott háborúban mérte a köztársaságra. Velencze mind szárazon, mind tengeren sulyos vereségeket szenvedve, kénytelen volt a turini békét elfogadni, melyben kötelezte magát, hogy a magyar korona részére évenként, Szent István király napján, 7000 arany adót fog fizetni (1381 aug. 8).
A nápolyi trónt, melyről lemondott, Lajos a VI. Orbán pápa által pártolt Durazzói Károlynak igyekezett megszerezni, kit már 1365-ben udvarába hozatott, majd Horvát- és Dalmátország bánjává nevezett ki. Károly, miután esküvel fogadta, hogy Lajos leányait a magyar és lengyel trón birtokában nem fogja háborgatni, a velenczei csatatérről 10.000 magyarral vonúlt Rómába, hol őt a pápa megkoronázván (1381 jun. 3), Nápolyt elfoglalta, Johannát foglyúl ejtette és, mivel a trónról lemondani állhatatosan vonakodott, börtönében megfojtatta (1382 máj. 22).
A sírjához közelgő Lajosnak semmi sem feküdt inkább szívén, mint az, hogy a magyar és lengyel koronát nagyobbik leányára, Máriára, Zsigmondnak, IV. Károly császár fiának jegyesére szállítsa. S midőn a Zólyomba gyűlt lengyel rendek, e kivánatát készséggel teljesítve, letették a hűségi esküt a 12 éves Máriának és a 15 éves Zsigmondnak (1382 jul. 25), kit Lajos magyar hadakkal azonnal átküldött Lengyelországba a kormány átvételére: Magyarország dicső királya, kit az utókor méltán tisztelt meg a „Nagy” melléknévvel, nyugodt lélekkel szállott sírjába (1382 szept. 11).
Lajos 40 évi uralkodása alatt Magyarország földjét ellenség nem taposta, erejét belháború nem emésztette, a magyar hadak a nápolyi, velenczei, aldunai és a litvániai hadjáratokban újabb meg újabb babérokat arattak, a jog és törvény uralma alatt az ország anyagi ereje fejlődött, a városok, mint a nyugot-európai s keleti kereskedés rakhelyei, virágzásnak indultak s a jólléttel együtt karöltve haladt a műveltség, melynek emelésére Lajos a pécsi egyetemet alapította (1369).
A lovagias, igazságos, szívben, lélekben magyar Lajos népszerűségét semmi sem bizonyítja fényesebben, mint az a tény, hogy a büszke harczias nemzet, nagy királya iránti hálából, leányát Máriát, az első nőt a magyar trónon, közegyetértéssel királyának elismerte és megkoronázta (1382 szept. 17), annak teljeskorúságáig a kormányt Lajos özvegyére, a boszniai Erzsébetre bízván, ki mellett az államügyeket Garai Miklós nádor vezette.
A nőuralom ellen legelsőben Horvát- s Dalmátországban és Boszniában indult meg a mozgalom a három Horváti testvér, János tengermelléki bán, Pál zágrábi püspök, László s rokonuk Palisnai János vranai perjel vezetése alatt, kik a trónra Károly nápolyi királyt, az egykori horvát-dalmát bánt, szándékoztak emelni. A nyugtalanság lecsillapítására az anyakirályné, két leányával, a nádorral s udvara fényes kiséretével a forrongó tartományokba sietett, s az elégületleneket látszólag hódolatra bírta (1383 okt.) De már a következő évben, midőn a horvát-dalmát bán nyiltan az elégületlenek élére állt: a lázadást a helyébe kinevezett új bán nem bírta elfojtani, s az arany bulla megerősítésének sem lett kivánt hatása. Károly, Pál zágrábi püspök meghívását elfogadva, Lajosnak tett esküjét megszegve, mint trónkövetelő lépett fel s Zengben kikötött (1385 szept. 12). E zavarokkal egy időben Lengyelországban is kitört a forradalom Zsigmond ellen, ki magyar hadaival kénytelen volt onnan kivonúlni. Az országuk függetlenségére féltékeny lengyelek készeknek nyilatkoztak ugyan Lajos kisebbik leányát, a Vilmos osztrák herczegnek eljegyzett Hedviget, trónra emelni, de csak oly föltétellel, hogy Galiczia Lengyelországhoz visszacsatoltassék, s Hedvignek a nemzet válaszszon férjet, ki vele a trónt megoszsza. Erzsébet királyné hosszas vonakodás után kénytelen volt végre is engedni, s Hedviget Krakóba küldötte, kit a lengyelek megkoronáztak (1385 okt. 15) s a kereszténynyé lett litván fejedelemmel, Jagellóval házasítottak össze (1386 febr.). Igy szakadt meg Magyarország kapcsolata az ekkor Litvániával egyesűlt Lengyelországgal.
Zsigmond 1415 márczius 24-iki czímeradományozó oklevelének kezdete.
A czímert Mellétei Barócz János és rokonai kapták Zsigmond királytól.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
A lengyelek által elútasított Zsigmond, miután a könnyelmű ifjútól elidegenedett anyakirályné Máriát V. Károly franczia király öcscsének, Orleansi Lajosnak jegyezte el (1385 júl.), hogy a magyar trónra juthasson, ragaszkodott Mária kezéhez való jogához s a házasság megkötését sürgette. S az anyakirályné, hogy a trónkövetelő Károly ellen Zsigmond rokonaitól Csehországból segélyt nyerhessen, a franczia herczeggel kötött szerződést felbontva, Zsigmond házasságához megegyezését adta. A menyegző után Budán tartott országgyűlés aztán hűséget esküdött Máriának és férjének, Zsigmondnak, kit a rendek „az ország gyámja” czímével ruháztak föl.
A könnyelmű, pazarló Zsigmond ellen azonban, ki a Vág vidékét testvérének, Venczel cseh királynak, s rokonainak, Jodok és Prokop morva herczegeknek zálogba adta, csakhamar általános lett a nemzet ingerűltsége, s Károly pártja annyira szaporodott, hogy ez Zágrábból ellenállás nélkűl vonúlhatott be Buda várába, és miután a királynékat lemondásra kényszerítette, magát Székes-Fehérvártt a megalázott királynék jelenlétében megkoronáztatta (1385 decz. 1). Mindazáltal a rokonaitól elrablott koronának nem sokáig örűlhetett; Erzsébet királyné ugyanis, Garai nádorral egyetértve, őt a királyi palotában Forgács Balázs által lesújtatta s a visegrádi börtönbe záratta, hol súlyos sebeiben nem sorára elhalt (1386 febr. 24).
A budai vérfürdőből megmenekűlt Horváti János a Dráván túl újra kitűzte a lázadás zászlaját. Erzsébet ekkor Garai nádor tanácsára leányával Máriával s fényes kisérettel megjelent a Dráván túl, hogy a forrongást jelenlétével lecsendesítse; de a kisérlet nem sikerűlvén, Gara várában szándékoztak menedéket keresni. Horváti János és társai azonban a menekűlők kiséretét Gara, a mai Gorján, közelében Diakovár körűl megrohanták s leverték, Garai nádort és Forgács Balázst hősi ellenállás után elejtették s a királynékat Novigrád várába szállították, melynek börtönében majdnem félévi sanyargatás után Horváti János az anyakirálynét megfojtatta (1387 jan. 16).
A hívei által az ország főkapitányává választott Zsigmond nem bírván megfékezni a lázadást, mely már Dél-Magyarországba is elharapódzott: hogy nejét megszabadíthassa, Velencze segélyéhez folyamodott, s hogy nagyobb tekintélylyel és hatalommal léphessen föl, magát a Budára hívott rendek által királylyá kiáltatta s Székes-Fehérvártt megkoronáztatta (1387 márcz. 31). Velencze hajóhada aztán a tengeren, Zsigmond hívei pedig szárazon mindaddig ostromolták Novigrádot, míg azt Palisnai János és társai szabad elvonúlás föltétele mellett föl nem adták, s így a királyné vissza nyerte szabadságát (1387 jun. 4). Zsigmond azonban mint király sem bírt a lázadókkal, kik a megölt Károly fiát, nápolyi Lászlót törekedtek a trónra emelni, s kik ellen híveinek a következő két évben is folyvást kellett harczolniok; mi közben a dalmát városok a lázadókat pártoló Tvartkó boszniai király alá vetették magukat.
Magyarország e zavarait szomszédjai siettek fölhasználni. Hedvig lengyel sereg élén bevonúlván Galicziába és Lodomériába, ezen tartományokat a lengyel koronához visszacsatolta; a törökök pedig, kik a rigómezei ütközet után Szerbiát felsőségük alá vetették (1389 jun. 20), a Száván átkelve, ekkor legelsőben magyar földre is betörtek, de a Szeremségen két ízben is vereséget szenvedtek (1391).
Falfestményes ablakrészlet a vajda-hunyadi vár loggiájában.
Kimnach Lászlótól
A lázadó Horvátiak ellen Zsigmond végre személyesen vonúlt erős hadsereggel Boszniába; Dobor várát megvívta s az ott elfogott lázadókat Pécsett lefejeztette, az ekkor megszökött, de később kézre került Horváti Jánost pedig lófarkon meghurczoltatta s négygyé vágatta. Dabisát, Tvartkó utódját, hódolatra s Dalmáczia visszaadására kényszerítette; a Boszniából elmenekűlt s Szerémben bujdosó 32 nemest pedig, s ezek közt Hédervári Kont Istvánt, Lajos király nádorának, Kont Miklósnak a fiát, kik csellel kézre kerítve s vasban Budára vitetve előtte térdet s fejet hajtani vonakodtak, lenyakaztatta (1393).
A törökök 1394-ben Viddint és Nikápolyt elfoglalván, Nagy Lajos bolgár bánságát meghódították. Zsigmond e tartományt visszakövetelte, de Bajazed szultán a magyar követek előtt Brusszában a palotája falain függő fegyverekre mutatva, a hódítás jogára hivatkozott. Zsigmond a kihívást elfogadva, a magyar urak dandáraival s 600 franczia lovaggal Erdélyen s Oláhországon át Kis-Nikápoly alá nyomúlt s azt ostrommal bevette. E vár vívása közben értesült neje, a szerencsétlen Mária haláláról (1395 máj. 17.), s azonnal visszasietett Magyarországra, hol az elégűletlenek a trónt Mária halálával megürűltnek hirdették, s némelyek Hedvigre és férjére, Ulászlóra, mások nápolyi Lászlóra kivánták volna a koronát szállítani.
A nagyszerű keresztes hadjárat, melyet Zsigmond európai segélyhadakkal indított a törökök ellen, a keresztény sereg vereségével végződött Nikápoly alatt (1396 szept. 28). Zsigmond nagy bajjal menekűlve Konstantinápolyba hajózott, honnan 1397 elején érkezett Spalatóba s csak életveszélylyel térhetett vissza a lázongó Horvát- s Tótországon át Budára.
