Ünnepsoroló
Ünnepsoroló
Jászdózsa katolikus lakossága adventben zsírosat, húst nem evett, szerdán és pénteken soha. Naponta részt vettek a dózsaiak az adventi hajnali misén, a rorátén, az egyéni áhítatoknak, a mindennapi imádkozásoknak is nagy szerepe volt. Az emberek testileg-lelkileg megtisztultak az év legnagyobb ünnepe, karácsony előtt.
Adventben már útra keltek a betlehemesek: a nagyobb fiúgyermekek az ismerős családokhoz, a felnőttek pedig a környező tanyákra. A jászdózsai betlehemes játék valójában tréfás pásztorjáték. Szereplői: az Angyal, aki a betlehemet vitte magával, valamint a négy pásztor, akik kifordított bundában, báránybőr sapkában, vállukon tarisznyával, kezükben csörgős bottal köszöntöttek be a házakhoz, ajándékkal kedveskedtek a kis Jézusnak. A játék főszereplője az Öreg (pásztor), aki tréfás viselkedésével, nagyothallásával, félreértéseivel megnevetteti a háziakat.
Az adventi jeles napok közül András napját disznóölő Andrásnak is nevezték: ekkor kezdődtek a téli disznóvágások. A fiatal lányok András-nap éjszakáján férfinadrágot tettek a fejük alá, hogy megálmodják jövendőbelijüket. Luca napján (december 13.) a baromfi termékenységét különböző mágikus eljárásokkal igyekeztek biztosítani. Kukoricát ráztak a tyúkoknak vagy fosztáskor félretett fias kukoricát morzsoltak körbe vagy abroncsba, hogy sokat és egy helyre tojjanak.
A gazdasszony a tyúkok termékenységét biztosította a következő mágikus eljárással. A szomszéd tyúkfeljárójához tette a kezét, és a következőt mondta: „Az én tyúkom tojj tojást, a másé meg kotkodács!”
Luca és karácsony között készült a Luca széke, amelyen mindennap kellett faragni egy kicsit, hogy karácsony böjtjére elkészüljön. A széket készítője elvitte az éjféli misére, a kar alatt szentelt krétával kört rajzolt, magára terítette a szentelt stólát, és beült a kör közepére. A székről meglátta a boszorkányokat: akkora szarvuk volt, hogy csak félrefordított fejjel fértek be a templomajtón. Hazafelé menet mákot szórt az úton, mert a boszorkányok addig nem érték utol, amíg a szemeket fel nem szedhették. Otthon elégette a széket, közben a boszorkányok malomkereket forgattak a kürtőben.
A karácsony hagyományokban leggazdagabb napja karácsony böjtje, december 24-e, amelyet régen karácsony vigíliájának neveztek. Egész nap böjtöltek, délig nem ettek: ekkor került sor az ünnepélyes körülmények között megtartott karácsony böjti ebédre, melyen a család minden tagja részt vett. Először pálinkát ittak, majd minden családtag lenyelt egy gerezd fokhagymát, hogy egészséges legyen jövőre. Ezt követte az ebéd: habart bablevesből és mézes-mákos csíkból állt.
Az éjféli mise után elfogyasztott maradék mákos csíkot angyali csíknak nevezték. Ezután aszalt szilvát, sült tököt, almát, diót ettek, mindenből egy kicsit, hogy bőven legyen belőle jövőre.
A karácsony böjti ebéd morzsájának mágikus erőt tulajdonítottak. Nem dobták ki, hanem kiöntötték a tyúknak, hogy jobban tojjon, vagy összegyűjtötték, és „Királynénak kellessen!” (ne legyen rá szükség) szavakkal feltették a mestergerendára. Ha a gyerek vagy a jószág megbetegedett, megfüstölték vele.
A karácsonyböjti asztal alá régen egy kis köteg szénát helyeztek, amelyet ünnepek után félretettek, és a beteg állatokat gyógyították vele (például a felfúvódott tehenet). Karácsonykor a gazda egy szép, egészséges, piros almát dobott a kútba, és arról itatta ünnepek alatt a jószágokat, hogy egészségesek legyenek.
Aprószentekkor (december 28.) a gyerekeket fűzfavesszővel megcsapkodták, hogy ne legyenek betegek. Újév napján étkezési tilalom volt érvényben. Szárnyast nem ettek, disznóhúst kellett fogyasztani, mert úgy tartották, hogy a disznó előtúrja, a tyúk ellenben kikaparja a szerencsét.
