A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára.
A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára.
A család megbizásából kiadja gróf Károlyi Tibor, sajtó alá rendezi Géresi Kálmán. Negyedik kötet, 1600–1700. Budapest, 1887.
A Károlyi családnak fontosabb történelmi szereplése a XVII-ik században kezdődik; s bár emelkedésének eszközéűl első sorban előnyös összeköttetéseik, a megbecsült és napról napra gyarapodó vagyon s a kétségtelenűl kiváló egyéni képességek szolgáltak, mindazonáltal nagy befolyással voltak még erre a változott politikai viszonyok, melyek mondhatni szükségképen idézték elő, hogy e család tagjai – tagadhatlanúl előkelő, de sok tekintetben korlátolt helyzetükből a történelmet alkotó események mozgalmas terére lépjenek, s a falusi nemes egyhangú életét, melynek minden változatosságát a százados pörökön kívül a koronként megujuló hadi lárma képezte, a közpálya s magasabb állami szolgálatok küzdelmeivel cseréljék föl. A Károlyiak szilárd alapra építettek, megjelenésük a történelem színpadán nem járt nagy zajjal, nevük nem hangzott szerte az országban, mint p o. a XVI. században a Balassáké, lassan de annál biztosabban foglaltak tért, keveset koczkáztattak, de a kinálkozó alkalmat erős marokkal üstökön ragadva, néha sokat nyertek. – Erős ítéletű, világos fejű emberek csaknem mindannyian; véralkatukból hiányzik a lelkesülés szilaj heve, a tettre ingerlő kalandvágy, merész vállalkozó szellem; nagy dolgok véghez vitelére nincsenek hivatva, egy sem tartozik közülök az úgynevezett korszakalkotók közé, de a középszerüségnek bizonyos magasabb fokán következetesen megmaradnak s midőn az országrész, melyben jószágaik feküsznek, fontosabb politikai és hadi események szinterévé válik, előszólítják őket az ősi curiából, mert szükség van karjukra, tanácsadásukra, befolyásukra. Politikai magatartásukban – bár többé kevésbbé ők is alkalmazkodnak a viszonyokhoz – jobbára következetesek, érdekeiket nem tévesztik ugyan szemeik elől, de meggyőződésüket áruba soha sem bocsátják, hiven ragaszkodnak ugyan zászlójukhoz, de a szenvedély hatalma vagy a lelkesülés ihlettsége nem ragadja el őket, az ügyet, melynek szolgálatába szegődtek, el nem árulják soha, de a martyrkoszorúra sem vágynak. – Emberek voltak, nagy hibák és nagy eredmények nélkül.
E század elején Mihály volt egyetlen férfi tagja a Károlyi családnak, korán árvaságra jutva keveset oskolázott s miután pár évet a királyi udvarban töltött, átvette ősi javait s még igen fiatal volt, midőn Bethlen Gáborral sógorságra jutva, egyszerre csak minden előzmény nélkül a forrongó politikai élet kellő közepén találta magát. – De szilárdul megállotta helyét, s helyzetének kinálkozó előnyeit a szó teljes értelmében ki tudta zsákmányolni. Protestánsnak született, de mint végrendeletében mondja, Isten az ő szent malasztja által felindítá elméjét s 1611-ben áttért a katholikus hitre, «mely kivül nincs üdvösség».
Mindenesetre feltünő jelenség e korban, főleg az ő helyzetében; s bár nincs okunk tagadni, hogy az áttérés pusztán lelkiösmereti okokra vezethető vissza, még is kételkedünk rajta, vajjon bekövetkezett volna-e, ha sógora Bethlen Gábor valamivel elébb lesz fejedelemmé. Pedig ezt az összeköttetést, eleinte úgylátszik nem valami különös szerencsének tartá magára nézve; s mikor Bethlen súlyos betegsége és hadi dolgai miatt a kitűzött menyegzői határnapra meg nem jelenhetett, Mihály úr boszankodva rá írt, hogy már a lakodalom megtartására – a mennyiben ez az ő gyámi kötelessége volt – ne is számítson. – Bethlen nyugodtan s némi gúnynyal válaszol, elmondja mi akadályozta őt s így végzi szavait: «azért uram, ha úgy kell lenni, nem gondolok én avval semmire, nekem kegyelmed annak celebráltatásával nem tartozik, én megtalálom az én atyámfiát mind menyegzővel mind a nélkül.» Mihály úr mégis meggondolta a dolgot s 500 frtot fizetett hugának a lakodalom 141váltságában, de Zsuzsánna hozományát, a köntösöket, arany, ezüst és «lábas marhákat» stb. csak nem akarta kiadni Bethlennek; végre Káthay Mihály a kanczellár is közbeveté magát, hogy megakadályozza az atyafiak között való perlekedést, mert Bethlen is körömszakadtig védelmezte a maga igazait s így nyert az ügy békés elintézést.
