Balassi Bálint: HUSZONHETEDIK
1 | Az én szerelmesem haragszik most reám, |
Hogy ingyen bánkódom, azt véli énhozzám, |
Hogy őtet meguntam, |
Fogadásomat gondolja, hogy megbántam. |
2 | Nem tudok mit tenni, mint kedvét keresni, |
Mert ha bánkódom is, látd-é, mire érti, |
Ő magát mint gyötri? |
Ha penig örülök, azt is másra véli. |
3 | Nem hiszi, hogy néki, s nem másnak örvendek, |
Ha víg vagyok, azt hiszi, hogy mást szeretek, |
Egyebet kedvelek, |
S annak megnyerésén örvendek, nevetek. |
4 | Az ő szerelmének hozzám nagy hív voltát |
Jól látom szívének minden jó szándékát, |
Hogy énnékem magát |
Ádta, hogy érezzem nagy jó akaratját. |
5 | Maga én szívemnek az ő állapatját |
Ha látná, tudom, bizony megszánná kínját, |
Érte nagy fájdalmát, |
Ki csak tőle várja megvigasztalását. |
6 | Én keserves szívem hozzá oly állandó, |
Mint fenyőfa télben-nyárban maradandó, |
Nem té-tova hajló, |
Nincsen dolgaimban semmi álnok háló. |
7 | Reá mindezért is de én nem haragszom, |
Mert nagy szerelmétől vagyon ez, jól látom; |
Félt éngemet, tudom, |
Másnak nem engedne, bizonnyal gondolom. |
8 | Te böcsülhetetlen drága szerelmesem, |
Kinek jóvoltában nyugszik fáradt lelkem, |
Nincs kívüled nékem, |
Ki sok bánatimban vigasztaljon éngem. |
9 | Hitemet én el nem felejthetem, higgyed, |
Jutván eszembe mézzel folyó beszéded; |
Hogy hadnálak téged, |
Ha elmémben forog szüntelen szerelmed? |
10 | Ezerötszáz és hetvennyolcnak végében, |
Hogy volna szeretőm énhozzám kétségben, |
Úgy szedém ezt egyben; |
Nevét megtalálod versek elejében. |