A brassai magyar lutheránusok.
A Brassóban s általánosan a Barczaságon lakó ágostani hitvallást követő magyarok vallástörténelmére vonatkozó két munkával birunk: egyik Szeli krónikája, a másik Gödri Jánosnak már fennebb hivatolt vallástörténelme. Az első már közre volt adva, a másik még mindig kéziratban van, nagyon kevesektől ismerve. Mindkettő igen becses adatokat tartalmaz lutheránus hitfelekezetű testvéreink viszontagságos multjára vonatkozólag; de mindkettőt ama hifelekezet lelkésze irta, s igy egyike se mentesült egészen az elfogultság és egyoldaluságtól; nem, főleg Szeli krónikája, melynek szerzője nemcsak pap, hanem lutheránus hittéritnök is levén, igyekezett némileg önigazolásból is egyetmást a maga malmára hasznositani; nevezetesen ő, és az ő belőle meritő Gödri is ugy akarják a tizfalusi és brassai magyarságot feltüntetni, mint a mely már eredetileg – Honterus idejétől kezdve – megmaradott az ágostai hitvalláson, s hogy ha voltak is Brassóban Calvin hitelveit vallók, azok csak kriptó-calvinisták voltak. Ez azonban nem áll, ez a történeti valóság elferditése, a mit némileg kimenthet azon körülmény, hogy azon korszakban – midőn ők irták műveiket – a nemzetiségi érzés alá volt rendelve a vallási érzetnek, s ők mindketten inkább lutheránusok, mint magyar hazafiak voltak, kiket a vallási előszeretet némileg elfogulttá tett.
A mit Hétfalu és Brassó vallástörténelménél e tárgyra vonatkozólag okmányi bizonyitékok alapján előadtam, kétségtelenné teszi azt, hogy úgy a tizfaluban, mint kiválóan Brassóban a magyarság vallás tekintetében is követte a székelységet és az erdélyi magyarságot, s a midőn ez Calvin hitvallását elfogadta, s azt mintegy magyar nemzeti vallássá tette, akkor úgy a tizfalusi mint a brassói magyarok eltértek a szászok által szintén nemzeti vallásként elfogadott ágostai hitvallástól, és kivétel nélkül ev. reformátusokká lettek; sőt Brassóban János Zsigmond korában a reformátió ujabb és legtisztultabb kiadása is oly hóditásokat tett, hogy az unitáriusoknak szintén virágzó egyházközsége volt Brassóban.
Minden vallásfelekezet türelmetlen szokott lenni, mihelyt annak supremátia adatik, mihelyt hivatalos államvallássá emeltetik; igy volt ez a Bethlenek, Rákócziak uralma alatt az ev. református vallással, a melyet orthodox vallásnak neveztek, s a mely a hol lehetett, a többi hitfelekezetüeket elnyomni, s áttériteni igyekezett. Igy történt ez Brassóban is; mert főleg Bethlen Gábor püspöke K. Dajka János Brassóban elnyomta az unitáriusok egyházközségét, s annak hiveit beolvasztva az orthodox ecclesiába, az összes brassai magyarság – mely ez időben a népesség felét tette – mind ev. reformátussá lenni kényszerittetett. Az idők azonban változtak, az erdélyi fejedelemség – melynek tagadhatatlanul legfőbb létalapját a protestantismus és a vallásszabadság viadorsága képezé – már végelgyengülése felé közelgett, tehetetlen fejedelmek s ezeknek kicsinyes trónvillongásai követték egymást, s az osztrák uralom fojtogató szele már fonnyasztani kezdé a szabadság fájának dús lombozatát. A Bethlenek, Rákócziak, Bocskaiak nyomába a fejedelmek parodiáji jutottak Erdély trónjára, kik alatt a szászok vagyoni túlsúlya nagy befolyást kezdett kivívni; a Királyföldön ezt a szászok inkább a politikai téren érvényesiték; Brassóban a vallási és ezzel kapcsolatban a nemzetiségi térfoglalás és terjeszkedés is czélul tüzetett ki, mert Brassóban és vidékén a szászok nagyon kevés létszámban levén, a magyar elem absorbeálása által akarták gyér soraikat kiegésziteni; de azt jól tudták, hogy e tervük mindaddig végrehajtható nem lesz, mig a magyarság a nemzetiségét oly hatalmasan védő és fejlesztő Calvin hitelvét követi, azért őket előbb lutheránusokká kellett átváltoztatniok, hogy azután szászokká tehessék.
