Olasz irodalom. Demattio Fortunatustól, fordította Király Pál.
Olasz irodalom.
Demattio Fortunatustól, fordította Király Pál.
Demattio Fortunatustól, fordította Király Pál.
Olasz-Tirol első írói papok voltak, kik latinúl írtak; de hát, valamint másutt, itt is jobb, vagy gyarlóbb latin nyelven írtak még abban az időben is, mikor az olasz köznyelvet már irodalmi munkákban is kezdték használni. A legrégibb olasz próza, melyről megbízható tudomás van, a tizennegyedik századba tehető. Ez a „Li statuti e ordinamenti fati e copilati per la fradaya de li batui de Trento e de tuto lo vescoua”, melyet Schnoller Keresztély fedezett föl szerencsésen Innsbruckban a cs. k. helytartósági levéltárban.
Az önostorozó vallásos társaságok (vagy mint ők maguk nevezték magukat, a „Disciplinati di Gesů Cristo”), melyeknek a Perugiából való Raniero Fasani, egykori remete, volt az alapítójuk 1258 körűl, bámúlatos gyorsasággal elterjedtek az umbriai hegyekről egész Itáliában, majd pedig az olasz határokon túl az egész keresztény világban. Zsákba öltözve, sőt gyakran csaknem meztelenűl kóboroltak ez önostorozók, kik közt mindenféle korú és rangú ember találkozott, és miközben Krisztus szenvedésének emlékére magukat ostorozták s vér- és könyárat ontottak, olasz köznyelven szóló, művészietlen, szomorú énekekben esedeztek Isten irgalmáért. Az ilyen énekeknek „Laude spirituali” (lelki dicséretek) nevet adtak az olasz irodalomban. Ezek eleintén úgy tartalmukra, mint alakjukra nézve lyraiak voltak; de a lantos alak csakhamar párbeszédes alakká vált, ha a dicséret tartalma megengedte; az efféle szerepeket különböző személyek közt kiosztották s ily módon az úgy nevezett „Laude drammatiche” (drámai dicséretek) állottak elő, melyek első drámai kisérletek az olasz köznyelven.
Olasz-Tirolban is énekelgették a „disciplinati” vagy „battuti” társaságoknak ilyen „laude”-it, melyek e tartományban az olasz népköltészet első példáiúl tekintetnek, a mennyiben egyidejűleg tűnnek föl az első prózai kisérletekkel. Értjük az ismeretlen szerzőtől való „Laude dei Battuti di Rendena” czíműeket, melyeket Panizza Ágoston tett közzé az „Archivio Trentino”-ban. Egy másik, XIV. századbeli, népies prózában írt munka, melyet Reich Dezső tett közzé, a trienti keresztes barátok (Crociferi) rendjének engedélyezett búcsúk elsorolása ilyen czímmel: „Indulgentie de toto lordine de li spedali de saneta croxe, de croxe Christi, de la citŕ de Trento.”
Ámbár ezen nyelvemlékek olasz köznyelve még fejletlen és tisztán nyelvjárási színezetű, ámbár a „laude”-k versei kevéssé csiszoltak és rímeik itt-ott olykor puszta assonanceok: el kell ismernünk, hogy több-kevesebb időbe kerűlt, míg csak az ilyen módú írás is lehetővé vált, s így bízvást föltehető, hogy az Olasz -Tirolban olasz köznyelven történt első irodalmi kísérletek legalább is mintegy a XIII. század közepéig, vagyis addig az időig vihetők vissza, mikor az igazi olasz nyelvjárások csaknem egyidejűleg uralomra jutottak Éjszaki-, Déli- és Közép-Itáliában.
A könyvnyomtatás föltalálása Tirolban is nagy mértékben elősegítette a szellemi élet megújhodását és Trient, e régi püspöki város, dicsekedhetik azzal, hogy nemcsak Tirolban, hanem egész Ausztriában is ő neki volt először könyvnyomtató műhelye. Alig múlt még el egy századnegyed a könyvnyomtatás föltalálása óta, mikor Trientben (1475) IV. János (Hinderbach, 1465–1486) herczeg-püspöknek, a tudósok e nagy kedvelőjének és pártfogójának uralkodása alatt Duderstadti Kunne Albert könyvnyomtató műhelyt állított föl. Később, 1558-ban, Marcaria Jakab zsidó orvos a Garda-tó melletti Rivában állított egy könyvnyomdát, melyből egész sereg héber munka kerűlt ki; húsz évvel később pedig a kis Arco városban is meghonosítá a könyvnyomdát a Judicariából való Guettus János nyomdász.
1482-ben jelent meg Trientben a „Catinia”, a levicói Sicco Polentone olasz köznyelven írt vígjátéka, melyet általában első olasz nyelvű vígjátéknak tartanak. Nevét e darab a főszerepét játszó Catinio-ról kapta, mely szó öblögető tálak (catini) árúsát jelenti. E póriasan alant járó furcsa szerzeményt először latin prózában írta meg a szerzője „Lusus ebriorum” czímmel.
Mellőzve két latin költőt, kiket a XV. század magasztalással és tetszéssel tűntetett ki, név szerint Lagarino Jánost és D’Arco Miklóst, Olasz-Tirolban a XVI. századot Petrarca számos utánzóinak egyike nyitja meg, ki azonban nem Lauráról, hanem Arz Kristóf gróf leányáról, Dorottyáról, zengett éneket. Ez a költő a nonsbergi Rallóból való Busetti vagy Bucetti Kristóf volt, egy „Canzoniere” (dalkönyv) szerzője, mely csak 1836-ban jelent meg nyomtatásban Milanóban. Mint Petrarca, Busetti is négy szakaszra osztotta föl dalkönyvét, s ezek: rímelések, melyeket kedvesével való együtt létekor írt; olyankor készűlt versek, mikor kedvesétől távol volt; honába való visszatérte után írt versek és különféle tárgyakról való versezetek. A társadalmi állás különbsége és a leány atyjának nemesi büszkesége eleintén szigorú tartózkodást parancsolt Dorottyának a költő irányában. De az állhatatosság végre elnyerte jutalmát. A Busetti családot II. Miksa nemesi rangra emelte és a költő csakugyan feleségűl vette kedves Dorottyáját 1569-ben.
