Die Urkunde. Ihre Behandlung und Bearbeitung für Edition und Interpretation. Zur Anleitung bei Archivbenützung. Herausgegeben von…
Die Urkunde. Ihre Behandlung und Bearbeitung für Edition und Interpretation. Zur Anleitung bei Archivbenützung. Herausgegeben von Dr. Friedrich Leist. Stuttgart. 1884. 8° 143. l.
A történelem segédtudományai, nevezetesen pedig az oklevéltan mellett nem csekély figyelmet érdemelnek azon elméletek, rendszerek és gyakorlati tanok, melyek az oklevelek és egyéb irott emlékek conserválásának és rendben tartásának módját, vagyis a levéltári kezelését, továbbá a levéltárak anyagának tudományos czélú használatát, és kiváltképen annak rendszeres publicatióját tárgyalják.
Nálunk csupán a gyakorlat, legfeljebb egy-két röpiratszerű munka, és oklevéltárainknak helylyel-közzel megjelent bírálatos ismertetései 76foglalkoztak eddigelé e fontos kérdésekkel, melyek pedig – hogy úgy mondjam – a történelmi segédtudományok segédtudomnáyát, s magának az oklevéltannak minden esetre igen szükséges segédeszközeit teszik.
A németeknél a levéltári disciplinának, s az oklevél-kiadások elméleti és gyakorlati tanainak már egész irodalma van, kifejlett rendeszerrel és bő terminologiával; tudós embereik, kik méltónak tartották és tartják kizárólag az ide vágó kérdésekkel foglalkozni, munkás erejöket és idejöket ezeknek tisztázására fordítani; és nem riadnak vissza, hogy a vitásabb pontokat újra meg újra ne szellőztessék, s a mit egyszer az elmélet tisztába hozott és a gyakorlat helyesnek bizonyított, azt ismételve is ne ismételjék.
Legközelebb a bajor állami levéltár egyik tisztviselője, Leist Frigyes adott ki ilyen munkát, melyben a levéltári kutatások- és oklevél-publicatiók körűl követendő eljárásról és legfőkép szemmel tartandó elvekről értekezik. Munkájának czíme: Die Urkunde. Ihre Behandlung und Bearbeitung für Edition und Interpretation. Zur Anleitung bei Archivbenützung.
A czím eléggé kifejezi a 143 lapra terjedő kis munka tárgyát és czélját, a miről különben az előszóban maga a szerző még bővebb felvilágosítást is nyújt az olvasónak.
Könyvét sem a szabkeli historikusok és diplomatikusok számára, hanem olyanok kedvéért írta, kik egyszer vagy másszor, valamely őket érdeklő localis- vagy családtörténeti, genealogiai vagy magánjogi kérdésben csupán alkalmilag, és nem «ex professione» kénytelenek a levéltárak porát felverni, az indexekben lapozni, adatokat böngészni, s esetleg okleveleket másolni és kiadni ; a kik tehát nincsenek s nem is lehetnek abban a helyzetben, hogy a szükséges előtanulmányokkal rendelkezzenek, s a kiktől kivánni sem lehetne, hogy egy alkalom ötletéből a levéltári tudomány és oklevél-publicatio egész irodalmát keresztűl gázolják, a hol a gyakori ellentétes nézetek a laikus embert talán még inkább zavarba hoznák, mitsem czéljához segítenék.
Az ilyen nem szakbeli levéltár-kutatók hasznára állította össze Leist röviden a legszükségesebb tudnivalókat, mintegy kalauzképen, hogy munkájok közben legalább a fő elvekre nézve tájékozva legyenek.
Azt hiszszük, hasznos munkát végzett, s óhajtanánk, bár nálunk is akadna ember, a ki a specialis magyar diplomatikához és a mi viszonyainkhoz alkalmazkdova, hasonló könyvet adna a levéltári tanulmányokkal foglalkozó, s historikus kérdések iránt érdeklődő közönség kezébe. A mely óhajtásunk azonban épen nem jelenti azt, mintha szakembereink is nem éreznék szükségét oly munkának, melyben eddigi gyakorlati tapasztalásaink- s a külföldi tudósok által már elegendőképen megvitatott és elfogadott elvek alapján, a magyar levéltári disciplina és oklevél-publicatio kérdései a magasabb tudományos színvonalon tárgyaltatnának.