Fennebb előadtuk az eljárási módozatokat, a mit követtek, láttuk az alkalmazott szigort, az üldözést, az erélyes ellentállást kifejtő lelkészek bebörtönzését és elüzetését; láttuk azután a jellemszilárd és állhatatos lelkészek nyomába más gyengébbeket, kik a könnyebb megélhetés, a szászokkal való megférhetés kedveért, s egyenes haszonvágyból is lutheránusokká lettek, s hiveiknek nagy részét is az áttérésre birták, a mit nem kis mértékben könnyítettek a kedvezmények, melyekben, a mig a térités procedurája folyt, a hithagyókat részeltették. Ily kedvezmény volt mindjárt az áttért papokra nézve az, hogy 100 frt fizetés pótlékot és 40 frttized kárpótlást kaptak a brassai ellodialis cassából. E mellett minden Brassóban lakó magyar, lett légyen az ev. református, unitárius, vagy katholikus, rá volt szoritva arra, hogy a papbért a lutheránus lelkésznek fizesse, a mi minden gazdától egy szekér fa, és főzőpénz czímen 10 pénz volt; a mester kapott 30 frtot, minden héten egy kenyeret, vasárnap és ünnepnapokon két csupor főtt ételt, s minden gazdától 5 dénárt. Ily kedvezmény volt továbbá az, hogy az ev. református papoktól elvett lópiaczi papi lakot és a szintén tőlük elvett klastromutczai templomot a lutheránusoknak engedték át, mert bár Szeli és Gödri is állitják, hogy a klastromutczai régi (szt. Péter-Pál-féle) templomot már a reformatio óta birták a magyar lutheránusok, ez csak annyiban áll, hogy kezdetben, a midőn Brassó egész magyarsága a szászokkal együtt lutheránus hitre tért, akkor ment kezökre e templom, mely a katholikus korban is mindig a magyarság főtemploma volt; de mihelyt bekövetkezett a protestantismus kétfelé ágazása, s mihelyt Brassó magyarsága a külön szakadó szászoktól elválva ev. református hitre tért, illetőleg azon megmaradt, a klastromutczai nagytemplom is a hivekkel együtt ezen hitfelekezet kezére ment át, s a szász politika által teremtett magyar lutheránusok eleinte, mig kevesen voltak, a nagy szász templom melletti egyik régi kápolnában tartották isteni tiszteletüket, s papjuk a mostani szász harangozó házában lakott. Ezt maga Gödri irja, egyháztörténelme 13-ik lapján. Innen e kis kápolnából átköltöztek később az ev. reformátusok megfogyatkozásakor tőlük elvett klastromutczai templomba. Kétségtelenné teszi ezt Gödri akaratlan igazszólása mellett az is, hogy – a mint fennebb már elmondám – Apafi is rendelkezett arról, hogy az ev. reformátusoktól elvett klastromutczai nagytemplom visszaadassék nekik. Az áttért papok mellett a szászok a lutheránussá levő magyar hiveknek is kedvezményeket nyujtottak, hivatalok és czéhekbe bevették, a belvárosban engedték lakni, honnan a már hitfelekezetű magyarok mind ki voltak zárva. Kezdetben az egyház magyar jellegét se bántották, egyházukat magyar templomnak nevezték s papjaik is eleinte magyarok voltak. Ilyen volt a többek között Hajdu Ignácz, kit Tököli a zernyesti győzelem után magához hivatott s tábori papjának nevezvén, kimenekült vele Oláhországba, honnan a becsületszóra szabadon bocsátott Doria marquissal visszatérvén, a fellegvár börténébe vetették és annyira gyötörték, hogy kiszabadultakor 1694-ben elhalt; magyar papjaik