II. JELENET
Légy üdvöz itt, Mylord. – Csodálkozom, hogy
Kegyes férjünkkel nem találkozánk.
Nos hol van urad?
Ott ben van asszonyom; de
Úgy ember még nem változott soha.
Beszéltem a seregről, mely kiszállott,
S mosolygott rajta. Jelentém, hogy te jösz,
S azt mondta: annál rosszabb, és a mint
A pártütő Glosterről értesítém,
S fia hű szolgálatáról, ostobának
Hítt s azt mondá, hogy ez fonák beszéd.
Szeretni látszott, a mi visszatetszős,
S min örűlni kelle, bántalmára volt.
Úgy hát ne menj el. – Gyáva lelke nem
Mer vállalkozni. Bántalmat nem érez,
Csak hogy ne kelljen értte felelnie.
Vágyunk, miről út közt szólánk, sikerűlhet.
Menj vissza Edmund bátyámhoz, siettesd:
Hogy gyűjtse össze s hozza el hadát,
Én itthon fegyvert váltok s a guzsalyt
Férjemre bízom. E hű szolga lesz
Köztünk a hírnök. És ha magadért
Szerencsélkedni mernél, nem sokára
Megtudhatnád úrnőd kivánatát.
(Emlékjelet ád neki.) |
Ha szólni bírna e csók, egedig
Emelné lelkedet. Értsd meg, s üdv veled.
Halálban is tiéd. | (Edmund el.) |
A kedves drága Gloster!
Ó mily különbség férfi s férfi közt.
A nő vonzalma téged illet; ágyam
E balga ember csak bitolja.
Úrnőm! |
A herczeg jő. | (Elmegy.) |
Egy füttyentésre én is |
Ó Goneril, |
Szemedbe hord a szél. Én rettegem
Kedélyedet. Természet, mely saját
Kútfőjét megtagadja, nem maradhat
Korláti közt meg. A mely ág magát
Letépi s önként megszakad tövétől,
Idő előtt elhervad s a halálnak
Lesz áldozatja.
Ne többet. Ez nagyon
Idétlen tárgy.
Silány a jóság s bölcseség silánynak,
Magának tetszelg a piszok. Mit tettetek?
Nem lányok, tigrisek! hogy lehetett
Atyát, ily tisztes őszt, kit tisztelettel
Nyalt volna még a súnyó medve is,
Embertelen vadsággal, elfajultan
Így őrületbe hoznotok?
Hogy tűrheté jó bátyám, férfi és
Uralkodó, ki annyi javával élt?
Ha isteneknek látható keze
Nem sújt le rögtön megtorolni e rút
Bántalmukat, még eljön az idő,
Hogy az emberiség a tenger szörnyeként
Egymást emészti fel.
Lágy szívü férfi! a kinek
Arczod van, hogy megüssék, és fejed
Hogy szégyen érje, a kinek
Agyában nincs szem, megválasztani
A bántalomtól a becsűletet;
Ki nem tudod, hogy dőre szánja csak
Az oly gonosztevőt, ki bűnhödik,
Előbb, mint vétkeznék. Mért hallgat a dob?
Csendes honukban frank zászló lobog,
Győződ sisakán ijesztve reng a toll, s te
Erkölcs bolondja, veszteg ülve így nyögsz:
Miért teszi azt!
Sátán, nézd meg magad! |
Nem oly borzasztó, mint nőben.
Hiú bolond! |
Szégyen reád te váltott szörnyeteg,
Ne torzítsd arczodat. Ha illenék,
Hogy indulatomnak engedjen kezem,
Leszedném csontjaidról húsodat,
De ördög vagy bár, véd a nő alak.
Ó milyen férfias vagy!
Hírnök jő.
Nos mi újság? |
Ah jó uram, Cornwall megholt, ledöfve
Szolgája által, hogy kiszúrni készült
Gloster másik szemét.
Gloster szemét? |
Egy szolga, kit ő nevelt fel, szánalomból
Ellenszegült e tettnek, és urára
Kardot huzott, ki erre feldühödvén
Megtámadá s az halva maradott.
Előbb azonban ő kapott sebet,
Melyben most meghalt.
Ez mutatja, hogy |
Bűneinkért gyorsan állotok boszút.
De ó szegény jó Gloster! elveszíté
Másik szemét is?
Mind kettőt, Mylord. |
Nővéredtől van.
(félre).
Félig szeretem.
De özvegy lévén, s Glosterem vele,
Légváram gyűlölt életemre dőlhet.
Máskép az újság nem rossz. Elolvasom.
S választ irok. | (Elmegy.) |
Hol volt akkor fia, |
A Myladyt |
De nincs itt.
Nincs jó Mylord. |
Tud ő a szörnyű tettről?
Ó igen, Mylord. |
Hogy büntetése annál szabadabban
Hajtassék végre.
Én élek, Gloster, a király iránti
Részvéted meghálálni, és szemed
Világát megboszúlni. Jer barátom,
S beszéld el a mit még tudsz. | (El.) |