Január 6-án, vízkereszt napján a jászdózsai tanyavilágban a XX. század elején még szokás volt a háromkirályok járása. A tizenöt-tizenhat éves fiúk papírsüveget tettek a fejükre, bundába öltöztek: a három betlehemi királyt (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) személyesítették meg. Lécekből összeállított szerkezettel – amelyre kirúgtatható csillagot szereltek – köszöntöttek be a házakhoz, és a következő éneket adták elő: „Háromkirályok napja, / Országunk egy istápja, / Dicsérjük énekkel, / Vigadozó versekkel, / Szép jelen, szép csillag, / Szép napon támadt.” Befejezésül a csillagot (betlehemi csillag) többször kirúgtatták.
Vízkereszt napjával jött el a farsang, a fassangolás ideje, mely a nagyböjt kezdetéig, hamvazószerdáig tartott. Ekkor kezdődtek a véget nem érő atyafilátogatások, amelyeknek a jászdózsai redemptuscsaládoknál nagy hagyománya volt. A családos emberek felkerekedtek, lovas kocsival, szánnal vagy gyalog meglátogatták közelebb-távolabb lakó rokonaikat, akik még lehetőleg a farsang alatt viszonozták a látogatást. A vendéglátás kisebbfajta lakodalommal is felért.
Ez az időszak a fiatalok szórakozásának, ismerkedésének a közösség által elfogadott hagyományos ideje. Falurészenként kibéreltek egy-egy házat – bandaháznak vagy fonóháznak nevezték –, és a környékbeli legények és az eladósorban lévő lányok ide jártak szórakozni. A lányok magukkal vitték a guzsalyt, és napközben fontak. Estefelé megjelentek a legények, játékkal, tánccal zárult a nap.
A legények között nagy volt az ellentét. Verekedés, sőt bicskázás kerekedett abból, ha valamelyik átmerészkedett a másik falurészbe udvarolni.
A bandaházat farsangi jelmezbe öltözött maskarások is meglátogatták: többnyire cigánynak, cigányasszonynak, vályogvetőnek, kéregetőnek, muzsikusnak, kéményseprőnek, tollszedőnek öltözve. A bandaházban örömmel fogadták őket, kérdezgették, megtáncoltatták a vendégeket, de legfőképpen megpróbálták kideríteni, kit rejt a jelmez.
A kisebb, tizenöt év alatti gyerekek a pendzsomban farsangoltak. A felnőttek kibéreltek számukra egy szobát, felfogadtak egy citerást, és itt táncoltak a kicsik.
A farsangi vigasságok háromnapokkor (farsangvasárnap, farsanghétfő, húshagyókedd) értek véget. Jászdózsán ekkor tartották a kardos bált. Előtte három, fiatalok által kiválasztott legény karddal az oldalán elment a paphoz és a községházára, hogy az egyházi és világi hatóságtól engedélyt kérjen a mulatság megrendezésére. Kivont kardjukon almát, narancsot vittek, s miután megkapták az engedélyt, borral koccintottak.
A bál napján, farsangvasárnapon, már kora délután összegyűltek a legények karddal az oldalukon. Muzsikaszó mellett végigvonultak a falun, minden kőkeresztnél megálltak, ahol mindig más legény mondott köszöntőt, majd megivott egy pohár bort, és a poharat a háta mögé hajította. Kivonta a kardját, a hegyére narancsot szúrt, és az őket kísérő gyerekek közé dobta.
A legutolsó állomás a Hősök szobra volt, onnan már a bálterembe tartott az utcai menet. A bejárati ajtón két, keresztbe tett kard jelezte a helyszínt. A több napig is eltartó bálnak húshagyókedd vetett véget. Ekkor még elfogyaszthatták a maradék farsangi fánkot – a pampuskát – és a húsos ételeket. Este tíz órakor megszólaltak a harangok, és jelezték, hogy véget ért a farsang, megkezdődött a böjt.
A maradék pampuskát a legények, illetve a gyerekek nagyböjt első napján, hamvazószerdán, szárazszerdán szedték össze, madzagra fűzték, és felakasztották a padlásra. A pampuskaszedés szokását mondás is megőrizte: „Nálunk annyit sütött az asszony, hogy a gyerekek madzagra fűzik, és dobálódznak vele.”