Nem annyira alakjáért, mint inkább történelmi tartalmáért méltó fölemlíteni Mattioli Péter Andrásnak „Il Magno Palazzo del Cardinal di Trento descritto in ottava rima” czímű költeményét. Mattioli híres orvos és természetbúvár volt. Sienában született. Sokáig tartózkodott Cles Bernát és Madruzz Kristóf trienti herczeg-püspökök fényes udvarában s 1577-ben halt meg Trientben, hol a székesegyház belsejében emlékkövet is állítottak neki. Akkor kerűlt Trientbe, mikor Cles Bernát bíbornok azon régi várkastély mellett, a melyben a herczeg-püspökök udvarukat tartották, egy „Castell del Buon Consiglio”-nak nevezett nagy és pompás új fejedelmi lakot építtetett. E nagyszerű épület elragadó hatása Mattiolit annak a nyolcz soros rímes költeménynek a megírására lelkesítette, mely először 1539-ben Velenczében jelent meg nyomtatásban s mely Cles bíbornoknak van ajánlva. Egy másik kisebb költemény, melyet a terlagói Colombino Lénárd trienti közjegyző szerzett, azt az ünnepet írja le, melyet Madruzz bíbornok 1547. máj. 3-dikán a „Castell del Buon Consiglio”-ban V. Károly császár Mühlberg melletti győzedelmének emlékére rendeztetett. E sokáig kéziratban hevert költeményt a Larcher és Ciani család egy-egy tagja közt történt egybekelés alkalmából nyomatták ki ezzel a czímmel: „Il Trionfo tridentino di Leonardo Colombino” (Trento 1858). E költemény művészet nélkűli nyolcz soros versszakokból áll; de ezt szívesen elnézi az ember a költőnek ez ünnep megható leírásáért, mely ünneppel kapcsolatban egy szerelmi diadalmenet (Trionfo d’amore), vagyis nemes hölgyeknek a tarokkártya képei jelmezében tartott menete, egy tánczmulatság s egy ötfelvonásos vígjáték előadása történt.
Vannetti Kelemen.
A roveretói Accademi degli agiati birtokában levő olajfestményről készített fényképi másolat után, Hecht Vilmostól.
Az arcói Tacchello Bertalan is (megh. 1628) ebben a században szerzett magának nagy érdemeket az olasz irodalom körűl Olasz-Tirolban olyan verses és prózai művekkel, melyek a stíl könnyedségével és a nyelv tisztaságával tűnnek ki. Ő tőle való művek: az „Amaranta, favola boschereccia”, az „Accordi di Amore e di Fortuna” czímű vígjáték, a „Lettere e Suppliche mandate a’ Principi, a’ Cardinali, Signori etc.” czímű könyv és sok más rövid lyrai költemény, melyek nagy részt kézíratban maradtak. Tacchellót barátságával tűntette ki Torquato Tasso is, kinek nehány szonettet ajánlott.
Ebben az időben kitűnő tudós férfiak is éltek Olasz-Tirolban. Az arcói Franco Ambrúzs, a Segonzano főúrainak családjából származott Innocenzo a Prato és a strignói Castelrotto Joákim mint történetbúvárok jeleskedtek; a sulzbergi Ossanából való Acconcio Jakab első volt Olasz-Tirolban, ki korának scholasticus bölcselete ellen harczra kelt és „De Methodo” czímű könyve előkelő helyet érdemelne a bölcselet történetében. Hírnévre jutottak az orvosi tudományokban a trienti degli Alessandrini Gyula, ki I. Ferdinánd, II. Miksa és II. Rudolf császárok udvaránál élt, meg a szintén trienti Rovered Oktávián, a jogtudományban pedig a nonsbergi Dennóból való Guetta Antal. Mint a XVI. század egyik jeles latin költője, említést érdemel az arcói Vargnano Jakab, ki 1596-ban, vagy 1597 elején halt meg.
A XVII. század Olasz-Tirol irodalmára nézve is terméketlen s hanyatló korszak volt. Ekkor volt az olasz irodalomnak úgy nevezett „seicento”-ja, vagyis az a korszaka, mikor Italiában azok az akadémiák burjánzottak, melyeknek tagjai, kevés kivételt leszámítva, a kölcsönös dicsőítést valóságos piaczi szemérmetlenséggel űzték. Ez akadémikusok a legszertelenkedőbb mellékneveket osztogatták egymásnak. A herczeg-püspökök és a jezsuiták oltalma alatt Trientben is alapítottak 1628-ban egy ilyenféle egyesűletet „Accademia degli Accesi” (az ihletettek akadémiája) czímmel, melynek tagjai nemesemberek és a szép tudományok barátai voltak. Azonban minden ihletők mellett, melytől át kellett volna hatva lenniök, csupa értéktelen prózai és verses dolgozatokat alkottak, s azok is tele voltak csúszó-mászó szolgaisággal és hízelkedéssel. De úgy ezek a szellemi termékek, valamint szerzőiknek a nevei és azok a dagályos melléknevek, melyekkel az akadémia tagjai koruk rosz szokása szerint el voltak keresztelve, minők példáúl: l’ Incenerito (a behamvazott), l’ Intrepido (a rettenthetetlen), il Focoso (a tüzes), l’ Invigorito (a megedzett), stb., nem sokára elérték megérdemlett jutalmukat, – az elfeledtetést. Mindazáltal hadd legyenek itt megemlítve Saracini Károly Mária, ki a trienti várkastélyban 1656-ban előadott „La Stratonica” czímű vígjátékot írta, meg az ossanai Bertolli Jeromos, ki 1649 táján élt s nehány idyllt, a trienti püspökökre írt dicsőítő versezetet („Elogi storici”), meg egy „Il Bellenzano” czímű szomorújátékot hagyott maga után. A hittani és az orvosi tudományoknak is volt e korban Olasz-Tirolban nehány szorgalmas ápolója, nevezetesen a brezi Avancini Miklós, ki Krisztus életét írta meg és adta ki latin nyelven, mely olasz és német fordításban is megjelent, továbbá a trienti Guarinoni Hippolyt híres orvos (1571–1654), ki Mária Krisztina és Eleonor a főherczegnőknek és II. Ferdinánd császárnak udvari orvosa volt s több művet írt, melyekben részint orvosi, részint erkölcstani és történelmi tárgyakkal foglalkozott.
