MÁSODIK SZÍN
Ah, élni, élni: mily édes, mi szép!
És úrnak lenni mindenek felett.
Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,
És mindezért csupán hálát rebegnünk
Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.
A függés, látom életelv neked. -
Szomjúzom, Éva, nézd, mi csábosan
Néz e gyümölcs ránk.
Majd szakítok egyet.
Megállj, megállj, egész földet neked
Adám, csak e két fát kerüld, kerüld,
Más szellem óvja csábgyümölcseit,
S halállal hal meg, aki élvezi. -
Amott piroslik a szőlőgerezd,
Ott enyhe árnyék kínál nyúgalommal,
Ragyogó délnek tikkasztó hevében.
Csodás parancs, de úgy látszik, komoly.
Mért szebb e két fa, mint más; vagy miért
Ép ez tilalmas?
Hát mért kék az ég,
Miért zöld a liget, - elég, hogy úgy van.
Kövessük a szót, jöjj utánam, Éva.
Hajolj keblemre, én meg majd legyezlek.
Hah, nő! Mi ez, nem hallék még hasonlót.
Miként ha ellenséges idegen
Erő tört volna rajtunk.
Reszketek.
Az égi zengzet is elhallgatott.
Itt kebleden, úgy tetszik, hallom azt még.
Én meg ha ott fenn a dics elborúl,
Itt lenn találom azt szemedben, Ádám.
Hol is lelhetném másutt kívüled,
Kit létre is csak hő vágyad hozott,
Mint fényárjában a fejedelmi nap -
A mindenségben árván hogy ne álljon -
A víz szinére festi önmagát,
S enyelg vele, örül, hogy társa van,
Nagylelkűen felejtvén, hogy csupán
Saját tüzének halvány mása az,
Mely véle együtt semmivé borulna.
Ne szólj igy, Éva, meg ne szégyeníts.
Mi a hang, hogyha nincs ki értené?
Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?
Mi volnék én, ha mint visszhang s virágban,
Benned szebb létre nem feselne létem,
Melyben saját magam szerethetem?
E lágy enyelgést mért is hallgatom? -
Elfordulok, máskép oly szégyen ér még,
Hogy a hideg, számító értelem
Megírigylendi a gyermekkedélyt.
Hallgasd csak, Ádám, oh mondd, érted-e
E kis bohó szerelmes énekét?
Én a patak zúgását hallgatám,
És azt találom, szintén így dalolt.
Minő csodás összhang ez, kedvesem,
E sokszerű szó és egy értelem. -
Mit késem ennyit? Fel munkára, fel,
Megesküvém vesztökre, veszniük kell.
S kétkedve állok mégis újra meg,
Nem küzdök-e hiába a tudás,
A nagyravágyás csábos fegyverével
Őellenek, kik közt mint menhely áll,
Mely lankadástól óvja szívöket,
Emelve a bukót: ez érzelem.
De mit töprengek. Az nyer, aki mer.
Engedd egy percre, hogy csodáljalak.
félre
E mintakép milljószor újuland meg.
Fenn
Ádám, te félsz?
Tőled, hitvány alak?
félre
Ez is jó ős a büszke férfinemnek.
Fenn
Üdvöz légy, szellem-testvér!
Mondd, ki vagy?
Alulról jössz-e hozzánk, vagy felülről?
Amint tetszik, nálunk ez egyre megy.
Nem tudtam, hogy van ember még kívülünk.
Hohó, nagyon sok van még, mit te nem tudsz,
S nem is fogsz tudni. Vagy a jámbor agg
Azért teremtett volna-e porondból,
Hogy a világot ossza meg veled?
Te őt dicséred, ő téged kitart.
Megmondja, végy ebből és félj amattól,
Óv és vezet, mint gyapjas állatot;
Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet.
Hogy eszméljek? - S nem eszmélnék-e hát:
Nem érzem-é az áldó napsugárt,
A létezésnek édes örömét
És Istennek végtelen kegyét,
Ki engemet tőn e föld istenévé?
Ezt tartja tán az a kis féreg is,
Mely a gyümölcsöt eszi el előled,
Meg a sas, mely a kis madárra csap.
Avagy mi tesz nemesbbé tégedet?