Mihály 1609-ben II. Mátyástól báróságra emeltetett – mikor még alig volt 24 esztendős; s ebben az időben vette nőül Seghnyei vagy Sennyey Borbálát, kinek atyja Miklós, előbb Bocskai, majd Báthori Gábor hadvezére, előkelő nagy birtoku főnemes s a korszak egyik legvitézebb katonája volt. Bocskai 1606-ban a «nagyságosok» rendjébe emelte őt, s az adományozott czímer, mely bajnoki életének legkimagaslóbb eseményeit örökíti meg, e kötetnek becses műmellékletét képezi; magának is nagy vagyona volt, de ősi javain kívül, egyszer-másszor tekintélyes donatiókban részesülve, leányával fényes hozományt adott, úgy hogy e házasság által Károlyi Mihály anyagi jólétben úgy, mint tekintély és befolyásban egyaránt emelkedett.
Bethlen Gábor trónfoglalása után a magyar államélet középpontja a kis Erdély lett, a fejedelem minden mozdulatát figyelemmel kisérték, az udvarából szállingozó hirek után jósolgattak az emberek, békére háborura; a protestánsok csörgették a kardot, erősen hivatkozva a bécsi békekötés pontjaira, a hajduk – zivataros napokra számítva – sürűen gyülekeztek, a várőrségek zúgolódtak német parancsnokaik ellen, szóval minden jel oda mutatott, hogy a fejedelem támadni akar, csak a kedvező alkalmat várja.
Károlyi Mihálynak mindkét táborban voltak barátjai. Testvér hugát Francziskát Bánffi Mihályhoz adta nőül, kinek révén aztán sógorságba jutott Erdély legkiválóbb családjaival, a fejedelem pedig szintén sógora volt; s úgy látszik sokat tartott a körültekintő, óvatos, bölcsen számító emberre s megtudta becsülni benne azokat a tulajdonságokat, melyeket legközelebb önmagában is feltalálhatott; másfelől pedig Zsuzsánna testvére Esterházy Pál felesége lévén, a legbefolyásosabb királypárti urakkal – s köztük a nemsokkal utóbb nádorrá lett, de már ekkor is hatalmas szerepet vivő Esterházy Miklóssal is – lépett szorosabb összeköttetésbe, kik aztán megszerezték részére az udvar bizodalmát; e mellett azonban Bethlennel is mindvégig fenntartá a jó viszonyt, – és sok tekintetben szerencsés – bár némileg veszélyes helyzetében oly rendkívüli ügyességgel fenn tudta tartani az egyensúlyt, hogy hűséges alattvalója maradt ugyan a királynak, de azért Bethlen sem kételkedett benne, bizalmas tanácsosai közé számlálta, s második felesége, Brandenburgi Katalin hazahozatalával is őt bizta meg. Szolgálatainak jutalmát, itt is ott is bőven elvette; életének vége felé Szathmár vármegye főispánjává neveztetett, de azt Rosályi Kun István miatt nem sokáig birhatá békességben.