Jelesebb gyümölcsöket termett Olasz-Tirol olasz irodalma a XVIII. században s különösen annak második felében. A szép tudományok újjá születésére Roveretóból, vagyis abból a városból indúlt ki az első serkentés, hol a német alaposság eleitől kezdve toscanai bájjal és kedvességgel társúlt, most pedig egész serege támadt olyan férfiaknak, kik becsületbeli dolognak tekinték anyanyelvök eredeti tisztaságát s különféle fajú irodalmi műveikkel tisztes hírnevet szereztek maguknak. Különösen a Roveretóban 1750-ben alapított akadémia volt az, mely a nyelv ápolását illetőleg nagy érdemeket szerzett és ösztönt adott, hogy a hazai történet szeretettel tárgyaltassék. Ez az „Accademia degli Agiati” (a lassan haladók akadémiája, latinúl: Lentorum Academia) volt, melyet a kor szokása szerint azért neveztek így, mert az akadémikusoknak az volt a meggyőződésük, hogy a szellemnek, ha a czélzott tökéletességet el akarja érni, nem sietve kell rohannia, hanem csak lassan-lassan elébb haladnia. Hozzá illő volt e névhez az akadémia jelvénye is: egy nagy csiga, mely egy piramisra kúszik föl, arra pedig ez a jelszó volt írva: „Giunto ’l vedrai per vie lunghe e distorte”. (Hosszú s kanyargó útakon ím czélodhoz jutál.)
Az akadémia szerény kezdetből gyarapodott föl. Eredetileg csak magán egyesűlet volt, mely a híres Saibante Blanka Laura (1723–1797) házában szokott irodalmi tárgyakról beszélgetni. Ez a nagy műveltségű hölgy, ki Vannetti József Valériánhoz ment nőűl s a később szintén híres Vannetti Kelemen anyjává lett, maga is írt egy értekezést az ó- és újkorbeli nők házi foglalkozásáról ezzel a czímmel: „Intorno all’ occupazione domestica delle donne nei tempi antichi e moderni”, úgy szintén költeményeket (rime), melyek Paduában 1831-ben jelentek meg nyomtatásban. Míg korábban Tartarotti Jeromos Roveretóban, midőn az „Accademia dei Dodoneia” megalapításán fáradozott, csak csekély támogatásra talált, e város most már annál nagyobb buzgósággal karolta föl az új társaságot. Az eredetileg csak házi gyűlésezésből mintegy varázsütésre számos tagú irodalmi és tudományos egyesűlet támadt, mely a város legtehetségesebb embereit mind kebelébe gyűjtötte. 1752 áprilisáben léptek életbe az egyesűlet alapszabályai, melyek alapján a társaság valóságos akadémiává változott, mely azt tűzte maga elé czélúl, hogy „munkálkodni fog a tudományok, a szónoklat és egyéb művészetek elébb vitelén és terjesztésén, és, a mennyire saját szellemi és anyagi erői engedik, elő fogja segélni a honfitársak szellemének és erkölcseinek kiművelését különösen a városban és a tartománynak abban a részében, a hol az akadémia székhelye van”. 1753-ban Mária Terézia császárné a roveretói akadémiának mindazon jogokat és kiváltságokat megadta, melyek birodalmában hasonló intézeteknek adatni szoktak.
Az akadémia, mely rövid idő alatt a legjobb hírre jutott úgy Olasz-, mint Németországban, később a tartomány kitűnő tudósai és írói mellett tagjai közé számlálta az olasz irodalomnak olyan előkelő nagyságait, mint Maffei Scipio, Tiraboschi Jeromos, Gozzi Gáspár, Goldoni Károly és később Monti Vincze, Lambruschini Rafael, Carcano Gyula, Capponi Gino, Manzoni Sándor, a németek közűl pedig Kannegiesser Lajos, Sperges József, Sonnenfels, Littrow Károly, Hettinger Frigyes, Sonklar, Ficker J. és mások. Kilencz év óta évenként külön kötetben adja ki ez akadémia a működéséről szóló jelentéseket e czím alatt: „Atti dell’ Accademia degli Agiati di Rovereto”.
A XVIII. század folytán a tudományokban és az irodalomban kitűnt roveretóiak közűl első helyen említendő Tartarotti Jeromos (szül. 1706, megh. 1761), a „Del Congresso notturno delle Lamie” czímű munka szerzője. Ennek a könyvnek az volt a fő czélja, hogy harczoljon a boszorkányokban való hit ellen, mely az ő korában még mélyen meg volt gyökerezve kivált az alsó néposztályoknál. Éles ítélő tehetséggel s nagy tudománynyal világította meg a hazai, főleg az egyházi történet sok homályos részét s e tárgyban egész sor munkát tett közzé, melyek közűl itt csak „Sull’ origine della Chiesa trentina”, „Dell’ origine della Chiesa di Aquileja” czímű értekezéseit, meg „Memorie Antiche di Rovereto” czímű munkáját említjük meg. Ezek miatt hosszú és éles tollharczba keveredett a szabad vizsgálódás ellenzőivel, még pedig annyira, hogy egyéb tervezett műveit, egyebek közt a már nagy részt elkészűlt „Sull’arte critica” czíműt be sem fejezhette. Maradt tőle egy kis, 1785-ben Roveretóban kiadott énekes könyv („Canzoniere”) is, mely vallásos és erkölcsi tartalmú költeményeket, szerelmi dalokat, stb., foglal magában, s melyet sem eredetiség, sem különös költői tehetség nem tűntet ugyan ki, de szerzőjének tisztúlt ízléséről tanúskodik. Szatírai tartalmú „La conclusione dei Francescani” czímű s legterjedelmesebb költeménye, mely a roveretói Ferencz-rendű kolostorban évenként kétszer nyilvánosan tartott scholasticus vitákat s azoknak ál-okait és agyafúrtságait gúnyolja. Kiadott egy „Ragionamento intorno alla poesia lirica toscana” czímű munkát is, mely a költészet akkori hanyatlásának okait vizsgálja s az ízlést a helyes útra igyekszik terelni.
