KÁDÁR KATA (A két kápolna-virág)
(A két kápolna-virág)
Gyulainé édösanyám!
Én elvöszöm Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép leányát. -
Gyula Márton!
Hanem vödd el nagy uraknak
Szép leányát. -
Szép leánya,
Csak kell neköm Kádár Kata,
Jobbágyunknak szép leánya. -
Gyula Márton!
Kitagadlak, nem vagy fiam,
Sem eccör sem máccor. -
Húzd elé hintómat, fogd bé lovaimat! -
Egy keszkenyőt adott neki Kádár Kata:
- Mikor e' szénibe vörösre változik,
Akkor életöm is, tudd meg, megváltozik. -
Eccör változást lát a cifra keszkenyőn.
A főd az Istené, a ló az eböké.
Forduljunk, mert vörös szén már a keszkenyő,
Kádár Katának is immár rég vége lött.
A falu véginél vót a disznyópásztor:
- Hallod-e jó pásztor! mi újság nálatok? -
Mert Kádár Katának immár vége vagyon,
A te édösanyád őtöt elvitette,
Feneketlen tóba belé is vettette. -
Aranyim mind tiéd, a lovam s a hintó.
- Kádár Kata lelköm, szólj egyet, itt vagy-e? -
Hozzája béugrék hamar Gyula Márton.
Megkapták meghalva, ésszeölelközve;
Egyiköt temették ótár eleibe,
Másikot temették ótár háta mögi.
Az ótár tetejin esszekapcsolódtak,
Az anyjok odamönt, le is szakasztotta,
A kápóna-virág hezza így szólala:
Édösanyám, Gyulainé!
Éltömbe rossz vótál,
Most is meggyilkótál.