Arany János: Negyedik ének
,Meghigyétek ti ezt tizenegy királyok! |
Agyatokban rontom arany koronátok, |
Uratokat Lajost ha jól nem szolgáljátok' |
Ilosvai |
Virága, vitéze útra kel, uton van;
Megereszt minden vár, minden megye, város:
Bajnoka bokrétás, csikaja csótáros.
Fogadó lett háza, minden üdősb vénnek: |
Csapat este-reggel a csapatot váltja,
Hírt hall, üzen tőlök, biztatja, megáldja.
Hajnalban az udvar kapuja feltárul,
Nagy szekerek, hintók szakadatlan mennek,
Estve nem, éjfél ha, veti végét ennek.
Bámul az egész nép: soha ennyi pompa! |
Soha ily készűlet; málha, cseléd ennyi!
Hadba nem igy szokott Lajos király menni.
Húzza hat egy-szín ló, ragyog a szerszáma,
Rákva olasz néppel merevűl, bak, csatló,
Kocsist (olasz az is) hármat ural hat ló.
Minden kocsi élén, mint valamely dőre, |
Tarka harizsnyás báb - tetején nagy toll van -
Az inas; magyartól ki se' telnék ollyan.
Szügyét veri cafrang, combját veri csótár,
Liliomnak, strucnak vagyon ottan bőve,
Forgóba szoritva, vagy ezüsttel szőve;
Némely ki se' látszik fényes acél meztül, |
Mint a habon, melyet szél riogat hegynek;
Két-három inas tesz szolgálatot egynek.
Festve azon is mind a király nagy strucca,
Megrakva - ki tudja? eleséggel, borral,
Többet alig visznek egy egész táborral.
Hét ló van előre; kettő, kettő, három; |
Lerakó, felrakó, tengely-emelintő:
Tán kiabálni is kell oda léhűtő!
Nem oly puha vitéz, hogy kocsiba szálljon,
Holdas arany-pejjét lejtve kocogtatja;
Utána kevés, de ragyogó csapatja.
Levelét némelynap megírta előre, |
Ravaszúl ezt irta cseh király császárnak, *
Sorai azóta Prága fele járnak.
Mellyel szeretetből szemeimre veted,
Hogy noha szomszéd is, ifiabb is nálad,
Még látogatásra be se' néztem nálad.
Így mondá követem. Igaz is, megvallom, |
De a fiatal vér. . . s fejedelmi gondok...
Elegendő mentség; egyebet nem mondok.
Látogatást tenni esik ott kezemre,
Közel a határszél, egy iramat Prága,
Ha szabad járásom lenne az országba'.
Küldj hit alatt erről levelet pecséttel; |
S ami ajándékot viszek innen terhül;
De fogadd: hogy senki hajszála se' görbül."
Soha el nem tudta gondolni, hogy' értse;
Hogy valami fortély, azt érzi, gyanítja,
De sehol nem leli merre van a nyitja.
Követi Lajosnak üzenetét szebben |
Hisz' azok itt is már pattogni merének,
Otthon dicsekedve még többet beszélnek.
Kiállani készek, bizonyos órára,
Velem, a császárral!. . . vagy akit a rendek
Közül a képemben arra jelölendek;
Vérrel az özvegyről e nevet lemossák, |
Így!... Haza kergettem. De Lajos ekképen
Nem is irhat ám most. . . hanem ha féltében.
Hallom is, irja is, hova gyűl csapatja:
Kire gyűlne ottan?. . . S én, ami cseh népe
Van a cseh királynak, elküldtem elébe:
De mi az?. . . a főrend lágymelegen buzdul, |
Netalán csúffá tesz Lajos addig, tartok. . .
Heh! gyűlésbe; urak! lássam mit akartok."
S miután Prágába, a hét választóval;
Már a fejedelmek be valának gyűlve:
Rendeli, a tanács nyomon összeűlne.
Össze is űlt: három fejedelmi érsek, |
Tizenegy mindössze, papi és világi,
Ennyire a császár maga pótolá ki.
