IV. SZÍN.
Ne félts; el nem szököm, nincs szándokomban,
Nem válok el, míg pénzt nem adhatok,
Váltságul annyit, mennyiért bezártak.
De nőmnek is feljött ma a hava,
Vagy nem hamar hisz a küldött inasnak:
Hogy engemet befogtak itt Ephesben,
Hihetetlenül hangzik a fülének.
Ephesusi Dromio egy kötéldarabbal jő.
No itt jön emberem, s tán hozza a pénzt.
Fiú, hozod, a miért küldtelek?
Hozom bizony; csak kifizesse őket.
De hol van a pénz?
No a pénzt, azt od’adtam a kötélért.
Öt száz aranyt, gazember, egy kötélért?
Nem, annyiért öt százat is hozok.
Mi végett küldtelek, hogy hozz hazulról?
Kötél-véget, uram; itt a kötél-vég.
E végre jó a vége; köszönöm.
(Üti vele.) |
Uram! legyen türelme.
De’ iszen; nekem kell tűrni, mert nekem fáj.
Lelkem, fogd be a szád: mert majd én fogom be.
Inkább az uram kezét fogja meg.
Semmirevaló, érzéktelen gazember.
Bár érzéktelen volnék, hogy ne érezném ütését.
Nem is érzesz mást, csak ütést, akár a szamár.
Csakugyan szamár is vagyok; mutatja megnyujtott fülem. Születésem órájától szolgálom e pillanatig, és szolgálatomért semmit sem kaptam kezétől, csak ütést. Ha fázom, ütéssel melegít; ha melegem van, ütéssel hűt; arra ébredek, ha alszom; azzal költ fel, ha ülök; avval ver ki az ajtón, ha megyek hazulról; avval fogad, ha visszaérkezem: bizony hátamon hordozom, mint koldusasszony a porontyát, s azt hiszem, ha majd bénára ver, koldulhatok vele házról-házra.
Jöjjetek innen; menjünk: nőm amott jön.
Adriána, Luciána, a Leány és Csippencs jönnek.
Asszonyom! respice finem, gondolja meg a végét; vagy inkább, mint a papagáj-jövendölés mondja: „Respectáld a kötél végét.”
Mégis beszélsz? | (Üti.) |
Mit mond reá? hát férje nem megőrült?
Gorombasága majdnem azt mutatja. –
Ó Csippencs doktor úr, ön ördögűző,
Szerezze vissza ismét ép eszét,
Örömmel adnám meg, mit érte kér.
Ó mily tüzesen, élesen tekint!
Hogy reszket a nagy bőszület miatt.
Kérem kezét, hogy pulzusát tapintsam.
Ne a kezem! tapintsa a pofád.
Sátán, ki ez emberben lakozol,
Adj helyet az én szentséges imámnak,
S pusztulj, szaladj a sötétség honába:
Az ég minden szentjére űzlek innen.
Csitt, rongy kuruzsló. Nem vagyok én őrült.
Szegény megromlott lélek, bár ne volnál!
No tubiczám, ezek hát a bejárók?
Ez a sáfrány pofáju czimbora
Lakmározott, dőzsölt veled ma, míg
Előttem a vétkes kapuk bezárva,
S nekem lakomba lépni tiltva volt?
Férj! Isten látja, honn voltál ebéden;
Bár ott maradtál volna mostanig
Nem érne annyi szégyen, nyilt gyalázat.
Én, honn voltam ebéden? Szólj kölyök!
Én mondhatom, hogy nem volt honn ebéden.
Nem volt-e zárva ajtóm, s én kicsukva?
De, zárva volt az ajtó s mink kicsukva.
Nem ő saját maga mocskolt-e ott?
De uttse’ ő maga mocskolta ott.
És konyhalánya nem gúnyolt, szidott-e?
De b’zony a konyha vesztaszűze szidta.
Nem nagy dühvel jöttem-e onnan el?
De avval, erre csontjaim tanúk,
Ezek dühének nagyvoltát megérzik.
Jó-e nem ellenezni dőreségét?
Nem árt: e szolga megtalálta módját,
S ráhagyva mindent, tréfát űz dühéből.
Te unszoltad az ötvöst, hogy bezárjon.