Hogy a kormányzásával elégedetlen nemzet ingerűltségét lecsillapítsa, Zsigmond a temesvári országgyűlésen nemcsak az arany bullát s Nagy Lajos 1351-diki törvénykönyvét erősítette meg, hanem az idegen tisztviselők elbocsátására, az elvesztegetett királyi javak visszavételére, s általában a királyi önkény korlátozására ekkor hozott törvényczikkeket is szentesítette (1397 okt.). De ezzel mutatott javúlása nagyon is múlékony volt, s a könnyelmű, indúlatos és zsarnokságra hajlandó ifjú királynak még keserű tanúlságra volt szüksége, hogy magába szállva s a nemzettel kiengesztelődve, nyugodtan uralkodhassék mint alkotmányos király.
Falfestmények a vajda-hunyadi vár loggiájában.
Kimnach Lászlótól
Minthogy a temesvári országgyűlésen Tót- és Horvátország rendei nem jelentek meg, azokat Zsigmond, miután e tartományokban a nyugalmat Garai Miklós bán s Cillei Hermann, Zsigmond adományából Varasd és vidéke ura, színleg helyreállította, Körös-Udvarhelyre hívta össze 1398 február végére. Megjelentek ezen a gyűlésen, a király menedéklevelében bizva, Csáktornyai Laczkfi István és Simontornyai Laczkfi István is, kiket a trónkövetelő nápolyi László a nikápolyi vereség után magyarországi helytartóivá nevezett ki. Zsigmond ezeket színlelt kegyességgel fogadta, de a gyűlésteremben fegyvereseivel elfogatván, lefejeztette, s holttestöket a tanácsterem ostromára készűlő lázongó nép közé dobatta.
Nápolyi László ellenkirály névaláirása.
1403 október 19-én Zárában kiadott okleveléből. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
Zsigmondnak ezen, valamint előbbi törvénytelen kivégzései, az idegenek kegyelése, a királyi jószágok elpazarlása, s az a ténye, hogy bátyjával, Venczel római és cseh királylyal, ki őt a német birodalomban helytartójává nevezte ki, magtalan haláluk esetére az ország tudta nélkül kölcsönös öröklési szerződést kötött, annyira elkeserítették a nemzetet, hogy, midőn híre járt, hogy Zsigmond rokonának, Jodok morva herczegnek is öröklést igért Magyarországon, eddigi legbuzgóbb hívei, a Garaiak, Kanizsaiak, Bebekek is elidegenedtek tőle. Megbuktatására kezet fogott e hatalmas urakkal a főpapság is, fölhíva IX. Bonifacius pápától, kit az egyházi szakadás megszűntetése végett Venczel és Zsigmond lemondásra akartak kényszerítni. Igy történt, hogy az ország főrendei Budára a királyi palotába gyűlve, a királyt fogságra vetették (1401 ápr. 28) s elébb Visegrádra, onnan pedig a Garaiak siklósi várába szállították.
Hogy Zsigmond ekkor trónját örökre el nem vesztette, csak annak köszönhette, hogy utódja iránt az ország meghasonlott: némelyek a lengyel király, Ulászló, mások Vilmos osztrák herczeg, mások meg László nápolyi király részére szervezték a pártokat, és így az ország véres polgárháborúnak nézett elébe. Hogy ezt a veszedelmet elhárítsa, Garai Miklós a király hívei: Stibor vajda és Cillei Hermann támogatásával rábírta az ország nagyjait, hogy Zsigmondot helyezzék vissza a trónra, ki is négy hónapnál tovább tartott fogságából megszabadúlva, Pápán ünnepélyesen fogadta, hogy a múltakért teljes bocsánatot ád (1401 okt. 27).
Zsigmondot azonban még a fogság sem tanította meg az alkotmány iránti tiszteletre; ő mint elébb, úgy ezután is, mint sajátjáról, tetszése szerint kivánt rendelkezni a magyar koronáról, s hogy Albert osztrák herczeget lekötelezze, őt örökösévé jelölte s a Pozsonyba gyűjtött rendeket igéretekkel és fenyegetésekkel rábírta, hogy ezen örökösödési egyességet elfogadják és helyeseljék (1402 szept. 21). Zsigmond ez eljárásával a nemzet közvéleményét annyira maga ellen zúdította, hogy a nemzeti párt, Kanizsai János esztergomi érsektől s Bebek Detre nádortól vezetve, Zsigmond önkényes rendelkezése ellen tiltakozott, az örökösödési szerződést érvénytelennek, Zsigmondot trónvesztettnek nyilatkoztatta, s a IX. Bonifacius pápa által pártolt nápolyi Lászlót kiáltotta ki királynak, ki már ekkor a dalmát városokat meghódoltatta. Az elégületlenek az új király megérkeztéig országos tanácsot állítottak föl, mely a kormányt ideiglenesen vezette s a királyi jogokat tettleg gyakorolta.
Vadászjelenet; falfestmény a vajda-hunyadi vár loggiájában.
Kimnach Lászlótól
A pápa követe és ügynökei az országban eláradt forrongást addig is hatalmasan szították, míg végre László Dalmácziába érkezett s magát Zárában megkoronáztatta (1403 aug. 5). Azután valódi diadalmenetben vonúlt Győr felé, melynek várán, valamint Esztergom, Visegrád, Ó-Buda, Eger s más püspöki városok falain az ő zászlai lobogtak; de szerencsecsillaga csakhamar aláhanyatlott. A Csehországból 10.000 magyar és kún lovassal visszaérkezett Zsigmond ugyanis Stibor vajda, a Garaiak s más hívei dandáraival egyesűlve, Győrt megvívatta, s azután, míg ő maga Esztergomot ostromolta, Stibor vajda a trónkövetelő László seregét a Rába partján tönkre tette, utóbb Ó-Budát és Zsigmonddal együtt Esztergomot bevette, mialatt a király más hívei Egert foglalták el s püspökét, Ludányi Tamást Erdélybe s onnan Lengyelországba szalasztották. Az általános bűnbocsánat, melyet Zsigmond e diadalok után Budáról kihirdetett (1403 okt. 8), a megbukott László párthívei számát annyira megapasztotta, hogy ez, miután Hervoja Jánost spalatói herczeggé s dalmát- és horvátországi helytartóvá nevezte ki, már november elején visszahajózott Nápolyba. A szent szék ezután sem szűnt meg László érdekében működni, mire Zsigmond azzal válaszolt, hogy felségsértés bűntetésének terhe alatt megtiltotta a pápai leveleknek királyi engedély nélkül való kihirdetését (1404 ápr. 6).
A hosszasan tartott zavarok alatt a főurak hatalma a koronával szemben is annyira emelkedett, hogy Zsigmond az oligarchia ellensulyozására jónak látta a királyi városokat az ország rendei közé emelni (1405). Ez intézkedése azonban nem termette meg a kivánt gyümölcsöket; a városoknak többnyire német eredetű polgársága, külföldről hozott belszervezetéhez ragaszkodva, külföldi törvényeket használva, Magyarországon a legújabb korig nem akart a nemzettel összeforrni, nyelvre és szellemre nézve idegen elemet képezett, s épen azért nem emelkedhetett oly politikai jelentőségre, mint a nyugot-európai államokban.
A nápolyi László pártját, mely a Dráván túl és Boszniában még mindig tartotta magát, Zsigmond csak 1408-ban semmisítette meg boszniai diadalmas hadjáratával, melylyel a dalmát városokat is visszahódította. Csak az egy Zára maradt ekkor László birtokában, ki azt némely szigetekkel együtt 100.000 aranyért Velenczének adta el (1409. július 19.)
A római német császárság elnyerésére Zsigmond régtől fogva törekedett s e vágyát végre 1411-ben teljesűlve látta. A magyar rendek királyuk ezen fölmagasztaltatásán annyira örvendtek, hogy az ez évi pozsonyi országgyűlésen kivánatát készséggel teljesítették, t. i. arra az esetre, ha fiú örököse nem lenne, második nejétől, Cillei Borbálától született leányát, a 2 éves Erzsébetet, a 11 éves Albert osztrák herczeg jegyesét, trónörökösűl elismerték.
Zsigmond német királylyá választatása után, tevékenységét nagyobb részben a német birodalom s az egyház ügyeinek szentelve, még 26 évig uralkodott, de hosszas uralkodása sem a német birodalomra, sem Magyarországra nézve nem mondható szerencsésnek.
A Velencze ellen Zára visszafoglalásáért 1411. év végén megindított háborút, mely annyi vér- és pénzáldozatba került, az 1413-ban kötött öt éves fegyverszünettel, Zárát és Sebenicót Velencze kezében hagyva, veszteséggel fejezte be; a fegyverszünet leteltével megújított háborúban pedig mind Friaulban, mind Dalmácziában vereségeket szenvedve, kénytelen volt a kitört husszita háború miatt Dalmácziát Velenczének átengedni (1419). E háború költségének fedezésére zálogosította el Ulászló lengyel királynak a 16 szepesi várost (1412), melyek negyedfél századnál tovább maradtak az országtól elszakadva, lengyel kormányzás alatt.
Mátyás király kettős pecsétjének előlapja.
Az 1466-iki oklevélen függő pecsét rajza a Magyar Nemzeti Múzeum galvanoplastikai pecsétlenyomat-gyűjteményében lévő példányról készült.
A constanzi zsinaton (1414–1418), – melyen Zsigmond és neje, valamint a magyar egyházi és világi urak pazar fénynyel, magyar lovas csapatok kiséretében jelentek meg, – sikerűlt ugyan Zsigmondnak az egyházi szakadást megszűntetnie; de, midőn e zsinaton Huss Jánost és Prágai Jeromost elfogatta és megégettette: fölidézte a cseh hussziták évtizedekig tartott vérengző háborúját, mely a német birodalomnak is, Magyarországnak is tetemes romlást okozott. E közben a török hódítás a magyar korona melléktartományaiban mind erősebb gyökeret vert. Ennek ellensúlyozására vette át Zsigmond Brankovics Györgytől Nándor-Fehérvárt, Macsót és vidékét cserében több magyarországi gazdag urodalomért (1426); e czélból vitt hadakat Galambócz vára megvívására, mely alatt Murad szultántól megveretve, csak nagy bajjal bírt a Dunán át menekűlni (1428).
Brankovics György névaláirása.
Brankovics György 1435 június 2-án Akasztón kelt leveléből.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött Kállay-levéltárban.
Míg Zsigmond a constanzi és baseli zsinatokon, vagy a német, cseh és lengyel ügyekkel foglalkozva gyakran évekig külföldön időzött, az országban a törvényes rend bomlásnak indúlt, az erőszakos foglalások, a hatalmaskodások folyvást szaporodtak, a jobbágyság sanyargatása tetőpontra hágott, az ország védelmi ereje megzsibbadt s valamint a törökök Brassó vidékét s a székelységet tűzzel-vassal dúlták (1429), úgy a hussziták berohanásai Felső-Magyarországon 1430 óta mind gyakoriabbakká váltak.
