Babits Mihály: AZ ÉRZÉKENY PLÁNTA
harmattal a szél dajkálta őt
legyezőit a fényre kitárta mind
s az éj csókjára lezárta megint.
hogy szerte szerelmek szelleme kelt
s mély tél-álmokból a föld sötét
keblén fü, virág emelte fejét.
se kertbe, sem erdőn, sem mezőn,
őzként kit déli mámora hiv,
mint ama Plánta, a Szenzitiv.
friss hóvirág és viola kelt,
s hallhattad, mint zenébe a dalt,
hogy illatuk illatába halt.
tulipán, s, legszebb, a nárciszok,
ki mind a patak tükrébe figyel,
míg önnön szépségén eped el;
s vágytól oly sápadt, a liliom,
hogy szirma remegő fénye kibuj
enyhezöld takarója alul;
kinek ujdonat harangjaiból
oly kényes, erős, lágy hang zenél,
hogy érzékünkbe mint illat ér;
tündér gyanánt, ki a mély mezet
szirmonként bontja ki, míg sugár
szépsége lelke meztelen áll;
emelve holdszínű poharát
mint egy bacchánsnő, míg szeme mint
harmatos csillag, az égbe tekint;
kiknél több-illatu nem nyíl más,
nőtt dúsan e kertben, s távoli
klímáknak ritka virágai.
keblét a lugasló lomb alatt
fény, font egéből, zöld meg arany,
hálózva, rézsut alázuhan,
vizilíliom széles levele,
s sugárral s hanggal boldogodott
vize táncütemre csillogott.
mely a kertben össze-vissza fut,
s hol nyiltan a szélbe, napba víg,
hol meg vadbimbós lombba buvik,
aszfodelosszal, kirakva teli
százszorszéppel, mely estefelé
ernyővé csügged a harmat elé
a szentjánosbogárka fölé.
a virágok (mint csecsemő szeme
álomba szunnyad előbb talán,
de aztán fölnevet anyja dalán)
a rejtett gyöngy, ha reátekint
a bányalámpa, a játszi nap
örömén osztozni látszanak.
szomszédja szinét és illatát,
mint két fiatal szerelmes, akit
egymásnak légköre elborít.
mély szerelméből dús kamatot,
mert vágya gyökérig járta át,
többet kapott mint mind aki ád.
se szín-hozomány, sem illat-kincs;
azért szeret ő úgy, mint maga a Vágy,
mert amije nincsen, arra vágy!
szárnyról zene-zúgást hinteget;
a sugár mely a virág szinét
a messzeségbe nyilazza szét;
nap-tengeren arany ladikok,
mely mind fény- és illat-rakományt
visz a csillogó, eleven füvön át;
a virágot láttalan lepi el,
s illatával, ha följön a nap,
sápadva bolyong a szférák alatt;
tenger mely a forró földön ring,
s melyben hang, illat és sugarak,
mint nádak a tóban, inganak;
hordtak, mint angyali hírnökök,
míg a lassú órák széltelen
felhőkként álltak a mély egen.
s a föld csupa ágy lett, a lég csupa vágy,
a kéj mélyebb, noha csöndesebb,
s nap fátyla az álmokról leesett,
raja álom-óceánba fulladt,
melynek hulláma a szórt homokon
jelet hagy (nem nyomot) a tudaton
dala szólott szebben az alkony után,
melyből sok elyziumi fürt
Érző Plántánk álmába vegyült).
tért a Nyugalomnak szárnya alá,
s mint gyermeket, ki örömbe alél,
kedvenc, noha ollyan gyenge! - mély
bölcsejébe ölelte az Éj.
élt, titkos Éva, gondviselő
varázs, altatni s költeni ott
mindent, mint Isten a csillagot.
alakját lélek lengeti meg
elömölve ha jár arcán, vonalán,
mint vízi virágot az óceán,
e földszint ég meteorjait
s mint új lámpák, ha letelt az éj,
nevettek a földről lépte felé.
hajnal csókja szállt ajkaira,
pír és remegés vallotta azon,
hogy álma nem álom: paradicsom!
elhagyva, mig égtek a csillagok
egét, s még egyre körötte libeg:
csak a napfénytől nem látni meg.
s hallhattad, amint szállt és sülyedt,
kebelén hogy hintáz a puha szél
s örömöt hoz és mámort cserél.
haja uszálya könnyü nyomát
letörölte seprő árnyaival,
mint mély habot egy napos vihar.
ha megsuhogott a drága láb;
hiszem, hogy a rügynek lelke gyúlt,
amelyre sugaras ujja hullt.
hűs fényü pataknak szórta szét
s ha látta hogy ázott virág nehezül,
kimerte a záport kelyheibül.
karót, vesszőt kötözött velük;
ha mind a saját leányai ők,
nem lehetett gondja szeretőbb.
s ami undok féreg, csúf alak,
kis india-nád kast font neki
s a messze vadonba vitte ki
virággal amit téptek kezei
a kitett bűnös számára, mivel
nem tudja szegényke, mit mivel.
pilléből, amely virágon él és
csókolja a bimbót, s csókja nem árt,
megannyi kisérő angyala vált.
való sírjában hagyta jövőt
álmodva pihenni nagyillatu vad
cédrusfa sötét sima kérge alatt.