Ezek szerint Tartarotti Jeromos kitűnő vitázó, műbíráló és régiségbúvár, szerencsés olasz és nem megvetendő latin író s egyszersmind a középszerűségen felűl emelkedett költő volt. Hálás polgártársai egy mellszobrával örökítették meg emlékét a San Marco templomban, melynek sírboltjába temették; azonban ellenségeinek irígysége nagy fölindúlást keltett ellene, sőt a nagy egyházi átok is kimondatott rá, mivel halála előtt nyolcz nappal „Seconda lettera di un giornalista italiano” czímű iratát, mely Bonelli szerzetes, a „Memorie istorico-critiche intorno al B. M. Adalpreto” szerzője ellen volt intézve, a trienti püspöki udvar rendeletére hóhérkéz égette meg nyilvánosan Trientben. Végre azonban Mária Terézia azt a határozatot hozta, hogy szabad a templomban a megholt emlékére egy keresztény föliratot elhelyezni, de mellszobra a tanácsházban állíttassék föl, az ő előleges tudomása nélkűl illetéktelenűl kimondott egyházi átok pedig szüntettessék meg.
Tartarotti Jeromos.
Aczélmetszet után (Hiero. Constantini. delin. – Franc. Bartolozzi. sculp.)
Testvéröcscse, Tartarotti Jakab, ki 1737-ben, alig harmincz éves korában halt el, különösen történelmi és régiségtani búvárlatokkal foglalkozott. Nagyszabású terv szerint kezdte meg „Saggio della biblioteca tirolese” czímű munkáját, mely rövid történeti és életrajzi adatokat volt közlendő minden tiroli íróról; ebből azonban korai halála miatt csupán egy kötet jelenhetett meg nyomtatásban. Egy másik, „Le piů antiche iscrizioni della Valle Lagarina” czímű dolgozatát a bátyja vette föl „Memorie antiche di Rovereto” czímű gyűjteményébe.
Vannetti József Valérián, Saibante Laura férje is (1719–1764), fáradhatatlan tudós volt. A „Rime burlesche” művén kivűl „La Ninfa del Leno” czímű rövid költői munka is maradt utána. Ő volt az első, ki „Lezione sopra il dialetto roveretano” czímű munkájában szülőfölde nyelvjárását átvizsgálta, s a mennyire akkor lehető volt, a szók származását kipuhatolni és kimagyarázni igyekezett, míg „Intorno ad alcune circostanze della vita di Dante” czímű kis művében azt adta elő, hogy micsoda alkalomból időzött Dante egy darabig a Lager-völgyben s írta ott egyik legszebb dalát.
Vannetti Kelemen, Vannetti J. V. és Saibante Laura fia (szül. 1754 Roveretóban, meghalt 1795), már ifjú korában tekintélyre jutott, mint különféle kisebb művek és egy „Lampadaria” czímű latin vígjáték szerzője. Később a régi klasszikusok beható tanúlmányozásával foglalkozott. Mint az „Accademia degli Agiati” titkára egész sereg munkát írt olasz és latin nyelven, melyeket ez az akadémia adott ki. Vannak e munkák közt bájos nyelvű lantos költemények, igazi mesterre valló párbeszédek, egyes írók életrajzai, egy könyv Cagliostrónak Roveretóban való tartózkodásáról, melyben e hírhedt szédelgőnek minden ravaszságát és csalását leleplezte, továbbá egy épen olyan tudományos, mint éles elméjű megjegyzéseket tartalmazó három kötetes munka Horatiusról, a szerzőnek egyszersmind főmunkája, melyben e költőnek a legapróbb szépségeit helyesen ki tudta mutatni. E megjegyzéseit („Osservazioni”) oly szabatos és ékes nyelven írta, hogy a florenczi „Accademia della Crusca” elismerését is megnyerte velök. Vannetti Kelemen különben tagja volt ez akadémiának és részt vett ez akadémia szótára második kiadásának átdolgozásában, úgy szintén folytonos levelezésben állt a legkitűnőbb olasz írókkal és a korabeli költőkkel. Vannettit egy csodálója, Cesari Antal, egyik beszélő személyeűl választotta „Dialogo delle Grazie” czímű s a grácziák ajkaira adott szép párbeszédes művének.
A Rovereto melletti Pomarolóból való Fontana Félix és Gergely testvérek közül az előbbi, ki 1720-ban született, mint tudós fizikus és természetbúvár előbb a bölcselet tanára volt Pisában, majd Péter Lipót nagyherczeg udvari fizikusa Florenczben, hol egy bámúlatos fizikai és természetrajzi gyűjteményt alapított, mely egész Olaszországban rendkivűl nagy csodálatot keltett. Viaszkészítményei II. József császárnak is annyira megtetszettek, hogy róluk az általa Bécsben alapított akadémia számára is másolatokat készíttetett vele. Fontana Félix művei közűl a „Sut veleno della vipera, sui veleni americani, sut lauro ceraso es sopra alcuni altri veleni vegetabili” czímű értekezését emeljük ki, mely 1787-ben Berlinben német fordításban is megjelent, mert akkor a maga nemében a legjobb munka volt. Fontana Gergely, ki 1735-ben született, szintén termékeny író volt, még pedig a számtudomány terén. Utódja lett e szakban a híres Boscowichnak a paviai egyetem tanári székén, melyet harmincz éven át érdemesen töltött be. A roveretói Graser Keresztelő János (1718–1786), az ethika tanára az innsbrucki egyetemen, rokon lelkűletű volt Tattarotti Jeromossal, kinek tiszteletére egy választékos halotti-beszédet írt.
E múlt századi híres roveretóik mellett említést érdemelnek még: a lagervölgyi Pederzani József, Dante műveinek éles elméjű fejtegetője, és Rosmini Károly, a „Storia di Milano”, a „Vita di Ovidio”, a „Vita di Lucio Anneo Seneca”, a „Vita di Francesco Filelfo” és több más életrajz írója, Olasz-Tirolnak múlt századi tudományos és irodalmi élete azonban nem szorítkozott pusztán Rovereto város területére; más városaiban és völgyeiben is éltek olyan férfiak, kik koruk tudományának díszére váltak, ilyenek voltak Bonelli, Tovazzi, Pilati, Barbacovi, Martini, Borsieri és Scopoli.
