Balassi Bálint: ÖTVENNEGYEDIK
1 | Óh, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, |
kik nagy szerelmem tüzén, |
Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim |
tudjátok, szinte mint én, |
Ki látta éltében, hogy így haljon, vesszen |
más, mint én, szerelmesén? |
ECHO: Én! |
2 | Ki felele nékem? Távul az erdőben |
lőn ugyan valami szó, |
Talám egyik tündér jár itt valamiért |
vagy valami nyulászó; |
Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett, |
ha lábain volt békó? |
ECHO: Ékó. |
3 | Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia |
éngem vertengeni hágy, |
Mi könnyebbíthet meg, s mitűl lészen esmeg |
kemény szíve hozzám lágy? |
Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg, |
s mi az, mire lelkem vágy? |
ECHO: Ágy. |
4 | Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát, |
ott ki vigasztalhatna? |
Búm helyett örömet, gyönyörű életet |
nékem ott ki adhatna? |
Igazán ki neve, kit jómnak felette |
lelkem oda kívánna? |
ECHO: Ánna. |
5 | Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom |
kedves-é néki vagy nem? |
Szép Julia-Annám lészen-é jó hozzám, |
s megkegyelmez-é nékem? |
Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom, |
s kell-é jót reménlenem? |
ECHO: Nem. |
6 | Kegyetlenségéért, tűrtem sok kínjáért, |
hát még Istentűl sem fél? |
Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben, |
kegyetlenség hogyhogy él? |
Mert mint nyelved beszél, búmmal, én hiszem, él, |
óh, mely igen nem kémél! |
ECHO: Él. |
7 | Óh, hová légyek hát, tűrvén ennyi kínját, |
kivel vett körös-köröl? |
Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez |
kegyes szemei elől, |
Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre, |
amint látom, hogy gyűlöl. |
ECHO: Öl. |
8 | Már csak mutasd módját, mint olthassam lángját |
szerelmemnek, ki csak nő, |
Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem, |
oka talám nem is ő, |
Hanem más gonosz nő, ördöngös bűvölő, |
mert kegyes ő, semmint kő. |
ECHO: Ő. |
9 | Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget, |
s kit már ő bé nem fogad? |
Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban, |
szinte igaz úgy hervad; |
Azért ádj tanácsot, szánd meg nyavalyámot, |
ha sebemet gyógyíthatd! |
ECHO: Hadd! |
10 | Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám? |
De lá, szívem mint gerjed, |
Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján, |
látom, hogy színe terjed, |
Magad se mondanád elhadni, ha látnád; |
nézd meg csak, és esmerjed! |
ECHO: Merjed! |
11 | Nem merheti lelkem, hanem ha két kezem |
végez ki életembűl; |
No, tőrrel, méreggel nagy búmot vérem el, |
mert kiesém kedvébűl, |
Látom, hogy csak gyűlöl, énnékem nem örül, |
rajtam nem is könyörül. |
ECHO: Örül. |
12 | Hogy hihessem én azt, ha látd-é, mint fáraszt |
szántalan sok veszéllyel? |
Szemeim láttára nagy kegyesen másra |
nézdegél vidám szemmel, |
Énnékem peniglen még szerelmem sem kell, |
veszt, sillyeszt gyötrelmekkel. |
ECHO: Kell! |
13 | Óh, vajha kellene, szerelmébe venne, |
vészne szívem bánatja, |
De nem azt jelenti kemény tekinteti, |
s amint magát mutatja, |
Hogy esmét szeressen, nem ádja azt Isten, |
noha lelkem imádja. |
ECHO: Ádja. |
14 | Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja |
nevét minden időben, |
S talám meg is ádja, és szívét fordítja |
hozzám meg szerelemben |
Vidám Juliának, ki egyike annak, |
kiknek hazájok a Menn. |
ECHO: Amen. |
15 | Megdicsőült színben hogy gerjedt szívemben |
vidám Julia tűnék, |
Egy sűrű erdőben én úton mentemben |
felszóval így éneklék, |
Kérdezkedésemre verseim végébe |
Echótól ily választ vék. |