Húshagyókedd estjén vitték a legények a bakfazekat a pártában maradt lányoknak. Két-három legény összefogott, egy rossz fazékba tollat, forgácsot, törött cserepet, ócska rongyokat tettek, és bevágták a lányos ház kapujába, miközben bekiáltották az ablakon. „Itt a bakfazék, főzzél bele ciberét!” Jászdózsán az a lány, akinek már komoly udvarlója volt, kedveskedő bakfazekat kapott. A legény egy vadonatúj fazékba narancsot, fügét, selyemszalagot, kendőt tett, a kapu elé állította, és bekopogott. A lány és szülei behívták, megvendégelték.
A farsang elmúltát és a böjt eljövetelét fejezte ki néphitükben Konc király és Cibere vajda küzdelme, akikről úgy tartották, hogy farsang végén megküzdenek egymással: „a Kecskés hídnál egymásba hányják a kést és a villát”. A farsang és a böjt jelképes küzdelméből nagyböjt kezdetén természetesen Cibere vajda került ki győztesen, mert hiszen ezután ciberét is ettek.
Nagyböjtben megtartóztatták magukat a zsíros ételektől, olajjal vagy vajjal főztek, általában főtt és sült tésztákat fogyasztottak. Jellegzetes böjti étel volt a korpacibere, melyet savanyított korpaléből készítettek, valamint a görhe, a málé, a pite, a krumplibodak, a ganca, továbbá a csuszamátott és a vínasszony. A csuszamátott úgy készült, hogy a kifőtt csíktésztára tejből, tojásból és lisztből főzött öntetet töltöttek, és jól elkeverve fogyasztották. A vínasszony kelt tésztából sütött, ujjnyi vastag szeletekre vágott, fahéjjal vagy diós cukorral ízesített sütemény volt.
A tavaszi ünnepkör középpontjában a nagyhét és a húsvét állt, valamint a pünkösdi ünnepek. Virágvasárnapján barkát szenteltek, otthon beszúrták az eresz alá, hogy ne érje villámcsapás a házat. Úgy tartották, hogy nem szabad bevinni a barkát a szobába, mert elszaporodnak a legyek.
Nagypéntekig minden nagyobb munkát, meszelést, takarítást el kellett végezni, ezután már ünnepeltek, illetve a sütés-főzés tennivalói maradtak hátra.
Nagypénteken került sor a hajnali rituális mosakodásra. Napfelkelte, lehetőleg még a hajnali harangszó előtt lementek a Tarnára, megmosakodtak a vizében, az állatokat is megúsztatták, hogy ne legyenek rühesek. Ezen a napon szigorú böjtöt tartottak, habart bablevest vagy tejlevest és mákos csíkot ettek, napközben pedig pattogatott kukoricát.
A nagyhéti időszakban két zajkeltő szokás volt ismeretes: a pilátusverés és a kolompolás. Az 1970-es években még emlékeztek arra, hogy a század elején a nagypénteki litánia után a legények bottal ütögették a templomajtót. Azt mondták, hogy Pilátust verik, amiért elítélte Jézust. Ez azonban sok kárt okozott, ezért az egyházi hatóságok korán betiltották. A másik zajkeltő szokás a kolompolás, erre nagyszombaton délután került sor. A tíz-tizenkét éves, suhanckorú gyerekek csengőkkel, kolompokkal, tepsikkel felszerelve, nagy zajt csapva körbeszaladtak a falun, hogy elűzzék az ártó, rossz hatalmakat.
A nagycsütörtökön elnémult harangok a nagyszombati feltámadáskor szólaltak meg újra. Harangozás közben a gazdasszony előkapta a seprűt, és „Kígyók, békák, távozzatok a háztól!” mondókát mormolva körbesöpörte a házat, hogy a gonosz, ártó lelket elriassza.
Húsvétkor régebben bárányt vágtak, újabban sonkát és tojást tesznek az asztalra. Húsvéthétfőn – vízbehányó hétfőn – szokás a locsolkodás. A legények kisebb csapatokban felkeresték a lányokat, és kútvízzel megöntözték őket. Később szagos szappanos vízzel, majd kölnivel locsolkodtak. A legényeket behívták, és megvendégelték kocsonyával, sonkával, főtt tojással, süteményekkel és egy pár pohár borral. Szép piros tojás is járt, amelyet a lányok vöröshagymahéj kifőtt levében színeztek. Előfordult, hogy tűvel vagy hegyes szöggel kicifrázták, mások asztalossal csináltattak politúros tojást, ezt azonban a lány csak a szeretőjének adta.