Bonelli Benedek 1704-ben született Cavalesében és 1783-ban halt meg Trientben, a San Bernardino Ferencz-rendű kolostorban, hol élete legnagyobb részét töltötte mint vicarius, guardian, lector, stb. Negyven évnél tovább viselte az apostoli hitszónoki hivatalt is Olasz-Tirol és Olaszország első városaiban; az Adelpret-féle ügyben ellenese volt Tartarottinak. Rendkivűl nagy számú, nyomtatott és kézíratban maradt művei közűl a „Notizie storicocritiche intorno alla Chiesa di Trento” és a „Monumenta Ecclesiae Tridentinae” nélkülözhetetlen mindenkire nézve, a ki Trient történetével foglalkozik; ugyanez mondható a volanói Tovazzi Krizosztom János (1731–1806) Ferencz-rendi szerzetes kézirati hagyatékáról is, melyet szerzete trienti kolostorának könyvtárában őriznek. A nonsbergi Tassullóból való Pilati Károly Antal (1733–1802) szintén történetíró, egyszersmind jogtudós, főleg pedig bölcselő volt; mint ilyen az emberi jogokat védelmezte kortársainak balítéletei ellen. Írt olaszúl, németűl és francziáúl s legjobb műveit később több más nyelvekre is lefordították. Ő sem kerűlhette el az üldöztetést; távollétében makacssági eljárás indíttatott ellene s örökös számkivetésre ítéltetett (1769). Ez azonban föl nem tartóztathatta a művelődés és haladás munkáját; sőt ekkor épen az az idő érkezett el, a mikor mindenkinek hozzá kellett szabódnia az új gondolkozásmódhoz, ez pedig az emberi haladásnak hódolt, melyet ellenzői gátolni akartak.
Kitűnő jogtudósok voltak még: a tajói Barbacovi Ferencz Vigil (szül. 1738), Péter Vigil trienti herczegpüspök kanczellárja, ki egy új törvénykönyv szerkesztésével bízta meg; írt történeti műveket Trientről és a szép Nonsberg-völgyről, melyben egykor bölcsője ringott; még kiválóbb volt a szintén Nonsbergből, Revňból való Martini Károly Antal báró (1726–1800), előbb a természetjog tanára Bécsben, majd a legfőbb bíróságnál udvari tanácsos, császári biztos azzal a rendkivűli megbízatással, hogy Lombardiában és Németalföldön a törvényszékeket újonnan szervezze, aztán az udvari törvényhozó-bizottság elnöke és valóságos titkos tanácsos. Mária Terézia császárné őt hívta meg, hogy fiait a jogi és politikai tudományokra tanítsa. Több munkát írt, melyek fényes lelki tehetségeiről s nagy tudományosságáról tanúskodnak. Megemlítendő e munkák közűl a „Positiones de lege naturali” és az „Exercitationes de lege naturali”, melyeket németre is lefordítottak. Az orvosi tudományban különösen a Trient melletti Civezzanóból való Borsieri Keresztelő János (1725–1785) volt híres. Mária Terézia a paviai egyetemhez a gyakorlati orvoslás és kémia tanári székére nevezte ki; később Ferdinánd főherczeg házi orvosa lett a milanói udvarnál s ugyanott halt meg. A paviai egyetem emléket állított neki. „Institutiones medicinae practicae” czímű munkáját mintaszerűnek tartották s több európai művelt nyelvre lefordították. A természettudományokban a fleimsvölgyi Cavaleséből való Scopoli János Antal (1723–1788) tűnt ki. Először a selmeczi bányászakadémián az ásványtan és fémkohászat tanára volt, később élete végeig a paviai egyetemen a kémiát és növénytant tanította. Mint sok és igen becsűlt munka szerzője levelezésben állt a múlt század legkiválóbb tudósaival, kiknek neveit „Deliciae florae et faunae insubricae” czímű munkájában hagyta fenn. Ő teremtette meg a paviai főiskola növénytani kertjét, ásványtárát és állattani gyűjteményét. Pavia városa hálából az ő tiszteletére „Via Giovanni Antonio Scopoli”-nak nevezte el azt az útat, mely a növénytani kerthez visz, az egyetem pedig saját épülete előcsarnokában egy emléktáblán örökítette meg a nevét. A szülőhelye, Cavalese, 1888-ban megünnepelte a halála századik évfordúlóját és szülőházát emlékkővel jelölte meg.
S itt már a XIX. századhoz jutottunk, melyben Olasz-Tirol szellemi műveltségének egy sereg tehetséges férfiú működése új lendűletet adott. Nincs az irodalomnak egy ága sem, melynek Olasz-Tirolban méltó művelői nem voltak volna. Ezek közűl némelyek nemcsak szülőföldjüknek, hanem az egész olasz nemzeti irodalomnak is díszére váltak.
E század első irodalmi termékei a történetírás köréhez tartoznak. Giovanelli Benedek gróf volt az úttörő (megh. 1846). Harmincz évig volt szülővárosának, Trientnek, polgármestere s ez idő alatt különösen a hazája történelmére vonatkozó régi emlékek búvárlásában buzgólkodott. Németűl és olaszúl írt s minden munkájából mélyre ható és tiszta ítélőtehetség világlik ki, melynek biz’ ő olykor föláldozta az alakot. Említendőbb művei: „Ragionamento storico intorno alla cittŕ di Trento”; „La zecca trentina”; „Ara Dianae”; „Trento cittŕ dei Rezi e colonia romana”; „Dell’ origine dei Sette e Tredici comuni e di altre popolazioni alemanne tra l’ Adige e la Brenta”; „Delle antichitŕ Rezio-Etrusche scoperte presso Matrei”. A roveretói Stoffella Bertalan József szintén olyan tekintélyre jutott volna, mint Giovanelli gróf, ha a kérlelhetetlen sors korán el nem metszi vala élte fonalát. Stoffella 1800-ban született s alig harmincz éves korában halt el, miután „Dissertazione sopra i sepoleri Romani scoperti a Rovereto nel 1819” és „Saggio sopra i confini del territorio Veronese e Trentino” czimű munkáival bizonyságát adta nem közönséges tehetségének és tudományának. Olasz-Tirol legelső történetíróinak egyike volt az 1839-ben meghalt Garzetti Keresztelő János. Trientben született s ugyanott orvos, majd a történelem tanára lett a lyceumban. Három kötetes fő munkája, a „Della storia e della condizione d’ Italia sotto il governo degli Imperatori Romani”, a legbehatóbb kutatás gyümölcse. Egy másik kitűnő történetírónak, a