Babits Mihály: EGY VERSESKÖNYV EPILOGUSA
magamat és a verseket:
tengeri betegséget kaptam
a sok ringó ütemektől.
szép verseket, szép mértékben, rímben
klasszikus verseket
klasszikus álmokat.
mert még nem ért, mert későbben jár
mint én jártam.
És lesz akinek tetszeni fog,
mint én járok,
mert én messze járok
tul minden mértéken, mértéktelen.
elégetem magamat, mint a főnix,
uj leszek, szabadabb,
szabadon dalolom a nagy pfuj-nótát.
magamat és a verseket,
tengeri betegséget kaptam
a sok ringó ütemektől.
ami klasszikus és ami szép
ki kell köpnöm a sok szépség után
mert minden szépség hazugság.
sok hazugság és sok szépség,
szépségek teremtése,
bűnnél rosszabb erények.
hazugság és bor
és buta ópium
és klasszicizmus.
mérték és rím nélkül
és énekelni fogok
az utcai lóról.
vén banyákról és sárról
olvadt hóléről
és részeg nótáriusokról.
már csak a csunyákat szeretem
a csunyákat, akik tudják, hogy csunyák
és a szemük őszinte, szomoru és mély.
mérték nélkül és rím nélkül
és a legprózaibb kifejezésekkel
minél prózaibban: ez a költői célom.
csak szóból, szóból, cifra szóból
és minden szó üveg, cifra szó cifra üveg
cifra üveg nem lehet átlátszó.
nemtelen barbárság, nem tudja mit beszél
de én ha szidom a szépséget, a formát,
az a legszentebb káromkodás.
szent szenzáció és nagy érzés
szent minden érzett, váratlan szentségtörés
szentebb az únott szentségeknél).
(bár nem minden istent neveznek istennek)
és az a legszentebb káromkodás
ha a saját lelked istenét tudod káromolni.
szép verseket szép mértékben, rímben,
klasszikus verseket,
klasszikus álmokat.
mert későbben jártok, mint én járok
mert én már messze járok
tul minden mértéken, mértéktelen.