Micsoda felhő kél a magyar határrol,
De nyilak felhője, kopiák villáma,
Csorda szilaj vadnép számnélküli száma,
Ki se istent nem néz, se emberi törvényt, |
"Jusson eszetekbe Attila és Dzsingis:
Uraim, ha késtek, oda jutunk mink is!"
Ismerve Lajosnak lovagias harcát.
De felállott egy, a Rajnai választó.
S monda: "Uram császár! a veszély borzasztó:
De hogyan segítsünk, mi, kiket elnyomnak, |
Legyünk fejedelmek, ne koronás árnyék:
Úgy birodalmodra arany idő vár még."
S folytatja nevökben ime Brandenburgi:
"Legyen, azt kivánjuk, a fejedelemség,
Mint maga a császár, sérthetetlen fenség;
Pénzt verjen, zsidó-bért, vámot, adót szedjen, |
Pöréit császárhoz föl ne vigye senki;
S firól-fira szálljon e hatalom rendi!"
Akár Arany bullát, ha időm lesz, róla:
De most, riadalmán ily szörnyü veszélynek,
Mi helye, mi sorja efféle beszédnek!
Hadait Fönségtek bizony inkább hozza, |
Seregét indítsa, ne lovon, de szárnyon:
Hogy a birodalom gonoszúl ne járjon?"
Alatta mi lappang? róla mit itélnek?
Kérdezi a császár, - mi lesz foganatja,
Ha a szabadjárást ő hitre megadja?
Nagy kő vala ez most mely közibük dőle, |
De kerülő úton összesimult egyben:
Irogy semmi veszélytől nincs félni ok ebben.
Minek ide aztán hadainkat törni? -
Idézve jelent meg - fel marad ez róva -
Ő hoz ajándékot - mi vesszük adóba -
"No! - az ajándékban sose láttam rosszat, |
Hadd jöjjön! igyekszünk cselt hányni a cselnek,
S miénk az erőszak, ha fölingerelnek."
Monda : "Uram császár! nehogy olyat értsek:
Hogy, ha magát foglyul kezeidbe adja,
Felséged a hűbért vele megiratja."
"Nem, atyám!" mond Károly - s hunyorogva intett - |
De köszönöm a szót, s ha egyéb nem használ. . .
A többire nézve. . . úgy-e feloldoznál?"
Forgatja hüvelykét, mintha gombolyítna,
Immár a tanács is eloszlani készül,
Menet íly szók esvén e mai végzésrül:
"Adsz Te hadat? én nem, Fönséges barátom, |
Nincs is egyéb válasz az ilyen kérdésre:
"Én nem adok: hát Te?" "Én sem adok; én se."
Császár feleletjét már vette kezéhez:
Maga, népe bátran jöhet-mehet, irja;
Vendégül az "édes öccse urát" hívja.
Mindjárt is a várban, mihelyest megszálla, |
Benső, bizodalmas nagy urak, vitézek,
Kiket a tollamra dicsekedve vészek:
Kettő Hédervári: Kont, a nádorispán
S Lőrinc az idősebb: nagy Garai, Bebék,
István, György, - s Druget, a legeleit tevék.
Jó Lőkös Bertalan Péterfi Tamással, |
Szécsi van egy, Miklós; Kanizsai Lőrinc: -
Te pedig, jó Toldi, a kilincset-őrizd!
Prágában a császár szeme közé nézek.
Hívat, idéz, bosszant, csúffá akar tenni:
Szégyen volna nekem oda el nem menni."
Az urak rádörgék közül-akarattal: |
"Nem úgy!" - a király mond - "hiszen az nem virtus:
Másféle kalandnak terem ott a mirtus."
Meg, hogy Prága alá sereget nem fáraszt,
Valamíg császárral maga nem áll szemben:
Vér se foly, és meglesz - vagyon oly hiszemben.
Elszörnyedve mostan az urak legbátra, |
Fölemelte öklét s hármat előlépvén
Beleszól: "Mit féltek? én leszek ott, én, én!"