trienti születésű s 1871-ben meghalt Gar Tamásnak, a bécsi császári tudományos akadémia és a berlini régiségtani intézet tagjának a művei közűl legyen elég itt csak a „Relazioni degli ambasciatori veneti presso la corte di Roma”, az „Annali di Trento dal 1022 al 1540”, meg a „Quadro storico-critico della letteretura germanica nel nostro secolo” czíműeket fölemlíteni. A trienti Frapporti József derék munkát írt ezzel a czímmel: „Della storia e della condizione del Trentino nel l’antico e nel medio evo”; a Rovereto melletti Saccóból való Zotti Rafáel a Lager-völgy történetét írta meg „Storia della Valle Lagarina” czímmel. A trienti születésű s 1841-ben meghalt Mazzetti Antal, ki Milanóban a fölebbezési törvényszék elnöke volt és szorgalmasan gyűjtött minden, hazájára vonatkozó könyvet és kézíratot, melyeket aztán a trienti könyvtárnak ajándékozott, írta egyebek közt az „Antiche relazioni tra Trento e Cremona” czímű munkát, továbbá Firmian Károly grófnak, Mária Terézia és II. József császár idejében Lombardia híres helytartójának az életét, mely munka kézíratban maradt, de később forrásúl szolgált Benvenuti Lajos trienti tanárnak Firmianról készített tanúlmánya megírásánál. A trienti Perini Ágoston „I Castelli del Tirolo” czímű munkát írt, mely Tirol leghatalmasabb nemes családjainak történeteit, meg a tartománynak dicséretes pontosságú statisztikáját („Statistica del Trentino”) foglalja magában. Testvére, Perini Károly után a többi közt következő munkák maradtak: „Il Concilio di Trento, riassunto storico”, „Trento e i suoi contorni”, továbbá egy „I Castellani del Trentino, nel secolo decimo quarto” czímű történeti regény. A trienti Prato János bárótól említendő a „Memoria sulla cultura del Trentino” czímű munkácska, meg egy Galileiről Gebler Károlytól írt német munkának a fordítása; a trienti Thunn Máté gróf művei: „Il Ducato di Trento nei secoli XI. e XII.”, meg „Il Trentino all’ epoca delle occupazioni francesi”; a nonsbergi Nannóból való Giuliani Károly, a hazai történelem szorgalmas ápolójától s az „Archivio Trentino” munkatársától való a „Trento al tempo del Concilio”. Fáradhatatlan történetbúvár s egyszersmind a természetrajzban, kivált pedig a növénytanban is kitűnő jártasságú a sugana-völgyi Borgóból való Ambrosi Ferencz, a trient városi könyvtár és múzeum igazgatója. Sok becses munkája közűl megemlítendők a két kötetes „Commentarî sulla storia trentina”, a „Trento e il suo circondario”, a „Sommario di storia trentina”, a „Scrittori ed artisti trentini”, a „La Valsugana descritta al viaggiatore” és a „Carlo Emanuele Madruzzo e la stregoneria nel Trentino”.
Az irodalomtörténeti és népoktató könyvek szerzői közűl különösebben érdemesek a fölemlítésre: a clesi Maffei József; Maffei András költő nagybátyja, kinek „Storia della letteratura italiana” czímű könyve közkedveltségű olvasmány; a nonsbergi Corredóból való Sicher József, a „Letteratura drammatica italiana, discorso storico e critico”, meg az „Elementi e stati della lingua italiana” szerzője; továbbá a trienti Paride Zajotti, kinek honfitársai a szép „Della letteratura giovanile” czímű könyvet, a „Notizie sulla vita e l’ ingegno di Vicenzo Monti” czímű munkát, meg a Manzoni „Promessi Sposi” czímű munkájáról írt becses tanúlmányt köszönik; aztán a Rovereto melletti Alából való Bresciani-Borsa, ki a „L’ Ebreo di Verona” czímű ismert elbeszélést írta; a nonsbergi Sarnonicóból való Don Francesco Tecini, perginei főpap, ki „Uberto ossia le serate d’ inverno pei buoni contadini” czímű könyvében kitűnő szabályokat állított össze a földmívelésre, házi gazdaságra és jó erkölcsökre vonatkozólag; végre a nonsbergi Rallóból való Don Giuseppe Pinamonti, kinek főleg a „Dell’ educazione domestica” czímű könyve a népnevelés helyes elveinek terjesztésében működött közre.
A bölcseletnek e században legjelesebb művelője volt Olasz-Tirolban Rosmini Antal, ki 1797-ben született Roveretóban és 1855-ben halt meg a Lago Maggiore melletti Stresában. Atyja, Modesto Péter, tiroli földmíves, anyja pedig Formenti grófnő volt. Rosmini Antal pappá lett és a „Preti della Caritŕ„ czímű papnevelő intézetet alapította, melyet később ő róla „Rosminiani”-nak neveztek el. Mint szülővárosának főpapja, igazi lelkipásztori buzgósággal teljesítette hivatalos kötelességeit. „Discorsi ed Istruzioni catechetiche” czímű munkájában meghatóan beszéli el, hogy miként kellett neki egy halálra ítélt gonosztevőt a kivégzés helyére elkísérnie. Olyan elbeszélés ez, mely nagyobb részvétre indítja az olvasót, mint Hugo Viktornak „Le dernier jour d’ un condamné”-ja.
1829-ben barátjává lett annak a Cappellari Mórnak, a ki azután csakhamar pápává lett XVI. Gergely néven. Ennek a tanácsára adta ki 1830-ban Rómában „Nuovo saggio sul’ origine delle Idee” czímű munkáját. A Vico „Scienza Nuova” czímű munkája után ez a legeredetibb bölcseleti mű, mely Olaszországban megjelent s melynek a jeles pap a két évvel előbb Milanóban kiadott „Opuscoli filosofici”-ban vetette el a magvait. A Cappellari Mórtól, előbb mint bíbornoktól, majd mint pápától nyert bátorítás döntő hatású volt Rosmini további tanúlmányaira nézve, melyekkel a sensualismus megdöntésére, és a vallási vélekedéseknek a legújabb tudományos fölfedezésekkel való lehető összebékítésére törekedett. De nem húnyt szemet azon sebek előtt sem, melyekből az egyház vérzett; mutatja ezt „Cinque piaghe della Chiesa” czímű könyve, melyben ritka szabadelvűséggel tárta föl az egyházban elharapódzott bajokat és az azok megorvoslására alkalmas eszközöket.
Rosmini Antal.
Rovertói szobra után, Hecht Vilmostól.