A földesurak önkénye, az erdélyi püspök hatalmaskodása, ki a tizedet nem termékekben, hanem készpénzben követelte s az ellenszegűlő helységeket egyházi tilalommal sujtotta, Erdélyben oly elkeseredett s vérengző néplázadást idézett elő, hogy az urak és nemesek a fölkelt paraszt hadak magyar és oláh vezéreivel két ízben is kénytelenek voltak egyezkedni s a viszály eldöntését a király itéletére bízni (1437). E pórlázadás ellen kötötte meg az erdélyi három kiváltságos nemzet: a magyar, székely és szász, a kápolnai szövetséget, az úgy nevezett uniót, mely később az önálló fejedelemséggé alakúlt Erdély alkotmányának alapköve lett.
E parasztháború végét a már ekkor betegeskedő Zsigmond nem érte meg. Prágából, hol a husszitákkal szövetkezett neje, Cillei Borbála fondorkodásai miatt életét sem érezte biztosságban, Magyarországba sietett s útja közben Znaimban elhalt (1437 decz. 8).
A magyar rendek a megürűlt trónra nézve Zsigmond leánya, Erzsébet öröklési jogát nem vonták kétségbe, de az ország kormányát férfi kézre kivánván bízni, Erzsébet férjét, Albert osztrák herczeget, választották királylyá s nejével együtt Székes-Fehérvártt megkoronázták (1438 jan. 1), kötelezvén magokat, hogy halála után nejét és gyermekeit fogják a trón örököseiűl elismerni.
Míg Albert magyar hadak segélyével szerencsésen harczolt a hussziták ellen, kik ugyanaz nap, melyen a katholikus cseh rendek az ő öröklési jogát elismerték, ellenében Ulászló lengyel király öcscsét, Kázmért választották királyukká: a törökök Erdélybe törve, annak déli vidékét dúlták s 70.000 foglyot hurczoltak el belőle (1438). A fenyegetett végvidék oltalmára ekkor nevezte ki Albert a husszita s török háborúban magát kitűntetett Hunyadi Jánost szörényi bánná, az ország egyik zászlósurává.
Mátyás király 1476 szept 5-iki oklevelének kezdete.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
Midőn a törökök hódításaikat terjesztve, a szerb fővárost, Szendrőt megszállották s Magyarországot fenyegették, Albert a fölkelt nemességgel Titel körül táborba szállt, de a fegyelmetlen hadak nagy része élelemhiány s a táborban kitört ragályos betegségek miatt föloszlott, maga a király is sulyos betegen sietett Bécs felé, de útja közben Neszmélyen elhalt (1439 okt. 27) s a székes-fehérvári egyházban temettetett el.
A magyar rendek elismerték ugyan Erzsébetnek a trónhoz való jogát, de a kormányt az ország nehéz viszonyai közt nem voltak hajlandók gyönge női kézre bízni; a viselősen maradt 31 éves özvegy királynénak a trónra meghívandó 16 éves lengyel királyt, Ulászlót szánták férjeűl, s rá bírták a királynét is, hogy annak meghívásába beleegyezett, de oly föltétellel, hogy ha fia születnék, a trón öröklése azt illesse.
Erzsébet Pozsonyba sietett, mert férje végrendelete szerint ott kellett volna születendő fiát neveltetni; útja közben azonban Komáromban megállapodva, udvarhölgyét, Kottanner Ilonát Visegrádra visszaküldte s általa a titkon elorzott koronát kezére kerítette. Másnap fiú gyermeket szült (1440 febr. 22), kit az esztergomi érsekkel Lászlónak kereszteltetett s Székes-Fehérvártt meg is koronáztatott (május 15). Azután Giskrát cseh hadakkal védelmére behívta, maga Győrbe s onnan Pozsonyba vonúlt, fiát pedig a koronával Sopronba küldötte.
Miután e közben Ulászló Budára bevonúlt, ott a rendektől, kik a gyermek László megkoronáztatását érvénytelennek nyilatkoztatták, a hűségesküt elfogadta, s magát Székes-Fehérvártt a Szent István sírjából fölvett koronával megkoronáztatta, az országban a pártháború kitört; a Felföldön Erzsébet érdekében Giskra husszita csapatai, Tót-, Horvátországban s a Dunán túl Cillei Ulrik, Garai Miklós s a királyné más párthívei harczoltak a nemzeti párt által megválasztott Ulászló ellen. Hunyadi János és Ujlaki Miklós azonban Szegzárdnál Garai és társai fölött fényes győzedelmet nyertek (1440); utóbb Cillei Fridrik és Ulrik, neheztelve azért, hogy Erzsébet a kis Lászlót III. Fridrik császár gyámsága alá adta, Ulászlónak hódoltak (1441), de Giskra és cseh kapitányai a Felföldön a háborút sikerrel folytatták. E pártharczok közben nyerte Hunyadi János, már mint Erdély vajdája, a törökök fölött a szentimrei és vaskapui győzedelmeket (1442).
Aragóniai Beatrix királynénak, Mátyás király második nejének arczképe.
A bécsi Ambrasi gyűjteményben levő eredeti márvány-dombormű után. A névaláírása királynénak Bécsben 1488 aug. 8-án kelt. okleveléről való. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
IV. Jenő pápa követe, Cesarini Julián bibornok, hogy a magyar nemzet erejét a kereszténység közellensége ellen fordíthassa, mint közbenjáró fegyverszünetet, személyes találkozást s kiegyezést hozott létre Ulászló és Erzsébet közt; de a kihirdetett békéhez kötött remények Erzsébet hirtelen közbejött halála miatt meghiúsúltak (1442 decz. 19). A magyar nemzet hivatását, hogy a kereszténység védőpaizsát képezze, senki sem érezte oly mélyen, mint Hunyadi János, ki élete föladatáúl tekintette a török hatalom megtörését. E czél lebegett szemei előtt, midőn az úgy nevezett hosszú hadjáratban, mely 1443. julius végétől karácsonyig tartott, az ifjú lovagias királylyal a Duna völgyében vívott több szerencsés ütközet után hadaival Szófián túl a Balkán szorosáig hatolt s nevét a törökök előtt rettegetté tette. A szent szék fölhívására az európai hatalmak újabb hadjáratot terveztek, melynek végczéljáúl az volt kitűzve, hogy a törököket Európából kiszorítsák. A magyar nemzet készen állt a nehéz föladat megkisértésére, s Ulászló király országa nagyjaival már a tervezett hadjárat előkészűleteivel foglalkozott, midőn Murad szultán őt oly kedvező föltételekkel kinálta meg, melyeket az ország tanácsa s maga Hunyadi ajánlatára a király készséggel elfogadott, s a tíz évre megkötött békeszerződést ünnepies esküvel szentesítette (1444 augusztus 1). Ezen békeszerződést azonban, mint a kereszténység érdekeivel ellenkezőt, Julián bibornok érvénytelennek vitatta, s ékesszólásával, a tervezett hadjárat biztos sikerének csábító rajzolásával, rábírta a királyt és rendeket, hogy a szerződés ellenére, vegyenek részt a kereszténység közös vállalatában. Az eredmény, a Dardanellákban őrködő olasz hajóhad árulása miatt, a várnai vereség lett, melyben az ifjú király magyar-lengyel serege színével s magával Julián bibornokkal együtt életét vesztette (1444 nov. 10).
Mátyás király arczképe.
A bécsi Ambrasi gyűjteményben levő eredeti márvány-dombormű után. A névaláírása királynak Budán 1461 ápr. 30-án kelt. okleveléről való. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
A gondviselés megmentette Hunyadi János életét, szerencséjére Magyarországnak, melyet a pártoskodás, fejetlenség romlással fenyegetett. A pesti országgyűlés az árván született Lászlót elismerte ugyan királynak, ha Fridrik római király őt és az Erzsébet által zálogba vetett koronát azonnal visszaadja; de ez az intézkedés nem hogy megszűntette volna, sőt még fokozta a Fridrikkel való viszályt, kinél ez ügyben a magyar követség több ízben sikeretlenül fáradozott. Az ország zilált viszonyainak rendezésére még czéltalanabbnak mutatkozott az országgyűlés azon rendelkezése, mely a kormány vezetését, a közrend helyreállítását az ország leghatalmasabb főuraiból választott hét főkapitányra, ezek közt Erdélyt és a Tiszántúlt Hunyadi védelmére bízta (1445 apr.)
Egy év keserű tapasztalása nagyon is elég volt arra, hogy a hazafiak meggyőződjenek a középponti kormány szükségéről. A közvélemény a kormányzóság fölállítását követelte, s az e végett a Rákosra gyűlt rendek egy szívvel-lélekkel Hunyadi Jánost választották meg az ország kormányzójának (1446 junius 5).
Hunyadi, hogy Fridriket a király és korona kiadására kényszerítse, már ez év őszén berontva Stiriába, onnan Bécs-Ujhely alá és Fischamendig vitte táborát; de csak Győr visszaadását bírta kivívni. Miután a pápai követ közbenjárása mellett éveken át folytatott alkudozások is sikertelenek maradtak, végre az elégűletlen osztrák rendek főkapitányukká választván Eizinger Ulrikot, a csehekkel, morvákkal és magyarokkal szövetséget kötöttek (1452 márcz. 5) s Fridriket Bécs-Ujhely várában ostromolva addig szorongatták, míg Lászlót Cillei Ulrik kezébe ki nem szolgáltatta (szept. 4).
A gyermekkirály most teljesen a Cillei Ulrik hatása alá kerűlt, ki Eizingert az udvarból eltávolítván, egész rendszeresen fogott a kiskorú László erkölcsi megmételyezéséhez. Hunyadi, ki jobb szívvel látta volna királyát Fridrik gyámsága alatt, mint az erkölcstelen Cillei kezében, meggyőződve, hogy Cillei őt a koronára való törekvéssel gyanúsítja s megbuktatására tör, a kormányzóságról Bécsben 1453. első napjaiban lemondott. A 13 éves László ezután az uralkodást személyesen átvevén, a pozsonyi országgyűlésen fogadta a rendek hódolatát (1453 január) s Hunyadit a beszterczei örökös grófsággal, a dévai és görgényi uradalmakkal megadományozván, az ország főkapitányává, fiát, a 20 éves Lászlót pedig Horvát- és Dalmátország bánjává nevezte ki.