Jobban kifejezte Lajos egész tervét:
Hogy' akar bémenni, micsoda pompával,
Társzekerek, hintók, inasok számával;
Minden inas, csatlós, pecérje, lovásza, |
Palotás, pohárnok, kamarás, asztalnok:
Lészen, olasz bőrben, egy-egy magyar bajnok.
Gúnyszót a királyra hisz' Prága sem mondhat,
Hogy üresen jár, mint valamely kóborgó:
Kell sok edény, szekrény, göngyöleg és hordó.
Ezeket ha réven, ha eresztik vámon |
Fegyver is, amennyi oda kell, bejuthat; -
Szerencse továbbá jelöl aztán útat.
Ingerli vad íze a szilaj tréfának;
De aki idősebb, egyre fejét rázza,
S Hédervári Lajost ekkép zabolázza:
"Megkövetem szépen: tudja-e Felséged, |
S ha Te alattomban így ellene törnél...
Árulás ez, uram, a magyar embernél!"
"Ne tanítson engem senki becsűletre!
Tudom azt, és többet: követem meghozta:
El akarnak fogni, áruló a gazda:
Ott leszek! ám fogjon! Bírkozom egy csehvel, |
Tudom én !. . . s magukkal etetem meg főztök :
Koronázott kémem űl nekem ő köztök."
Fejöket a vének lesüték féltökben,
Most látják, hova megy: bizonyos veszélynek
De tanáccsal jobban ingerleni félnek.
Daliáit - kérik - jól megválogassa, |
Soha szent személyét ne bocsássa tágon:
Felel érte mind ez, mind a másvilágon.
Itt ez a nagy kővár: én is leszek annyi -
Több leszek: a vár is, meg az őrség benne"
Mond Toldi - "a volna csuda, ha baj lenne!"
Ezután a névsort válogaták össze: |
Ki meg a kiséret? ez is a javábol:
S micsoda mozgással segítsen a tábor?
Javalák, az Endrét, országos hadnagynak
S nevezé a király maga személyébe',
Útasitásúl ím ezt szabva elébe:
Két nap egérútat a királynak adjon, |
Azután törjön bé egyenest Morvába,
S azt nézze: mely úton legközelebb Prága?
Hajnal hasadásig szedik ott apróra:
Hogy, mint legyen. . . ez s az... ha igy, ha úgy üt ki;
Meglátjuk a sorján, minek irjam itt ki.
Teszik az indulást holnapi éjjelre: |
Hol az olasz gúnyát kiki majd felölti.
Levelét azonban a király szétküldi.
A római pápa s többi hatalmasság,
Hogy Lajos a békét milyen okért bontja;
Követ viszi szélyel, szóval is elmondja:
Másnap egész estig a daliák lelkét; |
Kész vala mind rögtön, s alkonyodás tájba'
Öltözni begyűltek a nagy palotába.
Csat, pecek és fűző, kapocs - ajaj! mennyi;
Ki elől, ki hátul hányféle hasíték!. . .
A király szolgái végre kisegíték.
Egymásra nevettek a bajnokok aztán, |
Maga Toldi, ámbár szíve zokog jajtól,
Nem óhatta magát egy szörnyű kacajtól.
"Megijed az ember, meztelen a combja;
Se neszi se hangja léptiben a nyomnak;
Macskának való e ruha, vagy asszonynak."
S összeüti sarkát, szár-élire csattant: |
"Ne bomolj!" kacagtak a többi vitézek
De még másnap is ám, ha Toldira néztek.
A falka eléré s látta zabos Morvát;
Iszonyú hűhóval a szoroson mennek,
Mint málhavivői nagy fejedelemnek;
Kocsis az ostorral pattogat és kongat, |
Mennek, elakadnak, összecsoportoznak:
Csupa rendetlenség ami rendet hoznak.
S király jövetelét, ha van őr, jelentse;
Volt is, ugyan volt ám! sok is a dicsőség!
Ott várta Lajost már a tisztelet-őrség -
Legalább négyannyi mint a király népe; |
Marad oldalvást is ragyogó láncsákkal;
Megelégedtek vón' fele barátsággal.