Rosmini 1826-ban Milanóban megismerkedett Manzonival, s olyan ritka és benső barátság támadt köztük, melyet csak a halál bonthatott föl. A milanói költő és bölcselő nemcsak a roveretói papot, hanem annak tanait is kedvesen fogadta, s e tanok közűl néhányat „Dialogo dell’ Invenzione” czímű munkájában fejtegetett; ez a munka a maga szakjában mestermű maradt s Manzoni és Rosmini nevét együtt örökíti át az utókorra. A „Promessi Sposi” és „Morale cattolica” szerzője bizalmas órákat töltött a roveretói pappal különösen nyáron, mikor a Lago Maggiorénak piemonti partján időzve, minden nap meglátogatta barátját a közeli Stresában, s tudományos és politikai beszélgetéseket folytatott vele, melyek közűl néhányat „Stresiane” (Stresa helység nevéről vett) czímmel Bonghi Rudger gyűjtött össze és tett közzé. 1855-ben utoljára sietett Manzoni Milanóból Stresába, hogy haldokló barátjától végbúcsút vegyen.
Nemcsak ócsárlói, hanem komoly gondolkodók is megtámadják némely tanát, így az „Ente ideale”-ról szólót; hanem azért gondolkozó erejét, tudományának nagyságát és szándékának becsűletességét illetőleg egy bölcselőnél sem áll hátrább Rosmini. Rovereto polgárai emléket emeltek e híres embernek a szülőháza közelében; a „degli Agiati” akadémia szintén állított neki egy latin fölíratú kisded emléket a nyilvános iskolaépületben.
Ámbár Olasz-Tirolban senki sem mérhető össze Rosminival, mindazáltal voltak és vannak ott más jeles férfiak is, a kik a bölcseleti tudománynyal sikeresen foglalkoztak és foglalkoznak ma is. Ezek közűl említendők: a trienti Campagna Keresztelő János és Carneri Bertalan lovag, ki 1821-ben Trientben régi nemes családból született, majd Bécsben tanúlt és ma Gráczban él; sokáig képviselő is volt a birodalmi tanácsban. Rosmini iskolájából valók: a roncegnói Strosio András, roveretói esperes, a rivai Pederzolli József, a roveretói gymnasium volt tanára, a perginei Francesco Pál, Rosmini-intézeti pap és sok évig elnöke a roveretói „degli Agiati” akadémiának, a trienti Pedrotti Márk Antal, a tennai Motter Joákim és a nonsbergi Visintainer Bernát, roveretói tanár.
Legkitűnőbb jogtudósa a tartománynak a judicariai Preoréból való Serafini Fülöp (szül. 1831), jelenleg a pisai főiskola egyik dísze. Ő az „Archivio giuridico” szerkesztője; termékeny író; ő fordította le Arndts pandektáit. Nagy hírű természetbúvár a Darwin-követő Canestrini János (szül. 1835-ben a nonsbergi Revóban), az állattan és összehasonlító boncztan, meg az élettan tanára Paduában. Mint egyházi szónok és hittani író előkelő helyet foglal el Puecher-Passavalli Lajos (szül. 1821-ben Callianóban); művei: a „Prediche fatte al Palazzo apostolico” és az a „Discorso” czímű beszéd, melyet a vaticani concilium alkalmával IX. Pius pápa megbízásából tartott. Föld- és néprajzi író Malfatti Bertalan (szül. 1825), előbb a történelem tanára az „Academia scientifico-letteraria”-n Milanóban, később a földrajz tanára az „Istituto di Studi superiori”-n Firenzében. Végre mint régiségbúvár a roveretói Orsi Pál (szül. 1859) említendő, ki néhány igen becses dolgozatot tett közzé Trientről és vidékéről.
A tudományoknál nem kisebb sikerrel ápolták e században Olasz-Tirolban a költészetet sem. A költők közt olyan nevek ragyognak, mint Prati, Maffei és Lutti Francziska, kikkel nemcsak szülőhazájuk, hanem az egész olasz nemzeti irodalom dicsekedhetik.
Prati János 1814 január 27-dikén született Dasindóban, Judicariának egyik szegény falujában. Mikor gymnasiumi és lyceumi tanúlmányait elvégezte Trientben, szüléi kívánságára a paduai egyetemre ment, hol azonban inkább a költészettel, mint a száraz jogtudománynyal foglalkozott. Mint már jogtudor eljegyezte Bassi Elizát, egy előkelő trienti kisasszonyt, ki családjával együtt minden évben Dasindo közelében töltötte a nyarat. Házi boldogsága azonban csak öt évig tartott, mert neje, kitől egyetlen leánya maradt, meghalt. Prati ekkor Paduába költözött, hol egy Velenczében valóban előfordúlt szerencsétlen szerelem szomorú történetét meghallván, annak alapján „Edmenegarda” czímű költeményét alkotta oly hatalmas erővel és természetességgel, hogy műve ezer meg ezer szívet megdobogtatott s az Etschen túl is közkeletűvé lett valamennyi olasz vidéken. Innen kezdődik Pratinak, mint nagy költőnek hírneve; de ehhez a hírnévhez csakhamar hozzá szegődött rendes kísérője, az irígység is, mely azon kezdte, hogy – noha sikertelenűl – el akarta vitatni a dasindói költőtől az eredetiséget, majd pedig minden lelkiismereti furdalás nélkűl gyanúba igyekezett keverni Pratinak egyéni és házi életét. Ő azonban ezzel nem törődött, mert tisztának érezte magát, s miután áttelepedett Milanóba, hol ünnepiesen fogadták, ott 1843-ban három kötet új költeményt adott ki „I Canti Lirici”, „I Canti per il Popolo” és „Le Ballate” czímekkel, mely kötetek fényesen bizonyíták, milyen termékeny Pratinak a teremtő ereje. Prati költeményeiben Bürgert, Goethét utánozta és más német költőket, kiket örömest olvasgatott s kik iránt ekként rótta le háláját. Balladáin Tirol régi várkastélyaira és szülőföldje mondáira, valamint gyermekkori élményeire vonatkozó visszaemlékezések vonúlnak át. 1844-ben adta ki „Memorie e Lacrime” czímű, szonett-alakban írt megható elegiáját és anyjának ajánlva új költeményeinek („Nuovi Canti”) két kötetét. Egyéb művei még: a „Passegiati solitarie”, s „Canti politici”; továbbá három nagy költeménye: az „Armando”, „Rudolfo” és „Ariberto”; egy nagyobb költői töredék, a „La battaglia d’ Imera”; a „Satana e le Gracie” czímű élénk és kecses szatírai költemény; az „Il Conte Riga”; a „Due Sogni”, két kalandos vándorlás Görögország és Róma klasszikai világában, e remek szépségű költemények; az Aeneis fordításának töredékei rímetlen versekben; egy gazdag szonett-gyűjtemény „Psiche” czímmel és „Iside” czímű hattyúdala. Prati az olasz királyság szenátora, a közoktatási tanács tagja, élete utolsó éveiben pedig igazgatója volt annak a „Scuola Superiore Femminile” leányiskolának, melyet De Sanctis miniszter alapított Rómában. Ott halt meg 1884 május 9-dikén. Prati költeményeiből két erős és mély érzés tűnik ki: a hit és a szabadságszeretet. Őszinte hivő volt. Vallásos rokonai és életének több olyan balesete, melyek alkalmával csak a gondviselésnek tulajdonította a halálos veszedelemből való megmenekűlését, megtaníták hinni.