voltak a Rákóczi-mozgalomig; de már ekkor kezdették a szászok a csalétekként engedett kedvezményeket beszüntetni. Innen kezdve vagy szász, vagy érdekeiknek megnyert tót származású papokat adtak a magyaroknak, kik nemcsak hogy nem tudtak lelkesülni hiveik nemzeti és vallási önállósága iránt, hanem ellenkezőleg mindent elkövettek a szászok közé való beolvasztásra. E beolvasztás pedig nagy mérvben folyt, mert valamint papjaik csak úgy állhattak meg, ha a szász érdekek szolgáivá szegődtek, úgy a hívek közül is csak azok juthattak hivatalba, czéhekbe, csak azok élvezhettek valamely javadalmat, ha nemzetiségüket megtagadva s nevüket is elváltoztatva szászokká lettek. A haszonvágy, a megélhetés nagyon sokakat eltántorított e szegény, lelkipásztorai által félrevezetett, nemzetfeleitől elhagyatott nép közül; igy fogyott lassanként számuk, elannyira, hogy a brassai magyar lutheránus egyházközség, mely a Barczaság minden magyar egyházközségei közt a legtekintélyesebb volt, hová a falusi papok, hosszas szolgálat után, jutalomképen juthattak, nagyon csekélyre olvadt. De ha megfogyatkozva még is volt egy rész, a mely nemzetiségét áldozatul hozni vonakodott, a szászok tehát erősebb modort kezdtek alkalmazni, a templom hajóját elvévén, azt gabna-raktárrá változtatták át, a megfogyatkozott híveket a templom elkülönített szentélyébe szoritván be, hol a szabad vallásgyakorlatot nem kis mértékben szoritották meg az által, hogy gocsmant (megyebiró) és harangozót szászok közül tevén, ezek a náluk álló templom-kulcsot szeszélyük szerint csak akkor adták ki, mikor nekik tetszett, vagy mikor azért megfizettették magukat; az isteni tisztelet alatt mindig jelen volt két szász (a szücs czéhből), kiknek külön mennyezetes padja volt, s kik ellenőrködtek a fölött, nehogy a pap hazafias érzelmek húrait érinteni merje. Olyforma eljárás volt ez, mint a minőt a pogánynak nevezett török, a szent sír templomával szemben követ Jeruzsálemben, hol a templom-kulcs szintén a török pashánál áll, s hol az isteni tisztelet a szintén mennyezetes páholyba elhelyezkedett s ott kedélyesen csibukoló török pasha felügyelete alatt foly. A szászok eljárásukat alkalmasint e pogány minta szerint szabták, mert én európai polgárosodott országban sehol se tudok, főleg a 18. században, ehez hasonlitható vad eljárásnak nyomaira akadni. De a brassaiak még a török pashai önkényen is túl tettek, mert ők a kulcsárság és a lelkiismeret szabadságát korlátoló templomi rendőrséggel se elégedtek meg, hanem a megkezdett úton tovább haladva a szegény, üldözőbe vett magyar lutheránusok létalapját támadták meg az által, hogy 1713-ban, a midőn Steinville osztrák tábornok a táborkarát kiegészitő jezsuitáknak templomot kért a brassai tanácstól, ez, bár a szászoknak hét temploma volt, s azok között több egészen üresen álló, még is a magyar lutheránusok egyetlen templomát jelölte ki. Ez útmutatás következtében a tábornok úr egy napon a jezsuitákkal, német urakkal és katonasággal, a szász gocsmantól a templom kulcsát elvette, a templomba bemenvén, lábával a földre topantott s ezen mondattal: „das ist alles uns” azt a jezsuiták birtokába bocsátotta át.