Nagyobbik fia Ádám híres volt vallásos buzgóságáról, megtelepítette Károlyban a jezsuitákat s bőkezüleg gondoskodott felőlük. – Ez által nagyon meg tudta nyerni Szelepchényi György kegyeit, ki az alkalmat kereste, hogy előmozdíthassa érdekeit az udvar körében: «Nem tudom mire vélni kegyelmedhez való szerencsétlen voltomat édes kedves fiam uram – irja 1658 január 9-én Károlyi Ádámnak hizelgéssel Szelepesényi, – hogy kegyelmed, soha csak legkisebb levele által sem parancsol, sem nem szolgáltat vélem» s aztán előadja, hogy Leopolddal az erdélyi zavarok felől tanácskozván, a császár egy megbizható emberről gondolkozott, ki az ügyek felől szorgalmasan értesítené őt, mire a cancellár ily titkos küldetésre Károlyi Adámot mint «zelosus catholikus» embert ajánlotta. – Károlyi a mint látszik el is fogadta e megbizást s érdemei fejében Kun István halála után Szathmár vármegye főispánjává nevezte őt Leopold, de e méltóságot nem sokáig viselhette, mert már 1661-ben fi-örökös nélkül el halt. – Testvére László a családnak ebben az időben kétségtelenül legkimagaslóbb alakja s mint a fennmaradt adatok bizonyítják, önzetlen, igaz hazafi. – Politikai magatartásában nem követte atyját, föltétlenül Leopoldhoz csatlakozott, bár tántorithatlan hűsége miatt érdekeit veszélyezteté. Világosan látta, hogy az erdélyi fejedelemség napjai meg vannak számlálva, hasztalannak tartott minden további küzdelmet, s fájt a szíve nemzete romlásán; ezért hathatósan közreműködött, hogy Szatmár vára, mely nem akarta befogadni a német őrséget, idejekorán feladassék a királyiaknak, nehogy az úgyis sikertelen ellenállásból csak nagyobb romlás származzék. «Hogyha pedig – írja 1660 junius 30-án erre vonatkozólag Kökényesdy Györgynek – valahonnan való segítség várással biztatja magát, az is bizony haszontalan, mert a török már elmenvén, az bizony vissza nem tér, az erdélyiek pedig kegyelmedet… bizony soha, meg nem segítik, és úgy is csak az szegény haza romol és pusztul.» Jóslatát a következmények rövid idő mulva szomorúan igazolták; a romlás bekövetkezett s neki bőven kijutott belőle; jószágait elpusztították, Károlyt s éradonyi kastélyát felégették a kóborló vitézek, vetéseit, szarvasmarháit elprédálták, Jobbágyait levágták, fogságra hurczolták, s Apátiban lévő udvarházából még csak az ajtókat és kemenczéket is levagdalták az erdélyi «profugus urak» rakonczátlan katonái. «Vagyon már hátra csak az egy károlyi kastélyom, – mondja a Leopold elé szánt emlékiratban – kit is ő felsége hívsége mellett, isten látja lelkemet, elvesztenni nem szánnék, de isten tiz árvát 142marasztván reám szegény édes feleségemrül, azoknak torkukat mint metszhessem meg, isten s ez világ ítélje meg; ha azért ő felsége vitézi kihozattatnak, oka ne legyen, ha az meghalásra kényszeríttetünk.»
De azért utolsó pillanatig hű maradt, bár a felkelő sereg pusztítása miatt a dusgazdag főurnak – mint ezt a szathmári várparancsnok De La Borde bizonyítja – az egy szathmári házát kivéve nem volt hely «a hová fejét nyugodtan lehajthatta volna». De az ügy, melyet annyi kitartással szolgált, a felszámlálhatatlan anyagi károkon kívül, még véráldozatot is kivánt tőle; két fia esett el a harczmezőn. Mihályt a felkelők ölték meg Szathmár közelében, István a török ellen harczolva Szegednél lelte halálát.*
Nagy Gergely nevű péterfalvi (Ugocsa) nemes tatárfogságból szabadulva Károlyi Istvánnak adta ki magát, s mindenkit félrevezetvén, pár évig szerepelt így, mely idő alatt meg is házasodott, gr. Csáky László szép özvegyét báró Jósika Juditot vevén nőül, végre Károlyi Sándor nyomára jött a csalásnak s perbe fogta a kalandort, az ál Károlyi ekkor feleségével Erdélybe szökött s ott halt meg 1699-ben.
Ennyi hűséget Leopoldnak is méltányolni kellett; Szathmár vármegye főispánjává, majd királyi tanácsossá nevezve, kitüntető dicséretekkel halmozta őt el, s a szathmári magyar kapitányságot kénytelen kelletlen fölvállaltatá vele; de mindez, s az a nehány donatio, melylyel egyszer s másszor jutalmazá őt, vajjon kárpótolhatá-e őt annyi veszteségért? Alig hinnők; s így legfőbb jutalmát a teljesített kötelesség megnyugtató érzésében találta. – Magán életében gyöngéd férj, gondos családapa volt; s miután leányait jobbára tekintélyes, nagybirtokú főurakhoz nőül adá, megérte azt az örömöt, hogy egyetlen fiát, a később nagy hírre emelkedett Károlyi Sándort, maga iktatá be 1687-ben Szathmár vármegye főispáni székébe. Feleségéhez intézett levelei, a mellett, hogy gyakran rendkívül érdekes kulturtörténelmi dolgokat foglalnak magukban, elvezetnek bennünket a régi magyar családi élet felsőbb köreibe s kitünően jellemzik irójuknak egyenes lelkét, őszinte nyilt kedélyét.