Egy szikra az, mely bennetek dereng,
Egy végtelen erőnek mozzanása;
Mint a pataknak egyes habjai,
Egy percre felcsillogva visszahullnak
Közös medröknek szürke mélyibe. -
Igen, tán volna egy, a gondolat,
Mely öntudatlan szűdben dermedez,
Ez nagykorúvá tenne, önerődre
Bizván, hogy válassz jó és rossz között,
Hogy önmagad intézzed sorsodat,
S a gondviselettől felmentene.
De trágyaféregül tán jobb neked
Tenyészni kis körödnek lágy ölében
S tudás nélkül elfogyni életeddel. -
Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben,
Nemes, de terhes, önlábunkon állni. -
Nagy dolgokat mondsz, szédülök belé.
Én lelkesűlök, szép s új dolgokat mondsz - - -
De a tudás sem volna még elég;
Hogy testesűljön nagyszerű müvekben,
A halhatatlanság is kellene.
Mit képes tenni az arasznyi lét?
E két fa rejti mind e birtokot,
S ettől tiltott el, aki alkotott.
Tudsz, mint az Isten, azt, ha élvezed,
Ettől örök ifjú marad kecsed.
Mégis kegyetlen a mi alkotónk!
De hátha megcsalsz?
Jaj neked, világ,
Az ős tagadás kisért.
Ember, vigyázz!
Mi hang ez ismét?
A szél gallyakat ráz.
Segítsetek,
Ti elemek,
Az embert nektek
Szerezni meg. -
Ki vagy tehát te?
Hisz olyannak tűnsz fel, mint mi vagyunk.
Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg,
Nézd e vakondot földet túrva lenn,
Mindkettőt más-más láthatár övedzi.
A szellemország látköröd-kívül van,
És ember az, mi legmagasb neked.
Az ebnek is eb legfőbb ideálja,
S megtisztel, hogy ha társaúl fogad.
De épen úgy, miként te őt lenézed,
És állsz felette végzete gyanánt,
Áldást vagy átkot szórva istenűl rá,
Épúgy tekintünk rátok mi alá,
A szellemország büszke részesi.
S azoknak volnál hát te egyike?
Igen, erősek közt a legerősebb,
Ki ottan álltam az Úr trónja mellett,
S legszebb dicséből osztályom kijárt.
Mért nem maradtál hát a fényes égben,
E porvilágra mért jöttél közénk?
Megúntam ott a második helyet,
Az egyhangú szabályos életet,
Éretlen gyermek-hangu égi kart,
Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.
Küzdést kivánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád,
Hol a lélek magában nagy lehet,
Hová, ki bátor, az velem jöhet.
Megmondta Isten, hogy büntetni fog,
Ha más utat választunk, mint kitűzött.
Miért büntetne? - Hisz, ha az utat
Kitűzte, melyen hogy menjünk, kivánja,
Egyúttal olyanná is alkotott,
Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.
Vagy mért állított mély örvény fölé,
Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. -
Ha meg a bűn szintén tervében áll,
Mint a vihar verőfényes napok közt,
Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,
Mint ezt, mivel éltetve melegít?
Lám, megjelent az első bölcselő! -
Nagy sor jövend utánad, szép hugom,
Mely milljó úton ezt vitatja újra - - -
A tébolydába téved sok közűlök,
Sok visszaretten, révbe egy sem ér.
Hát hagyjatok fel az okoskodással,
Minden dolognak oly sok színe van,
Hogy aki mindazt végigészleli,
Kevesbet tud, mint első pillanatra,
S határozatra jőni rá nem ér.
A tett halála az okoskodás. -
Én hát szakítok egyet a gyümölcsből.
Megátkozá az Úr.
Jőjön reánk, minek ránk jőni kell,
Legyünk tudók, mint Isten.
S efelett
Örökké ifjak. -
Erre, erre csak.
A halhatatlanságnak fája ez. -
Siessetek hát!
Félre, bűnösök!
Ádám, Ádám! Elhagytál engemet,
Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.
Végünk van!
Csüggedtek?
Korántse hidd.
Csak ébredésem borzongása ez. -
El innen, hölgyem, bárhová, - el, el!
Idegen már, s kietlen ez a hely.
Ah, sírjatok testvéri könnyeket,
Győz a hazugság - a föld elveszett. -