De térjünk vissza Leisthoz. Szóban forgó munkájának tartalmi beosztása a következő:
Elsőben is diplomatikai és palaeographiai szempontból tárgyalja az okleveleket, s itt mindenek előtt különbséget téve az eredetiek és a másolatok közt, míg amazok reproductiojánál a lehető legtökéletesebb hűséget, a jellemző sajátságok pontos feltűntetését ajánlja, a másolatok agy későbbi transcriptiók használatánál – igen helyesen – csupán a tartalmi hűségre fektet súlyt; általában azonban azokkal tart, kik az eredeti oklevél-példányokkal szemben is minden oktalan pedanteriát és betűhöz való buta ragaszkodást elvetendőnek itélnek.
Szól azután a rövidítésekről, melyeknek minden körűlmények közt teljes megoldását követeli. Különös figyelem tárgyává teszi pedig az úgynevezett siglákat, hol t. i. némely tulajdonnevek helyett csupán kezdő betűk vannak kiírva; az ily neveknek, ha kell studiummal is, kipótlását ajánlja, óva inti azonban az oklevél kiadóját a találomra való elhamarkodástól, s az ily pótlásokat mindenkor záró-jelek közt kivánja feltűntetni.
Mindezek eléggé ismeretes, és újabb oklevélcodexeinkben már nálunk is követett elvek és szabályok.
Bőven, s mint valódi némethez illik, nem csekély aggodalmak közt foglalkozik szerzőnk az olyan rövidítésekkel, melyeknek megoldásához kétségek férhetnek; s méltó is aggódnia ott, a hol maga a szó kétséges; de mi mindenben nem ütközik meg a német alaposság? Alig lehet mosoly nélkül végig olvasni a következő sorokat. «sind hier diejenigen Kürzungen anzuführen, die bezüglich ihrer Auflösungwohl keinen Zweifel autkommen lassen, rücksichtlich deren aber eine Ungewissheit besteht, wie der Schreiber das betreffende Wort, falls es nicht gekürzt worden wäre, ausgeschrieben hätte.» (10. l.) A hol tehát szerzőnk ilyeneket lát, mint p. o. gra, lras, 9munis, kétségbe van esve, mert természetesen nem tudhatja, hogy az oklevél írója ha nem rövidít, hogyan írta volna: gracia vagy gratia, literas vagy litteras, communis vagy communis? stb. Azt hiszszük, a tudomány ilyen mélységei felett könnyű lélekkel átléphetünk.
A miket a kis- és nagy betűk (minusculae et majusculae) használatáról, továbbá az oklevelek orthographiájáról általában elmond Leist, jobbára ismeretes elvek, s nálunk is érvényesűlni kezdenek.
Az interpunctiókra nézve határozott és helyes 77nézete az, hogy tekintet nélkül a régi okleveleknek e részben észlelhető teljes szabálytalanságaira és következetlenségére, ott használandók és szúrandók közbe, a hol az értelem és a textus szerkezete kivánja; megjegyzi azonban – s egyetértünk vele, – hogy az interpunctiók túlságos halmozását lehetőleg kerűlni kell, nehogy czélt vesztve, inkább zavarólag mint felvilágosítólag hassanak az olvasóra.
Tovább menve fejtegetéseiben, a tollhibkáról s ezeknek conjecturalis megjavításáról, külön fejezetben a chrismonról, a monogrammákról, a gyorsírói jegyekról (notae trinoianae), sajátkezű aláírásokról, stb. értekezik. Ismerteti a római és arab számjegyek használatát is.
A munka második főszakaszában a regesták és indexek készítését, a szövegbeli kikezdéseket, a publicatióknál az egyes oklevelek e redetére, alakjára, pecsétjére s más külső jeleirevonatkozó útmutató megjegyzséeket s a többi ide vágó kérdéseket tárgyalja szerzőnk.