Viselnek alul mind sodros acél inget,
S fegyverre mi volna szekerekről kapni?
Ennyi csehnek ott-helyt zöld fűbe harapni?
Toldi, hogy a Felség akaratját értse, |
Megtiltom! a szót is, nemhogy az ily harcot;
Mutasson előttök kiki nyájas arcot."
Keveset ád a cseh olaszos vendégén:
Látja, mi had sincsen, csak udvari renyhe,
Valami szorosan rájok mit ügyelne.
Kezdtek mutogatni, inteni távolról, |
Mint az, ki a nyelvet nem érti; való is:
Mind olasz a csehnek még a magyar szó is.
Honnét kihasalnak borral tele dongák,
Mert ez ital Károly cseh hegyein ritka,
Termeszte idővel, most még csupán itta *
De azért a csehek, mi van abban, tudták, |
A magyar ellenben rázta fejét: nem! nem!
Szomjukat ingerlé folytonosan e "nem".
Mit mível a borra a cseh, bejelenték:
"Jól van! igen jól van! nem kell nekik adni,
Hanem egyet szépen velök ellopatni."
Mindjárt is, etetni mihelyest kifogtak, |
Egy öreg hordóval a csehet ellesve:
No hisz' elég is lesz nekik az ma estve!
S mindennap. Sose volt ilyen útjok mint e:
Lajossal ez a had elmenne világra; -
Hanem immár itt van tornyos erős Prága.
Őrség a kapuban váltakozik újjal, |
S elmondja, kit úton-útfélen találhat:
Mily drága dolog e mostani szolgálat.
Urai, szolgái, sok hintaja, méne;
Álommal ez a fény, e pompa határos,
Csupa nyitott szem, száj mind az egész város.
Vala ott császárnak szép nagy palotája, |
Mivel maga Károly fent lakik a várban
Szellősb neki ott fenn, kellemesebb nyárban.
Fogadni Lajost úgy; mint nagy fejedelmet,
Hogy mi hadat sem hoz, eleve is hallván,
S az ajándék hírét maga megsokallván.
Mérföldnyire immár a harangok zúgtak, |
A prágai érsek szót-szólva fogadja,
A város, a céhek, a helyőrség nagyja.
Szólit Lajos egy kis esti lakomára.
Sürögnek azonnal tisztjei, szakácsi,
Versengve a nappal ragyogó bográcsi;
Arany-ezüst tálak, evő-ivó szerszám, |
S ínyre való minden drága készületnek
A java - burokból onnan kiszületnek.
Benne Lajos király, mint egy kalickába;
De azért vígan van - mire is gondolna! -
Mintha eszem-iszom, puha ember volna.
Császárnak azonban ezt is bejelenték, |
Hogy' kivan és múlat prágai urakkal:
S követét küldé rá izenő szavakkal:
Mint már szófogadó fia és szolgája;
Helytállani jött a birodalmi széken,
Adaját is hozva, mellyel adós régen,
Idején hát holnap, ha meglátogatja; |
Mint hűbérfizető fejedelmet illik -
Vagy Prága előtte soha meg nem nyílik.
Lajos; foga gyöngyét ajakába nyomta;
"Jól van; igyál hát rá!. . . bort adjatok ennek!
Hisz' nem azért jöttem, hogy meg ne jelenjek."
Toldi a markába nyom egy arany kelyhet, |
De azér' meghúzta, tetszett a jámbornak,
S "brr!" mondá ki nevét magyarúl a bornak.
Akkor egész éjjel haza onnan egy se':
Magyarok a tisztes cseheket leitták
Amint poharazva sarokba szoríták.
Magok úgy ittak, hogy baja egynek sem lett, |
Ki józanon addig nevette, kacagta
A magyart, míg elnyúlt, padon vagy alatta.
Úgy volt kicsinálva, s úgy fordula önként
Sorral a nagy hordók prágai piarcon
Álltak szekerestül, mint ágyuk a harcon.
Bámulta özön nép: szerencse, ha látták, |
De a mulatságra mégse' panaszkodtak;
Azután egyenkint haza álmosodtak.