így vitte a Szép Hölgy hivatalát,
s ősszel, mire barna lett a levél,
arcára suhant - mint szemfedél!
mint csillagoké, ha fölébred a hold,
vagy Bajae habjai, mielőtt
fényétől lesz a Vezuv köde rőt.
nap dalt hallott, s hogy őt temetik,
halottvivők lépése dobog,
s a tompa Gyász mélysége zokog.
s hogy a Halál jár, és lépte halk,
s hideg, elfuló, dohos illatot,
amely a koporsódeszkán kihatott.
csillogtak, amerre ment a menet,
s halk sóhajuktól szomoru lőn
a szél és nyögve elült a fenyőn.
mint Annak a teste, ki lelke volt;
lassan ami álom volt, tarka, remek,
elváltozott, rothadó fütömeg:
ki sohase sírt is, láttára remeg.
s a reggeli ködbe dér lovagolt
noha déli nap még kacagva vakit
az éjszaka prédás titkait.
rakták ki a zöldet gyep s moha felett;
liliom is fonnyadt, szomoruszin,
mint bőr a halódók arcain.
harmata s illatosabbat se nevelt -
napra nap és sziromra szirom,
gyültek a sárba, sivár halom.
s a halál szürkéjével deresek,
szellemtánc mit szél sodra ragad,
suhanással ijesztik a madarakat.
bölcsőjéből fölverte a szél,
s a drága virág szárára tapad,
mely vele egyben a földbe rohad.
lehullva a szárról, amelyen ült,
és erre-arra vitte a víz,
mint földi virágot a szél ha visz.
keresztbe feküdt az ut kavicsán,
s a lugas levelektől árva gomoly,
s minden virág halomba omol.
ezer csunya gaz kiütközött:
levelük rücskökkel át meg át
mint vizikigyó hasa s békahát.
s gyüvötény s beléndek is, bürök is
keverte kuszóival a leget,
hogy a holt szél fojtó büzbe rekedt.
miknek nevétől borzad a vers,
szurósak, kékek, ripacsosak,
puhák s méreggel harmatosak.
ködmódra a földet elöntve tenyész,
sápadt husu, mintha a sok halott
uj nyirkos létre dagadna ki ott.
sárhabjaival sürű a patak,
torkát zsombikkal tömte tele
a káka csomós kigyógyökere.
méreggel itatva kelnek elő,
látja a reggel, érzi a dél
s hiába deríti a holddal az éj.
olajos láng szökdös a fák csucsán;
minden kis ágat amelyre leül,
üszög harap, éget, védtelenül.
és sírt. Hol könnye utat talált
levélpillái alatt, fagyott
sürü nedve csipős mézgát hagyott.
csapkodta ki sorba baltáival;
nedve a gyökérbe vonult le megint,
mint vér a megálló szivbe, mind.
fagyos ujja ajkán; nem beszél;
letépte a hegyről a zuhogányt
s kezein csörgette bilincs gyanánt.
tág földeket és levegőt, vizet;
jött, hajtva kevélyen, trónszekerén:
belefogva tiz északi vihar a mén.
formái a földre bujtak alá.
Ahogy menekült mind, s elhajolt,
kisértetek eltünése volt!
alatt kimult a vakond s a pele.
Madár a fagyos légből leesett
s a csupasz fák hálójába veszett.
és ujrafagyott a galyak között;
majd fölszállt dermedt zuzmara-köd
s megint záporrá sűrüsödött.
az északi orkán jár és puhatol,
megrázza a zuzmara terhü fát:
merev markában letörik az ág.
az Érző Plánta nem kap levelet,
de a gyütövény, gaz, gomba, s a zord
bürök kikel, mint sírból a holt.
szellem amely ült ága között
érezte-e hogy a Rossz Hatalom
kezd hatni benne, nem tudom.
kivált a szép test láncaiból,
melyből vágy szállt, mint napból a fény,
látta-e a bút a gyönyör helyén,
között, mely csupa tévedés,
hol lenni nincs, csak látszani
s mi mind egy álom árnyai,
hit, meggondolni, hogy csaló
lévén itt minden, a halál
maga is bizton csak csalás.
s a sok szin, illat s széparány
valóban sohse multak el;
csak mi változtunk, nem a Kert.
nem hal, nem változik; csak él,
távol érzékünktől, amely
sötét s a fényt nem bírja el.