Igen figyelemre méltónak tartjuk, és nemcsak publicatióknál, hanem a levéltárakban is követendőnek, a mit Leist az oklevelek regestáira nézve javasol. Az általánosan ismert és elfogadott elvek mellett különösen ajánlja, hogy minden egyes oklevél regestuma azon a nyelven szerkesztessék, a melyen szól az oklevél maga, mivel a legtöbb s éppen legjellemzőbb és leglényegesebb technikus kifejezés vagy sehogy sem, vagy csak nehezen fordítható le helyesen, s arra nézve a ki esetleg ily fordított regestákra, mintegy eredetiségökből kivetkőztetet forrásokra szorúlt, az oklevelek legfontosabb adatai mehetnek veszendőbe. Kiváltképen figyelmet érdemelne ez nálunk, holott a mi középkori latin jogi temrinologiánk alid adható vissza modern magyar nyelvünkön, a mit bárki is tapasztalahtott, a ki oklevéltáraink magyar nyelv regestáit olvasta, vagy ilyeneket készített.
A személy- és helynevek kivétel nékül az eredeti irásmód szerint hagyandók meg, nemcsak a «per extensum» közölt szövegekben, hanem a kivonatos regestákban is. Czélszerűnek találja azonban szerzőnk, hogy a nevek régies alakjai mellett, főkép a variansoknál, a modern forma is mindenütt feltüntetve legyen. Hol az oklevél nagyobb számú nevet foglal magában, ott a regestumban is valamennyi számára helyet követel. Épúgy megkivánja, hogy minden számbeli adat, pénzösszeg, mérték, vagy egyéb mennyiség ha mi előfordúl benne, pontosan kitétessék az oklevél regestumában.
A keltezések (datumok) mindenkor megoldandók, azonban ellenőrzés okáért nemcsak az év-, hó- és nap szerint megoldott forma, hanem a datumok eredeti alakja is okvetetlenűl fölveendő a regestumokba.
Minden jól rendezett levéltárnak, minden jól szerkesztett oklevél-codexnek s jól készűlt regesta-gyűjteménynek elengedheteten kelléke a pontos és kimerítő index (register). Leist megkülönbözteti egymástól a személy- , hely- és tárgynév-mutatókat, azonban nem találná minden esetben helyén valónak, hogy a három külön-külön szerkesztessék, főleg nem a személy- és helynevekre nézve, a melyek oly annyira összefüggenek, hogy sokszor csak bajjal lehetne eldönteni, melyik név melyik indexbe sorozandó.
A betűrendet illetőleg a következő német ízű észrevételt koczkáztatja szerzőnk, melyet csupán furcsaságáért iktatunk ide, de a melynek – hála halló érzékeink épségének és articulált beszélő képességünknek, – mi nem igen vehetjük hasznát. Azt mondja ugyanis, hogy a B és P, továbbá D és T betűk minden eshető tévedés elkerülése végett egybe is foglalhatók az indexben. Ime, tudományos constatálása a német botnyelvűségnek!
Említettük föntebb a szövegbeli kikezdéseket, vagy jobban úgy mondhatnánk talán: szövegtördeléseket. Leist igen ajánlatosnak, s kivált a nagyobb terjedelmű okleveleknél, úgy a könnyebb érthetőség mint a világosabb áttekinthetőség szempontjából, igen czélszerűnek tartaná, ha a publicatiókban az oklevelek egymásba ékelt vagy egymás mellé rendelt részei külön-külön kikezdéseket képeznének. Ha rágondolunk a mi régi nádori és orszgábírói itéletleveleink enormis terjedelmére, melyek nyomtatásban olykor egy egész, sőt másfél ívet is elfoglalnak, meg kell vallanunk, hogy valóban fölöttébb kívánatosnak látnánk, az ily oklevelek végnélküli hosszadalmasságát helyes értelemmel beosztott kikezdésekre vagy elineákra tördelve adni.
Könyve következő szakaszában az oklevélhamisításokat tárgyalja szerzőnk behatóan, végűl függelékben pedig személy- és helynév-magyaráaztokkal foglalkozik.
Nincs terünk a munka ismertetését tovább részletezni. Több fejezetét, a mely csupán specialis német szempontokból bír érdekkel és fontossággal, nem is érintettük. Vázoltuk tartalmát röviden; láttuk, hogy nem hiányzik belőle a német rendszeresség és olykor tán fölösleges aprólékosság, de általában figyelemre és okulásra méltó, s ha egyebet nem, annyit tanúlhatunk belőle, hogy az oklevéltant, oklevél-publicatiót és levéltárakat illető kérdések komoly megvitatását a tudomány nálunk sem ignorálhatja többé.
NAGY GYULA.