Nyelvét belemártá, nem érte meg ezzel:
Legelébb is jöttek a reggeli őrök,
Atyjafiát a bor kívánta belőlök.
Mint legyek az édest, virágot a lepkék, |
S pajtáskodva, ki, hogy': kacsintva, jelekkel,
Tudtul adák nyilván, hogy már bizom' e kell!
Míg a palotából utasítást nem nyer,
De nyomon bekülde némi követséget,
S jött egy aranyos tiszt csakhamar e végett.
"Magyarok királya" - szóla magok nyelvén - |
Egy-egy öreg kupát adat egy személyre;
Igyatok, hogy megjött, az egészségére."
Gyomra kivánságát a fejéhez méri,
Mint a feje, nem fél annyi csomó bortul,
Sőt kétszer is aztán, háromszor is fordul.
Híre fut azonban, aki jöhet jő is, |
A tisztje?. . . az alszik benn a palotában,
Lehordva saroglyán, hűs pince szobákban.
Részöket, - ők látván el az őrség nagyját;
Ötvösök, ijjgyártók, varga, szabó jőnek,
S vaskos daliái a nehéz pőrölynek.
Ezeket a bajnok tűzi nevetségül: |
S kire ami csúfság volt a lovagkorban; -
Hanem egy kis tréfa elcsúszik a borban.
Vastag sürü fátyla áttetsző lepellé,
Mikor elnémultak Prágában a gajdok,
S fegyverre szökellett minden erős bajnok.
Arcukat ingerlő hűs levegő hatja, |
De belől izzó-szén levegőt lehellnek,
Tüzel a szem, s magva dörömböz a mellnek.
Köd oszlopa végig hentereg a völgyön,
Nyoma sincs, zaja sincs; csak az árnya mélyed,
Teszi éjszakábbá, hol elmegy, az éjet:
Nyomúlnak előre a magyarok csendben |
Amerre vakabb és néptelen az utca;
Vezet egy-egy falkát jártas kalauzza.
Hol az őrállókat mind fekve találják,
Kötözik a lábát és kezeit össze,
Noha részegség már jobban lekötözte.
Ébren ha vagy egyet dűlöngeni lelnek, |
Száját tömi foszlány és józan ijedség,
S elhajtják, hogy az őrt őrzet alá vessék.
S földben a tolvaj tűz hinte gyökér-szálat,
Azután csend áll bé, iszonyú míg roppan,
Ki veszni fog, nem fél, ki öl, az fél jobban:
Magyarok, húzódván kiki a tett helyre, |
Oly tréfa ez, ami ha sikerűl, játék;
De ha nem: vérontó eleven mészárszék.
Bősz harci kiáltás veri föl a népet,
Recsegő rézkürt hang, ropogása dobnak,
Mit falai százszor ide-oda dobnak;
Ablak alatt száguld a csata vad ménje, |
Jaj a halló fülnek! jaj a látó szemnek!
Oda vagyunk! végünk! vége ma mindennek!
(Nem ember az ember mikor öltözetlen),
Javait, féltőjét utcára kihordja,
Önnön akadályát cipeli mint hangya.
Összecsap, órjássá, ez az egyenkinti |
Dagad a hír: "kapu odavan! nincs mentség!
Sehol egy védő kar; özön az ellenség!"
Itt terem, ott terem, futosó mennykőként,
Gyalogot megsarkal, hadonáz gerelyje,
Hogy az ijedséget táplálja, növelje.
Rabol is: a hurcolt holmit lerakatja; |
Hanem a hír jajgát más, távoli vészről:
Pusztára legyilkolt egy-egy városrészről.
Lepedőt vagy abroszt fut hogy kiakasszon:
Egy ruhaszárító most az egész Prága,
Szedi a nép össze, ami féltő, drága.
Hősei, ébredvén, mámorosan búnak, |
Ki paraszt gúnyát vesz, ki tépi magárul,
Ami vitéz embert díszít, vagy elárul.
