Babits Mihály: TEREMTÉS
nem hallottam messziről viszhangzani lépteidet;
nem emlékszem melyik volt az a perc
mikor lelkem először itta fényedet.
Megéledvén, hogy szólalj bennem hol úgy aludtál,
mint kőzetben ere az ércnek, mint földben a mag
s remegtél mint vállon a szárny ha szállni akar...
mely a világból jő s a feledésbe visz.
Mint a mélység algái a tenger mélyén:
mélyeimből születtél.
Bűnöm gyümölcse: kegyetlen voltál!
Elmémnek magzata, te is végtelen voltál!
Gőgöm sarja, vakmerő voltál!
Gyűlöletem leánya, ajakad mérgezett!
Kétségek ívadéka, sírva mentél az uton,
ahogy zokog egy eltévedt gyerek...
s meghaltam abban a percben, amikor még egy csepp kellett
s utolsó csepp vérem hiányzott,
hogy befejezd csodás, végzetes művedet.