Az eddig elősoroltakban a Károlyi családot közvetlenűl érintő oklevelekről szóltam, pedig az előttem fekvő kötetnek nem csupán ezek képezik valódi becsét. – A XVII. századbeli társadalomnak csaknem minden rétege képviselve van itt egy-egy jellemző, s a kor bélyegét magán viselő typikus alakkal; a zászlóvivők mellett megösmerkedünk az egyszerű közkatonákkal is, megösmerkedünk a társadalom különböző osztályainak gondolkozásmódja s világnézletével; látjuk az uralkodó s az egymással ellentétes eszmék küzdelmét, s nem egy oly adatra találtunk az oklevelek között, mely bizonyos emberek és dolgok felől alkotott véleményünket alapjában megváltoztatja.
Különösen nagy fontossággal birnak a Bosnyák levéltár adatai. Bosnyák Tamás füleki kapitány, majd báró, és kir. étekfogó mester, korának egyik legnevezetesebb embere volt, kitünő hadvezér, szilárd jellem, ki teljes mértékben birta az udvar bizalmát, s levelezése Mátyás és Ferdinánd királylyal, részben Leopold főherczeggel, e kornak történetirójára nézve elsőrangu forrásnak tekinthető. – Eszterházy Miklós nádornak meghitt barátja volt, s levelezésük tárgyát jobbára nagy fontosságú országos események, politikai viszonyok, honfi remények és aggodalmak megvitatása képezi ugyan, de néha bizalmas családi közlésekbe is bocsátkoznak, melyek sok aprólékos, korjellemző dolgot foglalnak magukban. – Egymás tanácsát gyakran kikérték s megfogadták, még legbelsőbb magán ügyekben is. Történt hogy Bosnyák leányát férjhez akarván adni, a kérők között nem egykönnyen tudott választani, s Eszterházyhoz fordult jó tanácsért. A nádor teljesítette kivánságát, következőleg jellemezvén a candidatus vőlegényeket: «Czobor Márton, irós vajból csinált pityedt ajakó gyermek ember, hanem ha kevés jován kapnánk, de nem nagy uraság az is, és az római polgárok kiütt, gonosz szomszédja is vagyon. Az Hallernek, kinek ám megholt szegény az atyja, javallanám személyét, de erkölcse semmire kellő, soha az jól nem alkudnék feleségével, mert rossz buja gyermek.… Most sem tudok azért, egyebet mit irnom, hanem az többi között noha szegény legény az Prinyi Ferencz most, de mégis inkább őtet javallom és dicsérem, mert docibilis is, és semmi derekas megvető dolog nincs is benne, az egy ifjuságból s az mostani rossz közszokásból, hogy megissza néha az bort, de abban is modestus, az mit nem kicsin emberségnek tartok. Ha azért kegyelmednek jó akaratja személyt keresnem, az többi között bár őtet válassza.» Bosnyák megfogadta barátja tanácsát, s Perényinek adá leányát, és úgylátszik boldogul éltek.
A nagyszámmal lévő végrendeletek között különösen érdekes a Rosályi Kun István és gr. Csáky Istváné; az egész korszak tükrözi vissza magát ezekben s általában elmondhatjuk, hogy a XVII. századot képviselő adatok összeválogatásában a levéltárnak sajtó alá rendezője a leghelyesebb érzékkel járt el, s mi csak méltánylással szólhatunk munkássága felől. Annyi becses, oly érdekes dolog van összehalmozva e kötetben, hogy sajnálattal kell megválnunk tőle; s a történetíró, ki e lapokat forgatja, bizonyára hálás köszönetet mond magában a grófi család áldozatkészségeért, hogy gazdag levéltárának közrebocsátása által a tudománynak ily nagy szolgálatot teljesített.
KOMÁROMY ANDRÁS.