S oly távol esik, hogy nem hat oda lárma;
De Lajos mond bölcsen: "Nagy ideje mennünk:
Pünkösdi királyság e mi győzedelmünk.
Ha kijózanodnak félelem- és borbul, |
Mihelyest eszmél, hogy seregünk maroknyi:
Addig kell e dolgot magyarosan fogni."
Nyusztos, aranymentés kiséret utána,
Bélelve a dolmány szemezett páncéllal,
Cifra hüvely tömve dömöcki acéllal.
Jó Toldi se' hagyja tollas buzogányát, |
Göngyöli a furkót redves kutyabőrbe,
Öklömnyi viaszak csüngvén ki belőle.
Zárva maradt; nincs kulcs; lakatja temérdek:
Feszíti belőlrül vasheveder s szálfa,
Nagy kalapú szeggel hozzá kalapálva.
Toldi leszáll, nézi: "hadd emelintem meg!" |
Ropog a kő, a vas; roppan az ő csontja;
Nagy fallal a sarkát, a kaput leontja.
Senkit ne bocsásson az nap se ki, sem be;
Mégis elillant egy, valamely csatornán,
Vagy falból kiszögellt kövek érdes ormán,
S mikor a császári palotába mentek, |
Ott fúrakodott a kiséret' inába
S hajtja csehül egyre: "Práha", azaz "Prága."
"Fejünkre kel a vész, ha ez befuródik;
Én tudom: a tábort hadaim szétverték,
Hanem erről Károly hírt nehezen nyert még."
Ura szavát Toldi hallá figyelemmel, |
Hogy csak lekalimpált a lépcső aljába;
Guta üté rögtön; benne rekedt "Prága".
Mi baja. Egyik mond: leesett a részeg;
Más hittel ajánlja szava bizonyságát:
"Azt mondta: bevették a magyarok Prágát".
Tetszik ez állítás csupa képtelennek; |
Van zavar és patvar: bejelentsék, vagy ne?
Azután elküldtek; nézni mi van benne.
Duzzad a fejében nagy tollu barétja,
Halántékiba vér tolul amint mennek:
A kezdete sem jó, vége mi lesz ennek!
Három szoba tömve fényes alabárddal, |
S mikor elhaladtak, össze magát zárja,
Mint csónak után a vizek omló árja.
Fegyveres őrállók környöskörül állnak.
Közepett a császár ül aranyos székben,
Mint egy öreg isten, mint ha csak az égben.
Feje fölött nap, hold, sok csecsemő angyal |
Két oldalon a tíz koronás fők rendbe':
Maga nem szól, csak néz: nézi Lajost szembe.
Térdet-fejet nem hajt, sem ő, se vitézi:
Magyarok királya áll mereven, s hallgat;
Toldi susog hátul: "Vágjuk ki magunkat!"
Sarkát az urának nyomkodja szünetlen, |
Lajos, egy szó nélkül, azt is bizony állja:
Néz mereven, s hallgat magyarok királya.
Pedig a kockáját várja hogyan perdül,
Csillaga fordultát bizalommal várja:
Szerencse! ma pillants a merész királyra.
Császár is, elúnván farkasszemet nézni, |
Mi dolog ez, kérdjed, hogy szó se jön ajkán?
S nem járul előnkbe, térdet-fejet hajtván?"
Meg sem hallja bizony cseh király' cselédét
Szemével a császárt nézi keményebben,
De ajakáról hang egy is el nem lebben.
Kezde a nagy császár zavarodni dolgán, |
Lépj közelebb, s hódolj, mint kötelességed:
Azután foglalhatsz oldalamon széket."
Hátul az őrség közt moraj, izgalom van.
Mint haladó hullám, reng bárdja, sisakja,
Végre kifejlődik a tolongás magva:
Egy harcfi, aléltan, lepve csomós vérrel, |
S jajt nyögve magából, és hányva keresztet,
Heves unszolásra így szólani kezdett:
Hadaink' elfogták, leölék, szétszórták!
Hajnal előtt tegnap beütött Morvába;
Mi csatát sem álltunk: nagy erő, hiába!