Hunyadi, mint kormányzó, nehéz körűlmények közt vezette 6 évig az ország ügyeit. Hogy a törökök ellen élet-halálharczot folytató Skander béget megsegítse, 24.000 emberével két napig hősileg harczolt a Rigómezőn Murád szultán hatszorta számosabb seregével (1448 október 18); de az ütközetet elvesztve, mint bújdosó, a hitszegő Brankovics György szerb fejedelem fogságába jutott, ki hét hónap mulva csak igen sulyos föltételek mellett adta vissza szabadságát, miután kötelezte magát, hogy Brankovics elkobzott magyarországi jószágait visszaadja, unokáját, Cillei Ulrik leányát, Erzsébetet, kisebbik fiának, Mátyásnak eljegyzi, s kezesűl nagyobbik fiát, Lászlót Szendrőbe küldi. E kényszerítéssel kicsikart szerződést azonban Hunyadi két év múlva Szerbia ellen hadra kelve, fegyverrel semmisítette meg. A Felföldön hatalmaskodó csehek ellen is többször táborozott személyesen, s bár Losoncz mellett a táborában lévő urak árulása miatt vereséget szenvedett (1451), a hadi szerencsét csakhamar megfordította, a csehek több erősségét bevette s Giskrát békekötésre és a törvények iránti engedelmességre szorította. Konstántinápoly bevétele után (1453) fönnen hirdette II. Mahomed, hogy valamint egy Isten van az égben, úgy egy úrnak kell lenni a földön. Ez a fenyegetés legelső sorban Magyarországnak szólt. Hunyadi a keresztény hit önfeláldozó odaadásával bátran nézett az élet-halálharcz elébe. S midőn 1456 tavaszán híre jött, hogy a szultán roppant táborával Nándor-Fehérvár ellen megindúlt, bár a királyt Cillei a vész elől Budáról Bécsbe szöktette, s a pártoskodó urak dandáraik kiállításával, a nemesség a fölkeléssel késlekedett; bár az országban oly zavar és fejetlenség volt, hogy a budai várat is oda hagyta őrsége: ő saját költségén szedett hadaival és a Capistranoi János által a szent hadjáratra lelkesített keresztes csapatokkal elszántan sietett Nándor-Fehérvár fölmentésére, melyet sógora, Szilágyi Mihály védelmezett. Július 14-én a Dunát elzáró török hajóhadat tönkre tévén, bevonúlt az ostromlott erősségbe, július 21-én az általános rohamot, mely közben a törökök a várost elfoglalván, magát a fellegvárat is szorongatták, diadalmasan visszaverte, másnap pedig, midőn a rajongásig lelkesűlt keresztesek a szultán táborát vakmerően megtámadták, a várból rendes hadaival maga is kirohanván, a szultán táborát véres harcz után megszalasztotta s így az ország legerősebb védbástyáját megmentette. Ez a diadal a legméltóbb befejezése volt a hős dicső élete pályájának, ki mint a táborban kitört ragályos betegség áldozata, Zimonyban, hű barátja, Capistranoi János karjai közt húnyt el (1456 augusztus 11).
Hunyadi János czímere.
Dörre Tivadar rajza.
Az Országos Levéltárban levő 1453. évi oklevélről.
Hunyadi halálával Cillei Ulrik elérkezettnek vélte az időt, hogy az általa gyűlölt Hunyadi nemzetséget kiirtsa, s ipjának, Brankovicsnak megírta, hogy nem sokára a két Hunyadi fiú fejével fog neki kedveskedni. E czélzattal vette rá a királyt, hogy tekintse meg a nándor-fehérvári csatatért s vegye kezéhez a Hunyadira bízott királyi végvárakat. Midőn az ifjú király német zsoldosaival s az osztrák keresztesekkel, a futaki országgyűlésen az ország kormányzójává kinevezett Cillei kiséretében Nándor-Fehérvár alatt megjelent, Hunyadi László őt a vár kapujában hódolattal fogadta; de a király, udvara s magyar kisérete bebocsátása után a kaput azonnal bezáratta, hivatkozva az ország törvényére, mely a végvárakból az idegen zsoldosokat kitiltja. A király és Cillei így Hunyadi László hatalmába kerűlt, ki már elébb el volt határozva, hogy az életére törő Cilleit megelőzze, s harmadnap múlva őt, a Cillei család utolsó férfitagját, bajtársai segélyével összevagdalta (1456 november 11).
A király nehéz helyzetében az előtte magát igazoló Hunyadit kegyelméről biztosította; később Temesvártt Hunyadi János gyászoló özvegyének az oltár előtt esküvel fogadta, hogy Cillei haláláért soha boszút nem áll (1456 november 23). De ez esküt a Hunyadiak ellenségei nem tartották kötelezőnek, s Hunyadi Lászlót a király élete ellen szőtt összeesküvés ürügye alatt öcscsével, Mátyással s a család több hívével együtt Budán elfogatták s a 24 éves ifjú Hunyadi Lászlót a budai királyi vár előtt lefejeztették (1457 márczius 16).
Kezdő-lap egy Corvina-codexből.
A bécsi császári udvari könyvtár „Sancti Augustini Epistolae” czímű hártya-kéziratának czímlapja, melyet „Attavantes de Attavantibus” festett.
A bánatos anya, Szilágyi Erzsébet, testvérével, Mihálylyal fegyverre szólította a nemzetet, s a fölkelés oly erővel tört ki, hogy vihara elől a király Hunyadi Mátyást mint foglyot magával Bécsbe víve, onnan Prágába vonúlt. Itt, midőn VII. Károly franczia király leányával leendő egybekelésére készűlt, a temesvári eskü évfordúlati napján, hirtelen halállal, a közhiedelem szerint a hussziták által megmérgezve, elhalt (1457 nov. 23).
A megürűlt trónt a Hunyadi iránt hálás nemzet fiának, a nagyreményű 15 éves Mátyásnak szánta. Hijába való volt a pesti királyválasztó országgyűlésen a főurak ellenzése, a tanácskozások húzása, halasztása III. Fridrik császár, vagy Kázmér lengyel király, az elhalt V. László sógora érdekében; a Szilágyi Mihály vezetése alatt a Duna jegén álló 40.000 fegyveres riadása, kik Mátyást királylyá kikiáltották, minden ellenzést elnémított (1458 jan. 24). Az országgyűlés a megválasztott ifjú király mellé nagybátyját, Szilágyi Mihályt öt évre kormányzóvá választotta s fényes küldöttséget rendelt fogadására. Podiebrád György csehországi kormányzó, a mint a választásról értesűlt, a fogoly Mátyást, miután leányával eljegyezte, 60.000 arany váltságdíjért szabadon bocsátván, az ország határszéléig kisértette, hol őt a rendek küldöttei s azok közt Giskra követei is, hódolattal fogadták s diadalmenetben vonúltak be vele Budára (1458 febr. 16).
Mátyás, bár igen fiatal, sokkal önállóbb s erősebb jellem volt, mint sem hogy a királyi hatalom korlátozását tűrhette volna, s erős kézzel ragadta meg a kormányt; nagybátyját, ki felsőségét vele nagyon is törekedett éreztetni, a kormánytól elmozdítván, a beszterczei szászok ellen elkövetett kegyetlenkedéséért elfogatta s Világos várába záratta (1458) s majdnem egy esztendeig tartotta fogságban.
Az ifjú király e határozott föllépése megdöbbentette a Hunyadi-ház régi ellenségeit, kik a király boszújától tartva, megbuktatására szövetkeztek, III. Fridrik császárt hívták meg a trónra, s őt a kezében lévő koronával Német-Ujhely várában meg is koronázták (1459 márcz. 4). Ezzel el lett vetve a háború koczkája, melyben Mátyás hadai csakhamar diadalmaskodtak, s a pártos urak a győztes királytól bocsánatot nyerve, meghódoltak.
Mátyás, a törökök által fenyegetve, főtörekvését a Fridrikkel való kibékűlésre s a korona visszaszerzésére fordította. Hosszas alkudozás után végre Sopronban megtörtént a kiegyezés, mely szerint Fridrik a királyi czímet megtartva, a koronát és Sopront visszaadta, azonban azzal a föltétellel, hogy, ha Mátyás örökös nélkűl halna el, a magyar trón ő rá és örököseire szálljon (1463 jul. 19). Öt nappal azután Fridrik a koronát 60.000 arany váltságdíj lefizetése után Mátyás megbízottjainak átadta; Mátyás azonban, ki ez év második felében Jajcza várát hónapokig tartott ostrom után bevette s Bosznia nagy részét visszafoglalta, csak a következő évben koronáztatta meg magát (1464 márcz. 29).
Mátyás király kelyhe.
Ágotha Imre rajza.
XV. századbeli magyar ötvösmű, melyet I. Mátyás király a németújhelyieknek ajándékozott.
Giskra, Erzsébet és V. László tántoríthatatlan híve, Mátyás uralkodásának első éveiben Fridrik császár érdekében folytatta a háborút; de belátva, hogy Fridriktől segélyre nem számíthat s küzdelme sikerre nem vezethet, Mátyásnak, ki őt kegyelméről biztosította, már 1462-ben meghódolt, s így a Felföld a cseheknek húsz évnél tovább tartott pusztításától megmenekűlt.
Az ország helyreállt nyugalmát néhány év múlva az erdélyi három nemzet lázadása zavarta meg, melyeknek előkelői a fölemelt adó fizetését megtagadva, egymással szövetkeztek s kiváltságaik föntartására fegyvert ragadtak (1467). E mozgalmat azonban Mátyás gyors megjelenésével elfojtotta, a lázadás fejeit példásan lakoltatta s hadait késő őszszel a lázadókkal egyetértő István moldvai vajda ellen vezette. A vajda érezve, hogy nyilt csatában győzelemre nem lehet kilátása, éjjeli támadással akarta tönkre tenni a Baja alatt táborozó magyar sereget; de a magyarok a támadást öldöklő viadal után, melyben maga Mátyás is sulyos sebet kapott, visszaverték. Mátyás visszavonúlt hadaival karácsonykor érkezett Brassóba, hol a magát megalázó vajda küldöttségét fogadta.
A pápa által a hussziták pártolásáért átok alá vetett Podiebrád György ellen Mátyás a szent szék fölhívására 1468-ban indította meg a háborút azzal a szándékkal, hogy a cseh korona tartományait uralma alá vesse. Kitűnően szervezett hadai csakhamar fényes eredményeket vívtak ki, melyek következtében a cseh és morva katholikus rendek őt királyukká választották, s Olmüczben és Boroszlóban neki hűséget esküdtek (1469 május 3 és 31). De annál elkeseredettebben harczoltak ellene a cseh kelyhesek, kik Podiebrád halála (1471 május 27) után a kuttenbergi országgyűlésen a lengyel király 15 éves fiát, Ulászlót választották királyukká (1471 május 27).
Magyarországon e közben a három év alatt több mint 3 millió aranyba kerűlt cseh háború sulyos terhe csaknem általánossá tette az elégűletlenséget. Az összeesküdtek Vitéz János esztergomi érsek, Mátyás egykori tudós nevelője, s János pécsi püspök, a híres latin költő vezetése alatt, a koronát a lengyel király kisebbik fiának, Kázmérnak ajánlották föl, ki, miután Krakóból a háborút Mátyásnak megizente (1471 szept. 6), hadaival két hónap múlva már Hatvanig nyomúlt, hogy magát a Rákos mezején királylyá kiáltassa. De már ekkor Mátyás a pártütő főurak legnagyobb részét kegyelemigéretével lefegyverezte s Pest alatt várt ellenfelére. Kázmér a harczra kész Mátyás hadai elől kitérve, a Vitéz János kezében volt Nyitra várába zárkózott, s midőn Mátyás a várat ostrom alá fogatta, ő, mielőtt azt a lengyel őrség föladta, megszökött s Lengyelországba menekült (1472 elején). Mátyás ekkor Vitéz János érseket a visegrádi börtönbe záratta s csak néhány hónap múlva bocsátotta vissza Esztergomba, hol a megtört öreg főpap nem sokára elhalálozott.
