Babits Mihály: SARKUTAZÁS
puha, pici
hullám, amely az egész világot viszi.
sodruk sűrübb.
Páncélhajó se tudhat úszni ellenük.
Így marad el
egyenként minden amit futni látni fáj.
a nyájas föld mely otthonom volt s egy velem,
a semmiségbe siklik és már nincs sehol.
és idegen...
Mert zordabb világrészbe ér be életem.
Idegen ég
süvít elém. Fukar, kietlen és hideg.
sarkfény lobog,
szelídebb, mint ahová menni én fogok.
hullám tovább hajt egy makacs pólus felé.
Míg utam befagy, s gyász-színem lesz a fehér.
holott nem vár fókabőr, eszkimó-verem...
Fagy, böjt, magány: se jó falat, se szerelem.
S mi lesz ami
még ott is éltet? Milyen silány sarki fény?
Értem soha
nem jön repülőposta vagy mentőhajó.
sarkutas! Ő reméli még, hogy visszatér:
de én soha.
Oly ostobán
zeng fülembe, mintha magam sem érteném.