Dr. Illéssy János. Az 1754–55. évi országos nemesi összeirás. Budapest, az Athenaeum i. és ny. rt. nyomása, 1902. 4-r., czimlap é…
Dr. Illéssy János. Az 1754–55. évi országos nemesi összeirás. Budapest, az Athenaeum i. és ny. rt. nyomása, 1902. 4-r., czimlap és 182 oldal.
A magyar családtörténeti kutatásoknak egyik legfontosabb forrását a nemesi összeirások képezik. III. Károly óta többször összeirták a nemességet, nem ugyan azért, hogy a nemesi jogokat élvező családok lajstromát, mint valami aranykönyvet összeállitsák, hanem hogy egyrészt a jogtalan előjog-viselésnek gátat vessenek, másrészt pedig – és ez volt a főszempont – hogy minél többet vethessenek adófizetés alá a kiváltságos osztályból.
Az összeirások elrendelése, talán mert czélzatuk nem maradt titok, nem hozták meg a kivánt sikert; a vármegyék lanyhán, kellő szigor nélkül jártak el a nem egészen biztos jogu nemesek ellen. Az összeirási szabályok nem voltak megfelelők; nem körvonalozták pontosan a teendőket s miután törvényes jogokba ütköztek, nem voltak szigoruan végrehajthatók. Valójában csak a birtoktalan armalistákat lehetett vizsgálat alá vetni; a birtokos nemest a vármegye nem kényszerithette oklevelei felmutatására. Innen van aztán, hogy a megyék áltat felterjesztett lajstromok merőben különböznek egymástól; némelyik csak a vizsgálat alá vett családokat vette jegyzékbe, mások pedig még a főpapokat és főurakat is elsorolják. Egy szóval, az összeirások korántsem nyujtanak pontos képet az ország nemeseiről. Fontosságuk mindennek daczára is szembetünő; kivált a nemesség ama fennálló igazolási módja mellett a mikor elegendő kimutatni, 94hogy valaki egyenes leszármazója egy valamelyik nemesi összeirásban szereplő egyénnek.
Az összes investigatiók között a leggondosabban az 1754–55-ik évit hajtották végre. Ennek a jóváhagyott s a legfelsőbb próbát kiállott lajstromát bocsátotta közre Illéssy János, gondos feldolgozásban.
A munka a Nagy Iván czimü családtörténeti folyóiratban kezdett megjelenni. Azonban ez időközben megszünt s a lajstrom folytatása az érdeklődők nagy sajnálatára félbenmaradt. Szerencsére a folyóiratban megjelent résznek egy különnyomat számára készitett iveit nem hagyta a szerző elveszni s a hátralevő darabot is kinyomatta, hálára kötelezve a családtörténet összes munkásait.
A munka egy az investigátiók eredetét megvilágositó bevezetésen kivül csupán a vármegyénkint betürendbe szedett névjegyzéket tartalmazza. Ehez járul még egy kimeritő névmutató, a mely az egész összeirásban előforduló neveket egy abcbe foglalja össze, mindenütt utalva a lapra, a hol a nevek előfordulnak.
Érdekes adatokkal szolgál az összeirás eredményének összegezése, a melyet az eredeti hivatalos kimutatás után szintén közöl a szerző. E szerint a nemesség az ország felső vármegyéiben lakott legsürübben. Legtöbb nemest mutatott ki Mármaros vármegye, és pedig 2519-et. Úgy látszik azonban az összeirásból, hogy ebben a számban a még nem önálló fiúk is be vannak foglalva; másként nem érthetnők, hogy p. o. a Dunka családból 40, a Dancs családból 42, a Komán családból 44, a Kindris családból 49, a Mihály családból 59, a Timis családból pedig éppen 72 nevet találunk a lajstromban. Mármaros után legnagyobb számmal van képviselve Pozsony, hol 2358 nemest irtak össze; ezt követi Vas 2236, Borsod 2210, Zala 2031, Veszprém 1736, Nyitra 1492, Komárom 1156, Szabolcs 1139, Zemplén 1075, Gömör 1045, Szatmár 1038 és Trencsén 1034 nemessel. A többi vármegyékben ezeren alul marad a szám; legkevesebbet mutatott ki Csanád vármegye, összesen csak 18 nemes családfőt. A végeredmény szerint lett volna Magyarországon (Erdélyt és Horvátországot nem számitva) 17,963 birtokos, 13,766 armalista, 825 nem tudni, melyik kategoriába tartozó, összesen 52,554 nemes. Nem szenved kétséget, hogy a főrendüekkel s a kihagyott ősi birtokos köznemesekkel valóságban jóval nagyobb volt az anyaország nemeseinek száma; bizonyosan megközelitette a hatvanezret.
*i.