A cseh háborút, melyben Mátyás hadvezéri tehetségét a legfényesebben igazolta, a Kázmér lengyel és Ulászló cseh király által 70.000 főnyi sereggel ostromolt Boroszló dicsőséges védelme (1474), harmadfél évi fegyverszünet s utóbb békeszerződés fejezte be, mely szerint a cseh királyi czímet Ulászló is, Mátyás is megtartotta; Ulászló kapta egész Csehországot, úgy, hogy az ő halálával Mátyásra szálljon, Mátyás pedig Morvát, Siléziát és Luzsiczát, melyeket halála után Ulászló vagy utóda 400.000 aranyért válthasson vissza (1478 szept. 30).
Kezdő-lap egy Corvina-codexből.
A müncheni királyi államkönyvtár „Aurelii Celsi de medicina” czímű hártya-codexének czímlapja.
Fridrik császár ellen, ki a cseh háború megindítása előtt igéretet tett Mátyásnak, hogy Csehországot neki adományozza, de szavát be nem váltva, Ulászlót igtatta be Csehország hűbéri birtokába, Mátyás már 1477-ben megindította a háborút, s Alsó-Ausztria egy részének elfoglalása után Bécset is ostrom alá fogta. Ennek az első osztrák háborúnak a korneuburgi békekötés vetett véget, melyben Fridrik kötelezte magát, hogy Mátyást a cseh királyságba beigtatja s hadi költsége fejében 100.000 aranyat fizet. Minthogy azonban a császár ezen föltételeket nem teljesítette, a háború már 1479-ben újra kitört, s többszöri fegyverszünettel félbe szakítva, éveken át folyt, Mátyásra nézve oly sikerrel, hogy ez Stájerország egy részével számos osztrák várost és várat elfoglalt, s magát Bécset is hosszas ostrom után bevette (1485 junius 1). Minthogy azonban Fridrik kitartásán minden békekisérlet hajótörést szenvedett, Mátyás kénytelen volt a háborút ellene és fia, Miksa római király ellen egész haláláig folytatni, melynek végeredménye csaknem egész Alsó- és Felső-Ausztria és Stájerország nagy részének meghódítása lett.
A cseh és osztrák háború folyama alatt Mátyás és vezérei többször folytattak szerencsés hadjáratokat a törökök ellen is. Magyar Balázs erdélyi vajda Moldvában 20.000 emberével hatszorta számosabb török sereget tett tönkre (1474); maga Mátyás személyesen vívta meg Szabács várát (1476. febr.); Báthori István erdélyi vajda és Kinizsi Pál temesi ispán a kenyérmezei diadallal örökítették meg nevöket (1479); Kinizsi, a törökök réme, Szerbországban Kruseváczig előnyomúlva, 1.000 török fogolylyal s 50.000 menekűlt szerbbel tért vissza diadalmas hadjáratából (1481). Mátyás korában még, bár a magyar hadak egy része folyvást a cseh és osztrák háborúban volt elfoglalva, a törökök nem bírtak hódító hadaikkal a magyar korona területén sikerrel harczolni.
Mátyásnak sem az 1464-ben elhalt Podiebrád Katalintól, sem második nejétől, a nápolyi Beatrixtől nem lévén gyermeke, trónját természetes fiára, Corvinus Jánosra kivánta szállítni; az ország nagyjaitól s egyes törvényhatóságoktól esküt is vett, hogy halála után fiát fogják királylyá választani, s csak váratlanúl közbe jött halála gátolta meg szándékában, hogy fiát az ország rendeivel trónja örököséűl elismertesse. A férfikor delén állott király élete 47-dik évében, a közhiedelem szerint megmérgezve, halt el Bécs várában (1490 ápril 6).
Mátyás 32 évre terjedt uralkodása Magyarország történelmének legfényesebb korszakai közé tartozik. Az ő törhetetlen erélye biztosította az országban a törvényes rend uralmát, vas-keze megzabolázta úgy a pártütőket, mint a féktelenkedéshez szokott oligarchákat, s a népet a földesúri önkény ellen megvédelmezte. Fegyelmezett hadaival, melyek magvát az általa fölállitott híres fekete sereg képezte, hadvezéri lángeszével sokszorta nagyobb seregek fölött is diadalokat aratott. Az ország jóllétét az igazságosan kirótt s híven kezelt adó sulyos terhe mellett is virágzó fokra emelte; s bár roppant költségbe kerűlő hosszas külföldi háborúkat folytatott, Budán bámulatos fényű udvart tudott tartani, melyet a művészetek remekei díszesítettek, s melyben olasz és német tudósok versengtek a klasszikus műveltségű s európai hírű király kegyéért. Palotája legfőbb díszét világhírű könyvtára képezte, melynek korunkra szállott romjai az európai könyvtárak féltékenyen őrzött kincsei közé tartoznak. A nemzet királya dicsőségében magát érezte megdicsőítve, s odaadó szeretettel ragaszkodott a nagy Hunyadi János nagy fiához, a legnépszerűbb magyar királyhoz, s századok múlva is örömest regélt a letűnt fényes korról, „igazságos” Mátyás dicső tetteiről. Emlékét a hálás nép ércz- vagy márványszobornál maradandóbban örökítette meg a maig is gyakran hallható közmondásban: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!”
Corvinus János névaláirása.
1492 július 2-án Budán kelt okleveléből. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
Mátyás trónjáért fián, Corvinus Jánoson kivűl, az 1463-diki szerződés alapján, Miksa római király, mint Albert király leányági utódai pedig: Ulászló cseh király és öcscse, Albert herczeg versenyeztek. A hatalmas főurak, kik Mátyás erélyes kormányát megúnták, nagyobb részint az erélytelen Ulászlót pártolták; olyan király kellett nekik, kinek, mint Báthori István mondá, üstökét kezökben tarthassák. A fiatal, jámbor természetű Corvinus János, ki atyja gazdag kincstárát, Budát, Visegrádot a koronával s az ország több erős várát tartotta kezében, nem örökölte atyja határozott, szilárd jellemét, nem merte magát elhatározni, hogy a trónt fegyverrel is kivívja, s midőn Bakocs Tamás és Pruisz János által rá engedte magát bíratni, hogy elfogadja az ország 33 egyházi és világi főura által elébe terjesztett egyezséget, mely szerint, ha a rendek választása nem reá esnék, megelégszik családja ősi birtokain kivűl a boszniai királysággal, a tótországi herczegséggel és horvát bánsággal (1490 junius 17), maga készítette elő bukását. Párthívei tanácsára Buda várába zárkózva, ellenmondott ugyan Ulászló megválasztatásának, mely az ő pártja jelenléte nélkűl történt; de, midőn az ellene szövetkezett urak Budát ostrom alá készűltek fogni, fegyverszünetet kötött. Atyja kincseivel, a koronával s párthívei fegyveres csapataival a Dráván túlra szándékozott vonúlni, hogy sereget gyűjtsön; de Báthori István és Kinizsi Pál az urak dandáraival utána nyomúlván, táborát a Sárvíz mellett megrohanták, szétverték s őt Tótországba szalasztották (július 4).
A rendek e győzedelem után, Miksa és Albert igényeit mellőzve, Budán a Szent György egyházában Ulászlót ellenmondás nélkűl kiáltották ki királynak.
Ulászló készséggel elfogadva a Farkashidán július 31-én elébe terjesztett koronázási föltételeket, melyek a királyi hatalom megszorítására czéloztak, augusztus 9-én vonúlt be Budára, s Székes-Fehérvártt szeptember 18-án koronáztatta meg magát a Corvinus által átadott koronával. Mellőzött versenytársai azonban nem voltak hajlandók igényeikről lemondani. Albert herczeg párthívei által már augusztus 10-dikén a Rákos mezején királylyá kiáltatta ki magát, s bár utóbb bátyjával fegyverszünetet kötve, táborával Szerencsig visszavonúlt: Kassa és Eperjes vidékét hadaival folyvást megszállva tartotta, s hónapok múlva is csak Ulászló és Szapolyai István seregei által szorongatva mondott le igényeiről oly föltétellel, hogy bátyja örökös nélküli halála esetére a korona ő rá szálljon (1491 febr. 20). Még erélyesebben lépett föl Miksa római király, ki Stájerországban és Ausztriában a Mátyás által meghódított várak és városok nagy részét, Bécs várát, melyet 400 magyar vitézűl védelmezett, Bécs-Ujhelyt, Bruckot már augusztus havában visszafoglalta, s azután a Lajtán átkelve Sopront, Szombathelyt, Kőszeget, Veszprémet, Zágrábot és Székes-Fehérvárt hatalmába kerítette, s magát Budát is könnyen megvívhatta volna, ha zsoldosai elmaradt zsoldjuk miatt Székes-Fehérvártt föl nem lázadnak s így őt visszavonúlásra nem kényszerítik. (1490. decz.)
A gyulafehérvári templom egyik oldalbejárata.
(toldalék-építmény a XVI. századból) Benczúr Béla rajza.
Miután a magyar urak dandárai a Siléziából haza szállított fekete sereg segélyével Miksa magyarországi hódításait az 1491-dik év nyarán visszafoglalták, Miksa attól tartva, hogy a magyarok Ausztriába teszik át a háborút, békekövetséget küldött Ulászlóhoz. Pozsonyban a felek biztosai csakhamar meg is kötötték az egyezséget, melyben Ulászló biztosította Miksát, hogy az ő magtalan halála esetére a magyar korona rá és utódaira fog szállani s e szerződést az ország rendeivel is meg fogja erősíttetni; az egyezség szerint Ulászló visszaadta mind azt, a mi Ausztriában és Stiriában még magyar kézen volt, viszont Miksa is visszaadta az általa Magyar- és Tótországban elfoglalt s még birtokában levő helységeket; Ulászló ezen kivűl lemondott a Fridrik által Mátyásnak kötelezett, de mindeddig le nem fizetett 100.000 arany hadikárpótlásról s kötelezte magát, hogy Miksának hadi költsége fejében ugyanannyit fog fizetni (1491 szept. 7). E sulyos föltételeket Ulászló készséggel elfogadta s a szerződést megerősítette (decz. 6). A Budára 1492 febr. 2-ára hirdetett országgyűlés azonban a szerződés ellen tiltakozva, a békekötés szerzőit az ország árulóinak szidalmazta s halállal fenyegette; csak a király igérete, hogy a föltételeket módosíttatni fogja, csillapította le némileg az ingerűltséget. De Miksa épen nem volt hajlandó a szerződés megváltoztatására, melyet viszont a rendek sem fogadtak el sem akkor, sem az 1493. évi országgyűlésen; csak a főurak közűl sikerűlt a királynak többeket rábírni, hogy a békekötést külön kiadott okleveleikben érvényesnek elismerjék.
Az oligarchák féktelensége a tehetetlen Ulászló királyi hatalmát és tekintélyét annál könnyebben alázhatta porig, mert a fekete sereget, Mátyás korában a trón biztos támaszát, melylyel Kinizsi a Szörény várát ostromló török hadakat szélyelverte, minthogy zsoldja fizetetlensége miatt föllázadva Szeged vidékét kegyetlenűl dúlta s rabolta, ugyancsak Kinizsi Pál Halas alatt véres ütközetben megsemmisítette (1492).