Ezen középkori ököljog – mely a szászok erőszakoskodásának méltó koronáját képezé – a szegény magyarokat templom nélkül hagyta, s végre hosszas kérelmezés után az újutczai kórház-templomot nyerték el; de csak ugy, hogy azt a szász lutheránusokkal közösen használják, mert a szászok a magyaroknak még az imádkozásban sem akarták az önállóságot megadni; örökségükre áhitozó tutorként azokat mindenben intimidálni, gyámság alá helyezni s járszalagon vezetni igyekeztek. Alig használták 5 évig e templomot, hogy az 1718-ban földig leégett, midőn a magyarok clenodiumai, könyvei is a lángok martalékjává lettek. Ekkori lelkészük breznóbányai Matheides Mihály a leégett templom ujbóli fölépitéséhez az udvartól engedélyt eszközölvén, hiveinek áldozatkészsége lehetővé tette, hogy még azon évben hozzá kezdettek az épitéshez; de mivel a templom nagyitása czéljából az alapfalzatot a réginél valamivel künnebb helyezték el, valamely delator följelentése folytán az udvar a tovább épitést betiltotta, Magyarosi nevű épitőmester pedig az előlegként felvett 600 frttal megszökött Oláhországba; ehez járult még az iszonyú pestis, mely a hivekből nagyon sokat, 1719-ben Matheidest is elragadta, s igy a szegény magyar lutheránusok templom, egyházi vagyon és lelkész nélkül maradván, a megsemmisülés szélén állottak; igen sok közülök az önfentartás folytonos küzdelmeit megunván s türhető állapotot csak az elnémetesedés által biztosithatván: lassanként megváltak nemzetiségüktől, s még nevüket is átidomitva szászokká változtak át. Az ily áttérések a tüzvész és pestis után tömegessé váltak, elannyira, hogy Bolonyában – hol még a 17-ik században is kizárólag magyarok laktak – egész útczák lakói szászosodtak el. Bevallja ezt a szászok által lekenyerezett Szeli is. Gödri pedig határozottan állitja, ki többek közt irja: Bolonyában egyáltalában nem laktak szászok, még a 17-ik században is mindössze csak 3 szász család lakott a Korcsma-utczában, azonban a magyarok elszászosodása által annyira felszaporodtak, hogy a bolonyai kápolnát – mely a katholikus korban apáczákhoz tartozott, s hol addig a magyarok temetkeztek – 1713-ban elfoglalták, s oda a kórházi templom szász papja vasárnaponként kijárt isteni tiszteletre, mert a belvárosi nép szép időben séta kedveért is nagyon látogatta e templomot s ott a perselybe sok alamizsna szokott gyülni. Én hiszem, hogy a speculativ szellemű szász papokat ez alamizsna is vonzotta ide; de ottani térfoglalásukban alkalmasint magasabb számitás is vezette: az hogy a Bolonyát lakó magyarság közt minél több proselitát csináljanak. Lefoglalták ezen, a magyarok tulajdonát képező kápolnát jóelőre azért, hogy belvárosi templomaikból való következetes kiszorittatásuk alkalmával az végvisszavonulási helyül ne szolgálhasson. Be kell vallanunk, hogy itt a szász papok, ha égbekiáltó jogtiprást követtek is el, de mindenesetre az előrelátó hadvezér tapintatosságával jártak el, ki előre elzárja az ellenség visszavonulását, hogy azt legyőzetése esetében a föltétlen önmegadásra szorithassa. E kényszerhelyzet a brassai magyar lutheránusokra be is következett, mert minden arra mutat, hogy ujútczai templomuk leégése, az ujra épitésnek betiltása s a pestis után a brassai magyar lutheránus ecclesia megszűnt létezni, a hivek legnagyobb része beolvadott a szászok közé, mi által a kitűzött czél: a magyarság germanizálása el volt érve. Gödri egyháztörténelme 2-ik lapján mondja, hogy Bolonyában nem csak napszámosok, hanem igen jómódu magyar iparosok is nagy számban laktak: a gombkötő, mészáros, kőmives, borbély, csizmadia és ács czéhekben a mesteremberek leginkább magyarok voltak, de a czéhben kissebbségben levő szászok it is elnyomták a magyarokat, mert a tanácstól oly czéhszabályokat eszközöltek ki, melyek értelmében czéhtag csak született német lehetett. Ennek következtében a magyar mesteremberek, hogy czéhben maradhassanak, azaz hogy mesterségüket üzhessék, ugyszintén az oda belépni kivánók is kénytelenek voltak magyarságukról lemondani, minek következtében Brassó régi tősgyökeres magyarsága mind szászszá lett; a mostaniak (1784-iek, mikor Gödri munkáját irja), leginkább ujabb betelepülők. Tehát a társadalmi és vallási üldözés előidézte a kivánt eredményt, a helvét hitüekből lutheránussá lett magyarság teljes elnémetesitését.