Pünkösdvasárnap mentek a nyolc-tíz éves kislányok pünkösdöt köszönteni. A szokás neve mimimama, mimimamázás, a pünkösdi ének kezdő sorának (mi van ma, mi van ma) összevonásából. A szokás résztvevői: menyasszony, vőlegény, koszorúslányok, esetenként vőfély, akit lobogósnak is neveztek, valamint a kosaras.
A menyasszony fehér áldozási ruhába öltözött, fején menyasszonyi koszorú, avatófátyol. A menet élén haladt a vőfély, kezében verebélyi bottal, mögötte a menyasszony és a vőlegény, a koszorúslányok. A sort a kosaras zárta, aki a nála lévő kosárba gyűjtötte az adományokat. Beköszöntek a házakhoz: „Szabad-e mimimamát járni?” Ha beengedték őket, előadták a köszöntőt és a jókívánságokat is tartalmazó pünkösdi éneket.
A házasulandó fiatalok életében nagy ünnep volt május 1-je is. Ekkor vitték a legények az általuk kiszemelt lánynak a májusfát, a májfát. Szép lombos nyárfát szúrtak le a kerítés mellé és színes szalaggal, kendővel díszítették fel. Azon túl, hogy a tavasz szimbóluma, a párválasztásra, a házasodásra is ráirányította a fiatalok figyelmét. A legények annak a lánynak, akire haragudtak, nem lombos fát, hanem kiszáradtat állítottak.
A nyári ünnepek közül Péter-Pál napját (június 29.) említhetjük meg mint az aratás kezdetét, valamint augusztus 20-át, Szent István ünnepét, ez a cséplés befejezésével és az új kenyér ünnepével is összekapcsolódott.
Az őszi pásztorünnepek közül Szent Mihály (szeptember 29.) és Szent Vendel napja az állatok behajtásának, a pásztorok elszámolásának ideje volt. Szent Vendelnek, a juhászok védőszentjének a Jászság juhtartó gazdatársadalmában jelentős kultusza alakult ki. Szinte minden község határában megtaláljuk a szobrát. Jászdózsán a község belterületén áll pásztorruhásan, kezében juhászkampó, lábainál bárány. Szent Vendel napján (október 20.) a szobrot megkoszorúzták, és hozzá imádkoztak a gazdák, hogy állataikat megóvja a betegségtől, a dögvésztől.
Jászdózsán úgy tartják, hogy a mindenszentek napi harangozás alatt „minden lélek szabad”. Ezért amikor kimennek a temetőbe, égve hagyják otthon a lámpát, hogy elhunyt szeretteik ott szét tudjanak nézni. Halottak napi misére a hívők különféle élelmiszereket, terményeket vittek, például kenyeret, lisztet, zsírt, szalonnát, kukoricát, babot, s ezt szétosztották a templom előtt álldogáló koldusoknak, a „partikus koldusoknak”, hogy imádkozzanak a halottak lelki üdvéért.
Jászdózsa templomi búcsúja Szent Mihály napjára (szeptember 29.) esett, a kápolna-halmi búcsút pedig Sarlós Boldogasszony napján (július 2.) tartották, a mátraverebélyi búcsújáróhelyre pünkösdkor vonult a falu lakossága. A környező települések búcsúi közül a tarnaörsi Szent Anna-napit (július 26.) látogatták.
A lourdes-i Szűzanya barlangja a templomban. Fokozott tiszteletét mutatja, hogy ünnepén, február 14-től házi ájtatosságot (kilencedet) tartanak tiszteletére a házaknál, a Szűzanya szobra előtt
A templomtoronyban elhelyezett kereplő, mellyel nagycsütörtöktől a feltámadásig kerepeltek, amikor „a harangok Rómába mentek”. A harangozó bemutatja a kereplő használatát
Hordozható Mária-szobor a templomban, melyet körmenetek alkalmával vittek magukkal a hívők
Szent Vendel-szobor, a pásztorok védőszentje, lábánál birkával. Készült a XIX. század közepén
A Sarlós Boldogasszony halmán, a felrobbantott kápolna helyén emelt kőkereszt, melyhez még az 1960-as években is búcsút vezettek az aratás kezdetén, július 2-án