Az ország Ulászló gyenge kormánya alatt az osztályok és családok pártoskodásának színhelyévé vált; az egymással szövetkezett urak hatalmaskodása határt nem ismert; a nemesség merészsége annyira ment, hogy, midőn a király, kincstára égető szükségeinek fedezésére, a Mátyás korában évenként gyakran többször is fizetett egy arany forint adót minden jobbágytelek után országgyűlésen kivűl kirótta, a nemesség a megsértett alkotmány védelmezésének ürügye alatt a királyi adószedőket több helytt agyon verte (1492).
A büszke Ujlaki Lőrincz garázdálkodásait még a türelmes Ulászló sem bírta elszívelni, s megalázására fegyvert fogván, több várát megvívatta, s jószágait elkoboztatta; de a gyenge király szokatlan erélye az Ujlakival kölcsönös öröklési szerződésre lépett hatalmas nádor, Szapolyai István ellenszegűlésén megtört, s a fegyveres fölkeléssel fenyegetett Ulászló a nádor közbenjárására tanácsosnak látta a meghunyászkodott Ujlakit kegyelmébe fogadni (1495).
A sűrűn tartott zajos országgyűlések elég üdvös törvényt alkottak ugyan az oligarchia megfékezésére, de ezek a végrehajtó hatalom gyengesége miatt foganatlanok maradtak, s a főurak tovább is kényökre, kedvökre nyomták a nemességet. Az 1498-diki országgyűlésen sikerűlt ugyan a nemesség hatalmas pártjának, Szapolyai nádor pártfogásával, ki így akarta egyengetni fiának a koronához az útat, diadalmaskodni úgy az udvari párt, mint az oligarchia fölött; de az e czélra alkotott törvények holt betűi nem nyujthattak védelmet a gyengébbnek az erősebb ellen s nem állíthatták helyre az ország földúlt nyugalmát.
Ulászló 50 éves korában, 1502-ben kelt egybe XII. Lajos franczia király rokonával, Candalei Annával, s ezentúl csak nejének élve, még egykedvűbben vette a pártzajongásokat, melyek közben a nemesség több helytt az urak jószágait dúlva, fegyverrel torolta meg sérelmeit; végkép kimerűlt s hűtlenül kezelt kincstára szükségeit, míg lehetett, a koronajavak s a királyi jövedelmek elidegenítésével s zálogba vetésével fedezte; midőn pedig ez a segélyforrás is kiapadt s még asztala tartására sem volt költsége, sem hitele: ahhoz volt kénytelen folyamodni, hogy az urak által, kiknek a jobbágyaiktól fölszedendő adót előre átengedte, az egyes vármegyékkel ajánltatta meg és szedette föl az egy arany forint adót minden jobbágytelek után. Ezen törvénytelen eljárás ellen azonban a nemesség az 1504-diki rákosi országgyűlésen zajosan tiltakozott, s a kamaranyereségen kivűl minden adót megtagadott, azt vitatva, hogy miután a törökkel a béke hét évre meg van kötve, a végvárak őrségének egy részét el lehet bocsátni, s az ország védelmének terhét a főpapok készen tartandó zászlóaljaira hárította át.
Már ekkor a nemesi párt vezére, az 1499-ben elhalt nádor fia, a 72 várat örökölt ifjú Szapolyai János volt, ki a nemesség vállán akart a trónra emelkedni, s hogy e czélját annál könnyebben elérhesse, a sulyos betegen fekvő királytól két éves leánya, Anna kezét megkérette (1505). A visszautasításra Szapolyai és pártja azzal válaszolt, hogy még azon évben a Rákosra gyűlt rendek ünnepélyes oklevélben kötelezték magokat, hogy, ha Ulászló fiúörökös nélkűl hal el, az idegen trónkövetelők kizárásával, született magyart fognak királylyá választani; mindazokra, kik e végzés ellen vétenének, kimondván, hogy, mint az ország ellenségei, örökös szolgaságra vettessenek.
E végzést Miksa a pozsonyi szerződés megsértésének tekintve, miután Ulászlóval szerződést kötött, hogy unokája, Ferdinánd az Ulászló leányát, Annát, Ulászlónak pedig netalán születendő fia az ő unokáját, Máriát fogja nőűl venni (1506 márczius 23), Magyarországot haddal támadta meg; Sopront, Pozsonyt elfoglalta s június 24-dikén Vasvárnál táborozott; miután azonban Ulászlónak fiúörököse született (július 1), Ulászló követeivel békét kötött, s öröklési jogát a jövőre föntartva, az elfoglalt területet visszaadta (1506 július 19).
A királynénak nem sokára bekövetkezett halála után a gyászba öltözött Ulászló búskomorságba merűlve, még kevesebbet gondolt az ország ügyeivel s csak csecsemő fia megkoronáztatása iránt érdeklődött, mit a rendek oly kikötés mellett, hogy kiskorú fiát Miksa császár, vagy más idegen uralkodó gyámságára nem bízza, teljesítettek is. (1508 június 4).
A nagyravágyó Szapolyai még egy kisérletet tett Anna herczegnő kezének megnyerésére, de ismét elutasító választ kapott (1510). Három év múlva, midőn húga, Borbála már lengyel királyné volt, harmadszor is megkérte a királyleány kezét. Ekkor az Al-Dunánál a törökök ellen nyert győzedelmében elbizakodva, ezer lovassal vonúlt a büszke ifjú Budára, hol a királyi vár zárva talált kapuját betöretve lépett a megrettent király elébe, ki őt hízelgő szavakkal fogadta ugyan, de leánya kezét tőle ismételten megtagadta (1513). Ez a jelenet egy maga is eléggé bizonyítja, hogy az oligarchia dölyfe mily vakmerően lépett föl a trónnal szemben is, melynek tekintélyét semmibe sem vette. A királyi hatalom tehetetlensége mellett az urak a nemességet s mindketten a népet nyomták s annyira sanyargatták, hogy csak alkalom kellett, hogy az elkeseredett nép boszúja kitörjön. Az alkalmat megadta Bakocs Tamás esztergomi érsek, ki határtalan nagyravágyásában a pápai székre is áhítozott, de czéljától elesve, az új pápától, X. Leótól, Európa keleti s éjszaki tartományaira pápai követi hatóságot nyert s egyúttal engedélyt kapott a törökök ellen keresztes háborút hirdetni. Az érsek fölhívására tömegesen tódúlt a nép a keresztes hadak vezérévé kinevezett Dózsa György zászlaja alá, de fegyverét a Mátyás halála óta szenvedett sérelmei megboszúlására fordította s az urak és nemesek ellen folytatott irtó háborút. A 70.000 ember életébe kerűlt kurucz háborút a temesvári csatában Szapolyai János erdélyi vajda fojtotta vérbe, ki, mint a nemesség megmentője, ezután még több jogczímet formált a nemesség hálájára s a korona elnyerésére. A levert forradalomra következett aztán a boszúálló nemesség megtorlása, mely nemcsak a bűnösöket, hanem maradékaikat is sujtotta, a parasztokat törvény által földhöz ragadt szolgaságra, hetenként egy napi robotra kárhoztatta s földesurai önkényének kiszolgáltatta (1514).
Ulászló, hogy gyermekei jövőjét biztosítsa, Miksa császárral és Zsigmond lengyel királylyal Pozsonyban és Bécs mellett összejövetelt tartván, megújította a kölcsönös házassági szerződést gyermekei és Miksa unokái közt, egy titkos pontban a két szerződő család kölcsönös öröklését is biztosítva a magyar és cseh korona s az osztrák herczegség tartományaiban; s fiát, a 10 éves Lajost, a császár unokájával, Máriával ünnepélyesen eljegyezte (1515 július 22). Halálos ágyán gyermekeit a császár és lengyel király oltalmába ajánlva, végezte életét (1516 márczius 13). Koporsójánál a nemzet nem őt, hanem zavarba s nyomorba sűlyedt hazájának sorsát sirathatta; emlékét a nép a Dobzse László gúnynévvel örökítette meg.
A gyermek Lajos kormánya alatt a zavar folyton növekedett, az országgyűlések mind zajosabbakká váltak. Az 1516 április 24-dikén a Rákos mezejére hirdetett országgyűlésen a Szapolyai pártja fegyverrel támadta meg a budai várat, melyben a főrendek üléseiket tartották, s csak a várőrség által visszaveretve hagyott föl a tervvel, hogy Szapolyai kormányzóvá választását kierőszakolja.
II. Ulászló találkozása Miksa császárral és Zsigmond lengyel királylyal Trautmansdorf mellett, Bécs közelében.
Birken „Spiegel der Ehre des Erzhauses Österreich” czímű, Nürnbergben 1668-ban megjelent művében levő metszet után.
Az urak ellenében, kik a kincstár jövedelmeit elragadozva s hatalmukban elbizakodva csak saját érdekeiket hajhászták, a nemesség tömege az 1518-diki országgyűlésen a király gyámjai: Bakocs Tamás, Bornemisza János és György brandenburgi őrgróf eltávolítását követelte s a kormányzóságra Szapolyait kivánta emelni, s midőn ezt az urak nagy része erélyesen ellenezte, Miksa követei pedig a kormányzóság fölállítása ellen háborúval fenyegetőzve tiltakoztak, zajongva szétoszlott s külön gyűlést hirdetett Tolnára.
A tolnai és bácsi gyűlések (1518) a hatalmas szónok, Verbőczy István hatása alatt hazafias irányú üdvös törvényeket hoztak ugyan mind a kincstár rendbe hozására, mind a honvédelem szabályozására: de sem a sok jó törvény, sem a bácsi gyűlésen megválasztott végrehajtó bizottság, mely 4 főpapból, 4 zászlós úrból s 16 nemesből volt összeállítva, nem orvosolhatta meg az eláradt bajokat, mert a törvénynyel mindenki daczolt, ha általa sértve találta érdekeit. A végrehajtó bizottságot az udvari párt ellenzése csakhamar szétrobbantotta s a Perényi Imre halálával megürűlt nádori székre Szapolyai megbuktatásával annak régi ellenségét, Báthory Istvánt emelte (1519), minek következése a pártoknak még elkeseredettebb harcza lett.
S épen akkor emésztették az ország erejét e szenvedélyes pártküzdelmek, midőn az ozmán szultánok leghatalmasabbja, II. Szolimán lépett a trónra (1520), kinek hadvezéri tehetsége s óriási tettereje ellen a nemzet összes anyagi és erkölcsi erejének megfeszítésére lett volna szükség. Az akkori magyar kormány, midőn II. Szolimán a békekötés czéljából nála időzött magyar követséget azzal a válaszszal bocsátotta vissza, hogy a békét csak adófizetés mellett kész megadni, nem bírta a helyzet komolyságát kellően fölfogni, s menthetetlen könnyelműségében és alaptalan elbizakodottságában maga idézte föl a szultán boszúló hadjáratát azzal a meggondolatlan tettével, hogy a szultán adót követelő követét fogságba vettette (1521).