Sokat az ellenség hada hányt fegyverre, |
Jön a magyar; dúl, foszt; özön az, temérdek;
Csuda, ha már eddig Prágába nem értek."
Maga is hol zöldűl, hol sárgul a császár;
Még fel sem ocsudik; hát ime már most a
Prága elestével szalad egy Jób-posta.
Elfordítja fejét, hátra nyög és jajdul, |
Kardját a magyarság verdesi csörrenve,
Maga Lajos büszkén így áll vele szembe:
Messzi országomból ide fárasztottál;
Itt vagyok! azt kérdem, te felelj most rája:
Hozzon adót másszor magyarok királya?"
Nyájasan a császár fordul a vendéghez: |
Vagy, ha harag, szüntesd lángját haragodnak
Csillapítsd bosszúját mérges magyaroknak.
És íme, barátul mind e királyokat,
Városimat kíméld, ne is ellenkezzünk:
Örökös békét mi, hit alatt szerezzünk.
Magam ezt oly módon irásba teendem: |
Ha leánykám felnő s tetszik feleségül:
Rád Morva-, Csehország szálljon örökségül."
De Toldi sörényét haragosan rázza:
Nincs szája-ízére az ilyen békesség,
Hogy a királyokkal vér nélkül megessék.
Nosza előrántá buzogányát rájok: |
Uratokat Lajost úgy ne szolgáljátok:
Agyatokba rontom arany koronátok!
"No-no, öreg! csínján. - Olyan ez! kimondja,
S megteszi amit mond; vele mind se' bírunk :
Jobb, ha kötést mindent gyorsan aláírunk."
Hamar a szerződés, békekötés meglett. - |
Lajos ajándékit tornácba hozatja,
Mivel önként már most, és szívesen adja.
Múlatoz a többi koronás személlyel;
Lajos eszét, szívét csudálva csudálják:
Becsűlik öreggé magyarok királyát: -
Negyedik hajnalban lóra kap és indul; |
Ki-ki önnön tettét elmondva, mi része:
Illeszti örömmel a közös egészbe.
Nem íratta bizony császár krónikába;
Nem kérkedik ezzel a cseh, sem a német
Csak rám ne kiáltsa: nem igaz történet! *
De hirdeti ám az aranyajkú monda, |
Melyet ha valaki, puszta szómra, kétel:
Könyvbe is megírta Illosvai Péter.
Sőt azelőtt is, míg a lakoma állott,
Bajnokit elkezdé szólítni be rendre,
S kit-kit ajándékkal lepni meg, érdemre.
Hű Toldi Szalontát adományúl kapta, |
S aranyos betűkkel: Nicolaus Toldi;
A deákját így kell magyarul gondolni:
Ötvennyolc telek is vele járandóság,
Lajos azt egészen hű Toldinak irja,
Mind maradékostul, örökösen birja:
Földjét, legelőit, síkjait és halmát, |
Halászó, vadászó, madarászó helyét;
Soha e birtokban bolygatni ne merjék.
Búsan aláhorgad feje, amint mennek,
Lova' minden léptén szomorúan bólint,
Senkise szól hozzá, senkit meg nem szólít.
Mint teher, a lónak rázni magát hagyja, |
Egyedül bandúkol, külön az útfélen,
S maradoz, mint holtvíz fürge folyam-szélen.
De ha megpihen rá, kétszeresen szaggat;
Vagy mint ha ki búját öli este borban,
Az veri fel másnap keserű mámorban:
Úgy vala most Toldi; enyhűlt szive, lelke, |
De hogy ezt a kedvét egy álma elmosta,
Kétszeresen fájdúl Piroska! Piroska!
Mindenfele éj van, ez az egy világos;
Ott lehet a hírnév, cser-koszorúk lombja,
Rázza fejét Toldi: "de ha nem ő fonja!. . .
Ott ez az élet, s rá örök üdvösségül |
Minden egyéb úton lelke gyötrelembe
Apad el, mint elvész patak a fövenybe.
