Arany János: HETEDIK ÉNEK
,Oly igen megszáná az asszony siralmát, |
Mondá, hogy megállja nékie bosszuját.' |
Ilosvai |
Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.
Toldi Miklósét is lám miként felfogta:
A holdat egy vastag felhőbe burkolta;
Lett olyan sötétség, hogy semmi sem látszott, |
Az Isten haragja megütött egy hajdút,
Vége lett azonnal, még csak el sem jajdúlt.
Hogy az istennyila feje körül forgott,
Elszéledt kutyáit visszakürtöltette,
Kósza népe is mind összegyűlt megette:
De bizony közel volt akkor már a reggel, |
S az volt a legnagyobb bosszusága neki,
Hogy, amit elgondolt, még sem vihette ki.
Szembeszállt esővel, villámmal és széllel,
És midőn a hajnal a homályt elverte,
Magát egy sivatag pusztaságban lelte.
Ki volt útitársa a kietlen pusztán? |
Elérte, elhagyta; otthagyta magában,
A barátságtalan nedves éjszakában.
Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében:
Bámult Miklós, mert ő olyat sosem látott,
A hegyet bámulta, nem a délibábot.
Sietett, sietett, ámbár vala fáradt; |
S még nem ment le a nap, midőn odaére
Híres nevezetes Rákos mezejére.
Pest alatt ért össze utasunk az esttel.
Találkoztak pedig egy temető mellett,
Temetőben új sír dombja sötétellett.
De miféle sírnak sötétlik ott dombja, |
Hosszu gyászruhában - mindenható Isten! -
Édesanyja bókol egy pár új kereszten.
Követ meglágyítna keserves sirása;
Hát Miklós ugyan hogy ne szánná meg nagyon,
Holott neki kőnél lágyabb szíve vagyon?
Meg is esett szíve, oda is ment hozzá,
Hogy kiért? miért sír? tőle tudakozá, |
Így felelt szavára keservesen sírván:
Ma temettem el két vitéz gyermekemet:
Duna szigetében gyilkolá meg egy cseh,
Isten a pokoltól soha meg ne mentse."
Többet nem szólhatott, ezt is csak tördelve: |
Letérdelt a sírnak fekete dombjára,
S nyögött, leborulván a két keresztfára.
Hadd szűnjék az asszony keserves sirása;
Szűnt is egyszer aztán, legalább úgy látszott:
Nem rí oly erősen, egy kicsit juházott.
Akkor monda néki: "Hallom, amint hallom, |
Két fiát megölték, ki ölé meg és mért?
Ha megölték: nincs, ki vért kivánjon vérért?"
S erőt vett az asszony kegyetlen fájdalmán;
Sovány is, halvány is volt az ábrázatja,
Csak a két nagy szeme sötétellett rajta.
"Vért a vérért, mondod? O jaj! senki sincsen, |
Puszta a szivem, mint kopár őszi tarló,
Amelyről leszedte a kalászt a sarló."
Csak nem támad már fel a két vitéz gyermek:
De ne legyen nekem az Isten Istenem,
Ha bosszút nem állok érettök a csehen.
Hanem kérem szépen (s látja, nem hiában), |
Özvegy édesanyám van nekem is otthon,
Tudom én sajnálni a jó özvegyasszonyt."
Hogy' esett, mint esett, mind elpanaszolta:
Duna szigetében öklelődzik egy cseh,
S szörnyüképpen szolgál neki a szerencse;
Kérkedik nagy fennen, magát hányja veti, |
Sok bajnok kiment már életre, halálra,
Özvegyet, árvát és jajszót hagyni hátra.
Nem volt félországban olyan pár dalia,
Nem volt a világon olyan jó két gyermek:
És most egymás mellett egy sírban hevernek!
Elrémült a világ; nem is akadt már ma, |
Pedig megint ott lesz a szigetben reggel,
Istent káromoló gőgös beszédekkel.
Tovább az asszonnyal nem közlötte dolgát,
Hanem köszönt s indult Pestnek városába,
Menet nagy dolgokat forgatván magába'.
Utcáról utcára ment nagy sebbel-lobbal, |
Pedig csak ödöngött előre meg hátra:
Kebelén kenyere, hátán volt a háza.