Mind e mellett Brassó magyarsága még se veszett ki gyökerestől, mert valamint az ev. reformátusok közül is maradtak – ha kevés számban is – olyanok, kik minden csábitás és üldözéssel daczolva megtarták hitüket, s egyház és lelkész nélkül egy századon át ápolták keblük szentélyében a jövő csiraképes magvát; ugy a magyar lutheránusok közt is találkoztak olyanok, kik a szerencsétlenségek által magukat legyőzetni nem engedtetvén, továbbra is magyarok maradtak. Ezen kevesek száma a szomszédos 10 barczasági faluból időközben betelepültek által annyira felszaporodott, hogy ismét papot állitottak s követelték, hogy a régebbi magyar temetőben levő bolonyai kápolna visszaadassék. A szászok persze erről mit se akartak tudni, de a felfolyamodó magyarok a főkormányszék és udvartól is kedvező resolutiókat nyervén, a szászok elvégre is kénytelenek voltak engedni; s a magyar lutheránusok: az egykori tulajdonosoknak, megengedték, hogy a bolonyai kápolnát a szászokkal közösen használják, felváltva tartván ott isteni tiszteletet. Tehát a kipusztitottnak vélt tetszhalott uj életre támadt; a brassai magyar lutheránusok ez ujjászületésével kezdetét vette az ujabb szervezkedés korszaka s ezzel ujabb szenvedések, ujabb boszantások, ujabb üldözéseknek szakadatlan sorozata, mely egész napjainkig jön le; de a mely nem tudta többé e martyr népet megsemmisiteni, sőt az a küzdelemben mintegy megedződve erély és bámulatos kitartással képes volt magát nemcsak fenntartani, hanem némileg önállósitani is. Amint eddig figyelmünkkel és rokonszenvünkkel kisértük e szegény nép küzdelemteljes életét, ugy lételének e második stádiumában is el fogjuk kisérni egészen napjainkig.
A saját egyházukba vendégként befogadott magyarok, mindenféle bosszantásoknak voltak kitéve, előbb csak a templom fából készült tornáczába szoritották, mig a szászok a kőtemplomba ültek; de csak télen át, mert nyárban a fatemplom kényelmesebb levén, a szászok foglalták azt el, hogy télben ismét visszacseréljék. A templomkulcs mindig a szász papnál volt, s a magyaroknak csak akkor adta oda, mikor akarta; a magyaroknak csak egyszer, a szászoknak meg háromszor harangoztak. Hogy ezen bosszantó helyzetből kimeneküljenek, uj templomépités illetőleg a meglevőnek megnagyitására kértek engedélyt, mit Mária Teréziától 1755-ben meg is nyertek. Az anyagot meg is hordották, meszet égettek, a tanács által megpecsételt kéregető könyvekkel könyöradományokat gyűjtöttek; s mikor az épités megkezdésére mindennel készen voltak, akkor a barczasági szász káptalan előállott s az épitést azon ürügy alatt, hogy az udvar rendelete mások jogát sérti, betiltotta, minek következtében az összegyüjtött anyag elpusztult, a pénz elolvadt. 1770-ben a fiscus a dézma 16-át a szászoktól elnyervén, a szász egyházközségek azért kárpótoltattak, mig a magyar papok az abból részükre évenkint járt 60 frtért mit se kaptak, valamint a korábban kijárt 100 frt segélyt is megvonták tőlük, s igy a szegény magyar pap, minden jövedelemforrástól megfosztva, hiveinek áldozatkészségére útasittatott.