II. Ulászló névaláirása.
1504 márczius 2-án Budán kelt okleveléről. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
Szolimán, ki hogy követelésének sulyt adjon, már ekkor Jajczát megtámadtatta, személyesen vezette hadait Szabács és Nándor-Fejérvár ellen, melyek fölszerelésére s megmentésére a közzavarban, míg a király jegyesével, Máriával a nádor lakodalmán mulatott, senki komolyan nem gondolt. Szabács, melyet százszoros török erő ellen Logodi Simon és Torma Endre várnagyok 500 emberrel utolsó csepp vérig védelmeztek, július 7-én, Zimony augusztus első napjaiban elesett, Nándor-Fejérvár pedig, az ország legfontosabb védbástyája, 60 napi ostrom után, midőn a magyar őrség száma 72 emberre apadt, kegyelemre megadta magát (1521 aug. 29).
Nándor-Fejérvár bukása az országot réműlettel töltötte el, s a Budára gyűlt rendek a félelem hatása alatt most már oly roppant adót róttak a jobbágyokra, zsellérekre, kereskedőkre, mesteremberekre s az alrendű papságra, mely, ha be lehetett volna hajtani, mintegy 5 millió aranyat tett volna; de a mi csekélységet ebből be lehetett is hajtani, az az adószedők lelkiismeretlen eljárása mellett annyira leolvadt, hogy a kincstárba alig kerűlt be a remélt jövedelem századrésze. Ezt a rendek előre sejtve, ez egyszer magokat is megadóztatták, jószágaik jövedelmének felét ajánlva föl a haza megmentésére; azonban maga a törvény szövege elárúlja, hogy az országgyűlés maga is kétségbe volt esve az iránt, hogy ezt a törvényt végre lehessen hajtani. A rendek, hogy a kincstár jövedelmét gyarapítsák, a kamaranyereséget s a harminczadokat is fölemelték, sőt azt a visszás pénzügyi intézkedést is helyeselték, hogy a zsidóból kikeresztelkedett alkincstartó, Szerencsés Imre az értéktelen rossz pénz veretését tovább is folytassa (1521 nov.).
II. Ulászló.
Kimnach László rajza
II. Lajos, bár még élete tizenhatodik évét sem töltötte be, 1521 végén magát nagykorúnak nyilatkoztatta, a kormányt átvette s jegyesével, Máriával menyegzőjét megtartotta (1521 január 13). De ez a változás nem orvosolta meg a megrögzött bajokat, nem enyhítette a kincstár szorúltságát, mely oly fokra hágott, hogy a király kénytelen volt több horvátországi végvárat az ország tekintélyének sérelmével sógora, Ferdinánd osztrák főherczeg védelmére bízni. A nádor és a vajda, az udvari és nemzeti párt meghasonlása az országgyűléseken mind elkeseredettebb küzdelmekben nyilatkozott, a zavar és rendetlenség egyre növekedett, a nemesség külön gyülekezeteket tartott, új országos tanács fölállítását, a királyi udvarból az idegenek eltávolítását, a császári és velenczei követek kiutasítását, az ország bányáit kizsákmányoló Fuggerek kiűzését követelte, s elhatározta, hogy a jövő évben Hatvanban fegyveres országgyűlést fog tartani, s midőn végzéseit a király meg nem erősítette, ingerülten oszlott szét (1524).
A rákosmezei országgyűlésen, melyet a király a hatvani gyűlés mellőzése czéljából hirdetett, a fegyveresen tanácskozó nemesség még ingerűltebben kelt ki a gyűlölt Szalkai László esztergomi érsek és kanczellár, a nádor és az udvarnál lévő idegenek ellen, s két heti tanácskozás után azzal a határozattal oszlott haza, hogy a hatvani gyűlést a király tilalma ellenére is meg fogja tartani, egy 150 főből álló bizottságot hagyván hátra, hogy végzéseit törvényczikkekbe foglalja s azok megerősítését a királynál szorgalmazza (1524).
Anna királyné névaláirása.
1506 április 13-án Budán kelt oklevélről. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
A hatvani gyűlés megtartását a király tovább is ellenezni nem tartotta tanácsosnak, s hogy a fölizgatott szenvedélyek kitörését mérsékelje, azon az ország zászlósuraival együtt maga is megjelent. A fegyveresen táborozó nemesség a királyt hódoló tisztelettel fogadta, de annál féktelenebb dühvel fordúlt a gyűlölt nádor s a kormány tagjai ellen; Báthoryt iszonyú zaj közt a nádorságról letette s helyette kedvelt szónokát, Verbőczy Istvánt kiáltotta ki. S midőn a király Verbőczyt új méltóságában megerősítette, s a közelebbi rákosi gyűlésen hozott s most némely újabb czikkel megtoldott végzéseket helyben hagyta, a viharosan kezdődött gyűlés a kivívott diadal örömének engedve át magát, látszólag nyugodtan s elégűlten oszlott szét (1525 július).
Hatvanban a nemesség teljes diadalt ült az oligarchia fölött, de diadalának nem sokáig örvendhetett. Az országos tanácsban a döntő suly ezen túl is az urak kezében lévén, az udvari párt részéről a visszahatás csakhamar mutatkozott. Megalakúlt a kalandosok társasága, melynek szabályait a király és királyné is aláírta, színleg a trón érdekei védelmére, valósággal Verbőczy és párthívei megbuktatására. A nemességet magával a nemességgel kellett legyőzni, s e föladat a pénzzel rendelkező kalandosoknak nem volt nehéz; a megvesztegetett nemesség csakhamar hazaárulónak s az ország nyomora okának kiáltotta ki egykori vezérét, kit vállain emelt a nádori székbe. Verbőczy tapasztalva, hogy saját pártja ellene fordúlt, a nádori méltóságról az 1526-diki szent-györgy-napi országgyűlésen leköszönt, s ipával, Szobi Mihálylyal, Erdélybe menekűlt. A rendek őket felségsértőknek s hazaárulóknak nyilatkoztatták, Báthoryt a nádorságba haláláig visszahelyezték, a királyt fölhatalmazták, hogy tetszése szerint kormányozzon, s mintha ezzel mindent megtettek volna a fenyegetett haza megmentésére, szétoszlottak a nélkűl, hogy az ország védelmére a király által sürgetett adót megszavazták volna.
Anna herczegnő, II. Ulászló leánya.
Kimnach László rajza.
S ez akkor történt, midőn Szolimán szultán, ki a szörényi bánságot már 1524-ben meghódította, Konstantinápolyból Magyarország ellen több mint 100.000 emberrel s 300 ágyúval megindúlt.
A küzdelem kimenetele a hatalmas szultán fegyelmezett s diadalhoz szokott hadserege és a pártoskodásba merűlt főurak s a zajongó nemesség csekély számú zászlóaljai közt nem lehetett kétséges; Magyarország erkölcsileg megromolva, pénzügyileg tönkre jutva, Európa által magára hagyatva, nem mérkőzhetett meg a Szolimán által hatalma tetőpontjára emelt ozmán birodalommal; a magával meghasonlott magyar nemzet vakon rohant a veszedelembe, melyet féktelenségével, pártdühével, a királyi hatalom és tekintély porba tiprásával maga idézett föl maga ellen. Magyarországnak egykor oly hatalmas ellenállási ereje a mohácsi síkon egyetlen egy ütközetben, melyben 20.000 magyar vérzett el s maga a szerencsétlen ifjú király is a Csele patak mocsarában vesztette életét, teljesen megtört (1526 aug. 29).
*
A közművelődés állapota hazánkban a vegyes házakbeli királyok idejében is a nyugot-európai eszmék áramlata szerint alakúl. Ezek hatása alatt fejti ki a magyarság e korszakban is az ő jellemző tehetségeit.
II. Lajos névaláirása.
1525 október 8-án Budán kelt oklevélről. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
Mint Nyugot-Európában általában, nálunk is alapvonása e korszaknak, hogy a társadalom harczias, durva; fegyveres és testi erőre támaszkodó. Kedvez ez iránynak – kivált a XV. században – a törökök támadása, mely folyvást fegyverben tartja a nemzetet; kedvez a magyar faj önérzete, mely személyes mérkőzésre, s ha elfajúl, verekedésre, erőszakoskodásra hajlandó. Ez elfajúlásra, mikor a királyi házak e korszakban néhányszor kihalnak, vagy meggyengűlnek, több ízben nyílik alkalom. A kisebb, nagyobb hatalmasok érdeke, hatalom- és birtokvágya, magán boszúja fegyverrel követel kielégítést; a társadalom biztossága, gyarapodása megszűnik.
De a faj józansága és politikai érzéke felűlkerekedik; erős karú királyok, mint Róbert-Károly, Nagy Lajos, Mátyás, vagy tartós uralom, mint a Zsigmondé, szövetkezve a szellemeket irányzó vallás és egyház szelídítő erejével, féket szabnak a szenvedélyeknek.
Mária királyné névaláirása.
1522 június 16-án Prágában kelt oklevélről. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
Így már az Anjouk hosszú kormánya alatt megerősödik a belső nyugalom, növekszik a jóllét, szaporodik a népesség. Biztosabban érezvén magukat az emberek, vagyont kezdenek gyűjteni. Ipar és kereskedés föllendűl. Nagy Lajos óriási vagyont hagy utódaira s bizonyára alattvalóinak javarésze is.
Ugyanekkor újra szervezkedik a társadalom. Tagozódása egyszerűbbé válik. Az Arpád-korszak rabszolgái s különböző félszabadjai eltűnnek a jobbágyok és nemesek osztályában. Nagy Lajosnak 1351. évi törvénye szentesíti ez alakúlást. A jobbágy míveli a nemes ember földjét, a kinek bíráskodása alá tartozik, adót fizet és szolgálatokat teljesít s viseli az állami adó: a kamara haszna (lucrum camerae) terhét is. A nemes ember joga a fegyverhordozás; kötelessége a honvédelem. Minden nemes egyenjogú. De mivel a nagyobb birtok nagyobb fegyveres erőt ad, nagyobb hatalmat is nyujt. Különben minden nemes csupán a szent koronát viselő királytól függ, kire, ha a család fiága kihal, a nemesi birtok visszaszáll. A király egyszersmind a nemesség bírája.
II. Lajos.
Kimnach László rajza.
E három arczkép a „Dietrichsteini eljegyzés” czímű festményről van másolva, mely 1525-ben készült s a gráczi Johanneumban őriztetik.
E józan alakúlás a társadalomnak több szabadságot, a királynak nagyobb hatalmat adott, mint Nyugot-Európa feszes hűbéri rendszere. A királyi hatalom aztán az udvari fény és saját érdeke körébe vonja a nagyobb birtokú nemeseket, kiknek, mint „egyházi és világi nagyjainak tanácsával” kormányozza az államot. A kisebb birtokú nemesség, mely érdekei védelmére már a XIII. században a megyékben kezd tömörűlni, még csak ritkán jut magasabb politikai szerephez az Anjouk alatt. E dinasztia kidőltét követő gyenge kormányok alatt azonban, a hatalmaskodó főurakkal szemben egyszerre életjelt ad. 1405-ben az országgyűlési törvényekhez már a megyei nemesség helyeslését is kikérik.