Én? Ó hisz’ én kiváltásodra küldtem
Pénzt Dromiótól, a ki érte jött.
Pénzt, tőlem? üdvözlést talán igen,
De pénzt bizony nem egy fityinget is.
Nem voltál nála egy erszény aranyért?
De volt, s én a kezébe adtam azt.
Én is tanú vagyok reá, hogy úgy volt.
Isten, meg a kötélverő bizonyság,
Hogy nem voltam sehol, csak egy kötélért.
Ördög bujt úrba is, inasba is:
Látom halotti halvány arczaikról.
Meg kell kötni, sötét szobába vinni.
Mondd, hogy miért zártál ki engemet ma?
Szerette férjem! én nem zártalak ki.
Szerette gazdám! én nem láttam a pénzt;
De, hogy ki voltunk zárva, bizonyítom.
Szinlő pimasz, mindkettőben hazudsz.
Szinlő rima! te mindenben hazudsz,
Szövetkezel vetemült csőcselékkel,
Hogy aljas, undok gúnynak tégy ki engem;
De körmeim tépik csalárd szemed ki,
Mely szégyenem felett gyönyörködik.
Kössék meg, ó ne ereszszék közel!
Hé emberek! – erős az ördög benne.
Milyen halvány, milyen sápadt szegény!
Hárman-négyen bejönnek és megkötözik Antipholust és Dromiót.
Hát meg akartok ölni? Hé, poroszló,
A te rabod vagyok, te tűröd ezt,
Hogy elszöktessenek?
Urak, ne bántsák: |
Kössék meg ezt is, mert ez is megőrült.
Te oktalan poroszló, mit akarsz?
Kedved telik, hogy egy ily szenvedő
Bajt és gyalázatot hozzon magára?
Az én rabom: ha elbocsátom őt,
Rajtam veszik meg, a mivel adós.
Én megfizetlek, míg együtt leszünk.
Jer hitelezőjéhez, vígy magaddal,
S megtudva, hogy’ támadt e tartozás,
Megfizetem. Jó doktor úr vitesse
Kimélve hozzám. Ó boldogtalan nap!
Ó boldogtalan rima!
Uram, most uramért vagyok lekötelezve.
Csitt szolga! Azt akarnád, megbomoljak?!
Nem, csak bomoltam; bár kibomlanunk most
Jó volna. – Szidjon ördögöt, pokolt.
Szegények! összevissza hogy’ beszélnek!
Vigyék el őket. – Hugom, jer velem.
Csippencs és a segítök Antipholussal és Dromióval el.
Most mondd, ki záratta be, és mi ügyben?
Egy ötvös, Angelo úr. – Ismeri?
Jól ismerem. – Mennyi a tartozása?
Kétszáz arany.
S hogy lett adós vele? |
Egy láncznak ára az, mit férje megvett.
Rendelt nekem, tudom, nem vette át!
Mikor, ma délben, férje bősz dühvel
Szobámba rontott, s gyűrűm elragadta,
(Gyűrűm imént is láttam a kezén)
Megint találtam aztán, lánczosan.
Lehet, de én nem láttam azt soha. –
No jer, vezess az ötvöshöz, poroszló;
Szeretném tudni a valót, miben áll.
Syracusi Antipholus kivont karddal, és Syracusi Dromio jönnek.
Uram, teremtőm! ni, elszabadultak!
Jönnek kivont karddal. Hívjunk segélyt,
Hogy megkötözzék újra.
El! megölnek. |
(Adriána, Luciána és a Poroszló el.) |
No látom, kardtól félnek a boszorkák.
Ki férjnek hívta önt, bezzeg futott most.
Jer, hordd el a batyunk’ a Centaurból:
Bár a hajón lehetnénk biztosan már.
Nem maradna még itt erre az éjszakára? hiszen nem tesznek bennünk semmi kárt; látja, szépen beszélnek, aranyat adnak. Biz’ isten, olyan derék nemzetség ez, hogy, csak az a veszett húshalom ne volna, a ki engem házastársának vall, bizony kedvem lenne itt maradni, beállani boszorkánynak.
E városért se’ tölteném az éjt itt. Azért el innen; hordd hajóra málhánk’. | (El.) |