A bolonyai nagyon kicsiny és romladozott templomot az udvar egyenes rendeletére sem engedték a magyaroknak kiépiteni és megtoldani; de az ő decretumok alapján 1777-ben a szászok kezdették meg annak ujjá épitését. A kijátszott magyarok ekkor se vonták vissza magukat, hanem pénz és anyaggal ők is hozzájárultak, s mégis midőn elkészült, akkor csak templombér fizetés mellett bocsátották be a magyarokat a közös erővel épitett templomba; orgonájukat – bár erre egyenes szerződésük volt – beállitani nem engedték, s harangozás és temető helyért is külön és tulságosan megrótták. Ily sanyargatásoktól menekülendők, saját templomépitésre kezdettek gondolni; de erre engedélyt nem nyerhetvén, csak is 1782-ben József császár vallástürelmi decretumának nyomán tudták e hő vágyukat teljesiteni. Akkori lelkészük Gödri János megkezdette a gyüjtést s rövid időn 1200 ftot egybehozván, a tanácshoz templomhelyért folyamodtak, mit 1783-ban a bolonyai közös templomhoz való minden jogigényeik lemondásának föltétele alatt nyertek is, az akkor puszta és mocsár lepte fapiaczon; itt a hétfalusiak hathatós segitségével az anyagot meghordották, s 1783. márcz. 14-én az alapkő nagy öröm és ünnepélyességgel letétetett, s viszálkodás előidézte többszöri félbeszakitás után még azon évben elkészülvén, nov. 2-án felszenteltetett, mikor a magyar lutheránsok száma 511 lelket tett.
Volt tehát már valahára saját egyháza a szegény brassai magyar lutheránusoknak; de azért korántsem kell hinnünk, hogy a szász papok lidércz nyomása alól menekültek; mert ezek a hiveket és papjait gyötörni meg nem szüntek ezután is, s bár a magyar papoknak és iskolának egy árva fillért se juttattak roppant jövedelmeikből, mégis azokat ugy tekintették, sőt tekintik még ma is, mint a szász nagy pap káplánjait, s a magyar lutheránus egyházat mint a szász nagy templom fiókegyházát, s bár a brassai magyar papok ez alárendelt helyzetet elfogadva, eléggé meghunyászkodók voltak, mégis – s talán éppen azért – a szász papok nem szüntek meg, és nem szünnek meg őket elnyomni, nevelésügyöket megakasztani, a hiveknek már elfojthatlanul fölébredett magyar szellemét üldözni, és elébe korlátokat állitani. A legujabb időben is ez egyházközségnek papi és mesteri lakját akarták elvenni, melynek már két század óta tényleges birtokában vannak, s melyet, mint fennebb előadtam, Benő Ananiás magyar lelkész 1635-ben saját költségén épittetett volt; és a szegény magyarok saját házukat csak ugy tudták megmenteni, hogy a szász nagy papnak 5000 ftot fizettek váltságdij fejében. Meg van még most is a nemzetiségi üldözés, mert ezen magyar népesség magyar papja rá van szoritva arra, hogy németül érintkezzék egyházi felebbvalóival, s itt is előfordul azon hihetetlen eset, hogy a magyar kormánytól magyarul lejövő rendeleteket, körözvényeket stb. németre lefordittatva küldik meg, ezen ma már, hála istennek, erős magyar hitközségnek.
Im rövidre vonva előadtam a brassai protestáns magyarok szenvedéseit, előadtam azért, mert a nép minden szenvedése szent előttem, de előadtam azért is, hogy Brassó jelenlegi magyarjait őseik nemes példája által kitartás és mindennel daczoló hazafiságra ösztönözzem; mert ők még most is czéltáblájául szolgálnak a szászok elnyomási törekvéseinek, mert ők most is önmagukra, saját erkölcsi önérzetükre vannak útalva. Igen, mert a szászoknak meg van most is azon ritka szerencséjük, hogy minden kormánynál be tudják magukat hizelegni, hogy minden kormánynyal el tudják hitetni az ő nélkülözhetlenségüket, s ez alapon Brassó szászai még most is szabad kézzel nyulnak az ottani magyarok jogaihoz; a magyarok politikai kizáratása, vallási elnyomatása éppen ugy napirenden van most, mint volt ennek előtte; a szegény jogfosztottak és elnyomottak panaszai most se nyernek meghallgatást és orvoslást.
Lelkük egész erejével s teljes önbizalommal kell tehát tovább küzdeniök, felbátoritást meritve abból, hogy ha a kormány süket is jogos követeléseik iránt, de a nemzet figyelme és méltánylata feléjük fordult immár, s hogy bizonnyal jőni fog egy jobb kor, a mely a brassai magyarság négyszázados szenvedéseinek jutalmául: igazságot fog nekik szolgáltatni.