Csak büszke becsűlet ne állana gátul;
Piroska lelkével bizony összefolyna,
Csak adott szó s ál harc szemérme ne volna;
Noha könnyelműen adott szava Tarnak; |
Mindegy! lehetetlen; veséibe véső
Fájdalom ezt mondja: "de ha késő! késő!"
A sereghajtók is már szinte haladták,
Ha legénye Bence közülök nem szólna:
Felnéz; kacagástól nincs ami megóvja.
Furcsa jelenség volt: sárga lován Bence, |
Nagy lepedő holmi lapitá a lóra,
Látszott is az ember, meg nem is, alóla.
Fogait mutatja, mindet a harmincat:
"Jó dolog ám a harc!" még messze kiáltja,
"Keres ott az ember, Nemzetes úr, látja?"
"Lerakod most mindjárt!" Toldi riad. "Szállj le! |
De mit vala tenni? Leraká a gyepre
A holmit; az árát fanyalogva zsebre.
Ló-vakaró, cingomb egy össze-marékkal,
Vasaló, bőr-lámpás, fövenyóra, balta:
Prága piacán ezt a hősfi rabolta.
Most jövevény útas szedi majd fel mindet, |
Paripája véknyát érinti a bajnok,
S vígabban ereszti utána a rajnak.
Oda már nincs messze új vára, Szalonta;
Ismeri bástyáit, kapuit és tornyát,
Vércse után sokszor mászta hegyes ormát.
S megriad a kürtszó odafenn, úgy tetszik. |
Fönn meg az erkélyen hű asszonya várja:
Piroska, Piroska - fészken űlő párja.
Nekem a hazáért harcolni hazátlan -
Eleget saslódtam becsűletért eddig:
Hol két láncsa feszült, az enyim volt egyik.
Lám az oroszlánnak van hová megtérhet. |
S én a dicsőségben egyedül mint fénix,
Páratlan elégjek?... Ember vagyok én is."
De bizony kevésre ment volna azokkal;
Ha szerelmi tündér csalogató képzet
Nem hordana egyre neki bűvös mézet.
Száll oda, száll vissza; borítja Piroskát, |
Hordván neki azt a sok gyönyörűséges
Szívbeli jót, melynek fúlánkja is édes.
Hogy a leány őtet ne szeretné vissza;
Őrzi magát büszkén, tudja parancsolhat,
Nap az ő szerelme, mire az süt, olvad,
Érzi Piroskát is, szerelme zamatját, ' |
Egy szót vele nem szólt - látni alig látta;
De azért egyszer sem jut eszébe: hátha. . .!
Hazaérve tüstént Rozgonyihoz mégyen;
Megkéri Piroskát, - többi az ő gondja:
Mint a selyembogár, szerelembe fonja.
Azután lábához borúl a királynak, |
Az egész bajvívást dönteti dugába -
Mit neki Tar Lőrinc! szégyellje a gyáva!
Így öleli képét amaz édes-egynek;
Derül-borul arca napos árnyas színnel,
Derül-borul pajzsán a cseh-fejes címer.
Egyszerre sikoltás támad az erdőben, |
Paripának rengő dobogását hallja,
S élesen a nőnek szakad egy-egy jajja.
Sarkantyut a lónak, és oldalirányt ád,
Amerre sikoltás, méndobogás hallik;
Mint sólyom, az erdőn utána nyilallik.
Elő-elő tűnni a lovagot látja, |
Ki alélva fekszik keresztül a nyergen,
S bágyadozó hangja el-elhal a berken.
Bár hegyi zord hágón gyors lába szokatlan;
Fut a leányrabló, néz hátra, előre:
Hátra halálára, elül egy tarkőre.
Tarkő tetején áll hegyi-rabló vára, |
Kapuján béfordul - s mielőtt betennék,
Utána berobban a hivatlan vendég.
Gyalog, a lépcsőn fel, mind űzve kiséri;
Vágná is utána szüntelen a kardot:
De hogy a lányt éri az ölében, tartott.
Szobárul szobára menekül a rabló: |
Nagy tompa ütéssel zúzza magát mélybe.
Borul neki a nap világtalan éjbe.