Maffei András
Fénykép után, Hecht Vilmostól.
Azon olasz költök közt, a kik fordításokkal foglalkoztak, legjelesebb volt Maffei András, ki 1800-ban a Garda-tó melletti Rivában született s Németországban mint Schiller fordítója ismeretes. Miután Bolognában Costa Pál hírneves író a klasszikus szépségek ismeretébe már korán bevezette, atyja két évre Münchenbe küldte nagybátyjához, a már föntebb említett Maffei Józsefhez. Ott tanúlta meg a német nyelvet, melynek ismerete a korán ért ifjat arra képesíté, hogy németből olaszra fordítgasson. Alig múlt tizenöt éves, mikor Gessner idylljeinek költői átdolgozását készítette; ez a munka, melyet Monti, a rímetlen verselés művészetének e nagy mestere, igen dicsért, 1818-ban Milanóban nyomtatásban is megjelent. Ezt a fordítást a bírálók „Una bella infedele” néven nevezték, de egyszersmind elsorolták számtalan szépségeit is, melyeket benne a költő tele marokkal szórt el. 1823-ban maga Monti szövetkezett Maffeivel Pyrker „Tunisias”-a egy részének lefordítására. Ugyancsak Monti ösztönözte Maffeit, hogy Klopstock „Messias”-át fordítsa le olaszra; de ez a munka félben maradt. Ellenben 1827-ben befejezte Schiller „Messinai menyasszony”-ának a fordítását, mely némely helyeken, különösen a párbeszéd fűzésében, úgy látszott, magát az eredetit is fölűlmúlta harmóniás szépségre nézve. A kar-énekek fordítása szabad s nem mindenütt hű, a mint hogy ő a Schiller színműveinek fordításában mindig arra törekedett, hogy a németből olasz eredetit alkosson. Maffei fordításában Schiller drámáinak némely jelenete lendűletben nyeri meg azt, a mit természetességben veszít és kecsességben azt, a mit megragadó erőben utól nem ér. Ha ez az eredeti megértését megnehezíti is, mégis Maffeinek Schillerből való fordítása e nemben a legmesteribb mű, mely Monti „Ilias”-a után Olaszországban megjelent.
Schiller drámáinak és lyrai költeményeinek fordításán kivűl szintén Maffeinek köszöni az olasz irodalom Miltontól „A paradicsom elvesztésé”-nek, Goethe „Faust”-jának, „Hermann és Dorotheá”-jának, „Iphigeniá”-jának s nehány más költeményének a fordítását; ugyancsak ő fordította olaszra Moore több költeményét és Byron sok költői művét, Grillparzer „Medeá”-ját és „Ahnfrau”-ját, Heinétől az „Almansor”-t és a „Ratcliff”-et, Beertől a „Struensee”-t, Zedlitztől a „Todtenkränze” czímű költemény egy részletét, Anakreon ódáit, Conrad E.-től (vagyis az ezen írói nevet használó György porosz herczegtől) a „Bianca Cappello” szomorújátékot és még több idegen író gyöngyeit. Van Maffeinek három kötetnyi saját költői műve is („Versi editi ed inediti”), választékos szonettek és lendűletes balladák, melyek azonban csekélyebb irodalmi becsűek, mint az elsorolt művei az idegen érzelmek és gondolatok e hasonlíthatatlan tolmácsának.
A rivai Lutti Francziska (1827–1878) legnagyobb női költője Olasz-Tirolnak. Maffei András munkáin művelte ki nemes érzűletét és klasszikailag iskolázott szellemét. „Maria” czímű elbeszélése, e rímetlen versben és három énekben írt költeménye, rendkívűl meghatóan s az emberi szívnek nőnél bámúlatos ismeretével beszél el egy vallásos történetet. Két más költeményét: a „Rosa e Stella”, meg a „Giovanni” czíműt a nála oly könnyen folyó nyolczas versekben írta. Az utóbbiban a családi élet legszerényebb eseményeit épen oly természetesen, mint kecsesen rajzolja. „Alberto” czímű munkája is a mindennapi élethez fűződik, de a képmutató szerelmet ostorozó szatírája igazán mesteri. Nemes érzelmek hatják át lyrai költeményeit is.
Írt ezeken kivűl két vígjátékot „La Marchesa di San Fermo” és „La Nutrice” czímmel, úgy szintén nehány irodalmi dolgozatot, melyek neveléstani folyóíratokban és a „Nuova Antologiá”-ban jelentek meg.
A többi költők közűl megemlítendő még Pompeati Lajos gróf, ki 1828-ban szülővárosában, Trientben, mint még alig harmincz éves férfi halt meg; továbbá Gazzoletti Antal (szül. 1813-ban a Mori melletti Nagóban), ki hírnevét olyan költeményeknek köszönte, melyek az érzelmek ritka mélységéről tanúskodnak s melyeknek tárgyait a társadalmi életből, valamint a nemzeties törekvésekből merítette. Szintén gyöngéd érzésű költő volt a roveretói Pagani Gyula is. Olasz-Tirol élő költői közt leginkább kitűnik a rivai Baruffaldi Lajos Antal (szül. 1820). Trient nőköltői közt elismerő megemlítést érdemelnek: Perini Carlotta (meghalt 1881), Perini Ágost leánya és Perini Károly unokahúga, kik mindketten nagy érdemű fiai hazájoknak, továbbá Anzoletti Lujza, kit már alig húsz éves korában derék költöűl tettek ismertté olasz és latin nyelven írt költeményei.
Az „Accademia degli Agiati” czímere.
Bernt Rudolftól