Ily alakúláson alapszik az Anjouk alatt s nyer törvény útján Zsigmond idejében végleges szervezést a honvédelem. A király, a nagy birtokú nemesek és az udvariból lassanként országossá váló főtisztviselők önálló, nagyobb haderőt: a banderiumot, – a kisebb vagyonú nemesség a megyéken belűl, jobbágytelkük száma szerint, kisebb csapatokat: az ú. n. portalis katonaságot állítják ki, s nagy veszélyben minden nemes fegyvert ragad.
Végül a fokozódó vagyonosodás a XV. század elején közjogi álláshoz juttatja az iparos és kereskedő osztály testületeit: a városokat is. Szabályoztatnak az állam részére pénzben és katonákban lerovandó tartozásaik s a kereskedés gyakorlásának főelvei. De idegen intézményeik által kiválva a nemzet testéből, a közügyekre semlegesek maradnak.
Zsigmond utóda, Albert halálával a trón miatti zavarok ismét felzaklatták ugyan a társadalmat, de a fejlődést nem akadályozhatják meg. A vagyonosodás folyvást terjed lefelé a köznemesség körében. Mátyás alatt a királyi udvar, mely egész Európára kiárasztja fényét, az állam, megtízszereződött bevételeivel, melyekért a nemesség honvédelmi kötelezettsége csökken meg, s az állandó királyi zsoldos sereg, mind a megvagyonosodott társadalomból meríti erejét. Ide járúlnak a szaporodó találmányok, példáúl a puskapor, mely új erőt önt a hadászatba, valamint a classicus ó-kor szelleméből táplálkozó, vagyonos Olaszország hódító műveltsége és világi szelleme. E tényezők erejétől a XV. század közepén nálunk is erőre kap a világi elem. S vele a köznemesség, melynek növekvő befolyása aztán, már a század első felében harczot támaszt a főnemesség ellen. E harczban Mátyás trónra jutása, sőt egész uralkodása a köznemesség győzelmét jelenti. Mert alatta a köznemesség állandó törvényhozó hatalmat gyakorol; az igazságszolgáltatás és közigazgatás is mindinkább a megyékre száll át.
Ez új alakúlások hatása alatt azonban a XVI. század eleje óta lassanként az egyház is világi czélokat kezd követni, vagyon és élvezet után kapkod. Ezért hitelében és tekintélyében megfogyatkozva, a Jagellók korában nálunk sem képes többé magasztos hivatásának teljesen megfelelni, mire a hitében megingott társadalom erkölcsei is meglazúlnak, ereje ellankad. Az 1514. évi parasztlázadás, mely keresztes háború akart lenni, már az egyház és vallás tekintélyének, a társadalmi erők egyensulyának megbomlását mutatja.
A ziláltság azonnal feltűnik az államban is, mely Mátyás alatt erejét meghaladó munkát végzett. A fő- és köznemesség fokozott erővel kezd harczot az egyensulyért. Utóbbi már az államtanácsban is helyet követel. A vagyonilag és lelkileg szegény Jagellók, félelemmel vagy apathiával eltelve, képtelenek e meddő harczot a királyság javára felhasználni. Az állam elszegényedik, hitele megdől; a kormány működése megbénúl s kaput tár a hatalmasb erő önzésének. Ekkor, még mielőtt a küzdő, immár lankadó erők egyensulyba jutnának, a régi ellenség: a török, egységes lángeszű vezérlet alatt megdönti a középkori magyar államot.
Ugyanez a fejlődés útja a szellemi világban is, hol szintén a vallásos eszme s az egyház uralkodik, de a XV. század közepe óta a világi elem is erőre kap.
Az iskolák az egész korszak folyamában a plébániákkal, a káptalanokkal és szerzetes-rendekkel voltak kapcsolatban. Az egyetemeket is – Nagy Lajos a pécsit, Zsigmond a budait, Vitéz János a pozsonyit – pápai engedélylyel alapítják. E főiskolákon, melyekhez a Mátyás által a budai domonkosok zárdájában elhelyezett egyetem is hozzá járúl, tetőzött e századok tudományos mozgalma. Az egyetemi oktatásra fordítottak legtöbb gondot. A szellemi fejlődés a vagyonosodással együtt a társadalom felső rétegeiben kezdődvén, ezek igényeit kellett első sorban kielégíteni. A drága és ritka könyvek helyett a világiak az egyetemeket keresik fel, a hol minden különös előkészület nélkűl, csupán a latin nyelvnek ismeretével, hallgathatják az előadásokat. A tanulás azonban ily módon inkább szó-, mint írásbeli, s ezért irodalmi művek alkotására nem ösztönöz s kevéssé képesít.
De nem képesíthet azért sem, mert e századok tudománya még Európaszerte meddő, formákhoz tapadó, a természet közvetlen vizsgálatának teremtő ereje nélkűl szűkölködő scholasticismus. Az orvosi tudomány babonákon indul, a vegytan az aranycsinálásnak és a bölcseség kövének titkait keresi (alchymia), a csillagászat a képzelet szüleménye és a jövendőmondás szolgálatába szegődik (astrologia). Az iskolák legfőbb tudománya a szőrszálhasogató dialektika. Forma, tartalom nélkűl.
Még legjózanabb a jogtudomány, nálunk kedveltje az egyetemeknek, meg a történetírás. Írásban az utóbbit művelték leginkább, igaz, hogy szárazon, krónikás módon. Egy ferenczes barát: Márk, írta állítólag a miniatürökkel diszített ú. n. „Bécsi képes króniká”-t; egy másik papi ember: János, küküllei esperes, saját korának történetét. Mindkettő a XIV. században ír latinúl, mely nyelv abban az időben egyedüli nyelve volt a tudományoknak és okleveleknek.
Magyar történetet magyarúl a hegedősök énekelgettek s később írtak is. Midőn Mátyás korában feltűnnek, a köz- és főnemesek, sőt a főpapok és a király fényes udvarában is helyet foglalnak. Ezek egyikének műve lehet a „Szabács viadala” czímű magyar krónikás ének. E költeményfaj leginkább az e korbeli katonás, politikus magyar nemesség műveltségének és szükségének felelt meg. Ép így az egyházi költészet terén a Katalin-legenda, ihlett lélek költői alkotása, a Mátyás-kori társadalom eleven hitének tanújele.
Thuróczi János krónikája: a magyarok története a hunoktól 1476-ig, már tudósabb embereknek szól, tudós nyelven: latinúl. Jelzi a világi elem föllépését a szellemi téren, s a kor hatását is, mert elevenebb, izmosabb mult századi papi elődeinél.
De a főpapság és Mátyás király ebbeli igényeit csak az olasz humanisták elégíthették ki, a kik mint felolvasók, nevelők, könyvtárnokok, titkárok, a király társalgói, asztaltársai állandóan a királyi udvarban éltek. Ezek egyike: Bonfini Antal, udvari történetíró, a király megbízására megírta Magyarország és a Mátyás uralkodásának történetét erőteljes liviusi latin nyelven, a jellemzetes iránt élénk érzékkel; bár babonáival még a természetfölötti dolgokat kereső középkor tudományának alapján áll.
II. Lajos pánczélja és emlékpénze.
Dörre Tivadar rajza.
II. Lajos vaspánczélja a bécsi arzenálban, az emlékérem a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában van.
E körből származnak a magyar humanista főpapnak, Csezmiczei János (költői néven Janus Pannonius) pécsi püspöknek, bár a római classicusokat utánzó, de azért igazi költői lélekből fakadó versei, melyek Olaszországban is nagy hírre emelték szerzőjüket.
Mátyás halálával vége szakad az olasz tudósok pártolásának is. Lassanként mindnyájan itt hagyják II. Ulászló szegényedő udvarát. S a következő zavaros időszak jelentősebb irodalmi művet nem alkothatott. Csupán az egy Verbőczy „Hármaskönyve” válik ki, mint a középkori magyar szokásjog rendszeres összeállítása, egyetlen terméke ennek a köz- és magánjogi harczokba merűlt, perlekedő korszaknak.
Verbőczy István névaláirása.
1526 ápril 26-án Dobronán kelt oklevélről. Eredetije az Országos Levéltárban.
A művészet, főleg a XIV. században, szintén a vallás szolgálatában áll. Legfejlettebb a testületileg szervezkedett építészet, melynek a szobrászat és festészet emelik hatását. A század erős hite nálunk is számos egyházi műemléket alkotott, a vallásos áhítatnak legjobban megfelelő csúcsíves stilben. Legremekebb a megújítva maig is fennálló kassai templom az Anjouk korából.
Világi nagy uraink, kik váraikban laknak, a XIV. században még kevésbbé érzik szükségét a műépítészet alkotásainak. Királyaink gazdagsága és műízlése azonban már művészi stilű fényes palotákat követel. Ilyen volt az Anjouk pompás visegrádi királyi laka, melyet Mátyás korában is földi paradicsomnak nevez egy kényes ízlésű olasz; valamint Zsigmond királynak a következő században szintén csúcsíves stilben épült budai, s Hunyadi Jánosnak részben máig is ép vajdahunyadi várpalotája, faragványaival; világi tárgyú falfestményeivel és ablakműveivel.
A XV. század közepe óta megváltozik az ízlés. Classicus minták, olasz befolyás válnak uralkodókká a művészetben is. Mátyás király a hatvanas évek óta már az új olasz (renaissance) stilben építteti nagyhírű budai palotáját, melynek bejáratát (a mai Sz.-György-téren) Herkules, udvarát Apollo, Diana s egy pompás vízmedencze fölött Pallas-Athenae, odább Hunyadi János és fiai: László és Mátyás érczszobrai; folyosóit, ajtóit, termeit a világiassá vált és megizmosúlt olasz szobrászat és festészet legremekebb alkotásai: egy Verrocchio, Majano, Filippo Lippi és Leonardo da Vinci művei ékesítik. Világhírű könyvtárának, a Corvinának foliánsait a legelőkelőbb olasz mesterek – köztük a florenczi Attavantes – látják el máig is ragyogó lapszél-díszítésekkel és miniatürökkel.
Olasz művészek kezétől a nagy humanista főpap Vitéz János idejében újra épűl az esztergomi érseki palota is, falain a magyar vezérek és királyok arczképeivel s a római sybillák alakjaival. Ezen kivűl a kor ízlése számos régi, csúcsíves stilben épült templomon is nyomot hagyott, mint a gyulafehérvári templomon is, melyhez e korszakban toldották a ma is meglevő renaissance-stilű részeket.
A következő, eszmékben és anyagi eszközökben szegény, felszínesebb élvezetek után kapkodó korszak – az egy esztergomi Bakocs-kápolnán kivűl – jelentősebb értékű művet nem igen alkotott. Sőt a mit örökölt is, pusztulni hagyta. A megmaradtak legnagyobb részét aztán elsöpörte a mohácsi vész és a rá következett több évszázados dúlás és rombolás.
Benczúr Bélától
