Balassi Bálint: [TIZENNEGYEDIK] DECIMUS QUARTUS
1 | Csak búbánat immár hagyatott énnékem |
kiben elfogy életem, |
Mert jó reménségem kiben vala nékem, |
az most elhágyott éngem, |
Kiért mindenkoron nyughatatlanságban, |
fohászkodásban lelkem. |
2 | Ha néha hogy értek egyéb embereket |
szeretőjökről szólni, |
Akkor én bús lelkem rólad emlékezvén |
nem tud szegén mit tenni, |
Mert az gondolkodó, búskodó szerelem |
szívemet csak emészti. |
3 | Azért én szerelmem és gyönyörűségem |
mért hagyál el éngemet? |
Óh, te fényes napom, mire nem terjeszted |
énfelém is fényedet, |
Hogy vigasztaltatnám én nagy bánatimban, |
látván szép személyedet? |
4 | Kívánságim nékem látni személyedet |
naponként öregbülnek, |
Kik hogy ez ideig bé nem telhettenek, |
szemeim könyveztenek, |
Mert ki oka voltál előbb örömemnek, |
most vagy csak keservemnek. |
5 | Bánat miatt lészek én nagy gyötrelemben, |
ha rajtam nem könyörölsz, |
Betegségemben is, kinek vagy orvosság, |
ha nem gyógyítasz, megölsz, |
Hű szerelmemet is ha te megtekinted, |
bűn, ha hozzám nem térölsz! |
6 | Oly igen nagy csudám nékem ezen vagyon, |
hogy mely kemény te szíved, |
Te gyenge színedhez nem hasonló, higgyed, |
te acél természeted, |
Mert lám, nem érdemlém az te ittlétedben, |
hogy szemedet rám vessed. |
7 | Rajtam szabad vagy te, én édes szerelmem, |
valamit mívelendesz, |
Mert azt így jól látod, hogy vagyok te rabod, |
ha szinte megölendesz, |
Azért ámbár gyötörj, szívem, mégis engem, |
hogyha abban örvendesz. |
8 | Bírsz ugyanis éngem szinte úgy mindenben, |
amiképpen akarod, |
Az én víg szívemet te megszomorítod, |
ismét megvigasztalod, |
Szomorú lelkemet, mint egy fiatal fát, |
mint bölcs kertész, úgy hajtod. |
9 | Az fiatal fához vagyok már hasonló, |
ki még nyers és zöldellik, |
Ki az tűzben lévén egyfelől nedvesül, |
s másfelől égettetik, |
Így egyfelől szívem tőled kínoztatik, |
s ismét vigasztaltatik. |
10 | Lám, az Aetna-hegyet mondják tengeren túl, |
hogy korosként égten-ég, |
Kit soha nem olthat meg sem eső, sem hó, |
sem másféle nedvesség, |
Kinek égésében sem volt, sem lészen is |
ez világon soha vég. |
11 | Az én szívemnek is, ki nagy szerelmében |
hozzád régen felgyúladt, |
Tüzét meg nem oltja sem bú, sem nyavalya, |
sem egyébféle bánat, |
Szerelmemért szinte ha megölsz is éngem, |
de ugyan el nem hagyhat. |
12 | Én szerelmemnek mert akkor lészen vége, |
mikor a folyóvizek |
Visszafolyók lésznek, s mindenféle hegyek |
árkokká lönni kezdnek, |
Kik, hogy meglégyenek, magad is jól tudod |
azt, hogy lehetetlenek. |
13 | Rólam azért vedd el szomorú néztedet |
és mutasd víg kedvedet, |
Te két szép szemeddel, mellyel gyakran megölsz, |
élessz viszont éngemet, |
Tudod, úgy szeretlek, tégedet kedvellek, |
mint tulajdon lelkemet. |
14 | Tovább beszédimet immár én nem nyújtom, |
mert netalám megbántlak, |
Hosszú beszédimmel, mint szinte magamat, |
nem örömest untatlak, |
Csak ezen könyörgök, hogy éngem mindenkor |
tarts tulajdon rabodnak. |
15 | Gyönyörűségem mert minden reménségem |
nékem csak benned vagyon; |
Mi oka, nem tudom, hogy mind éjjel-nappal |
szívem téged gondoljon, |
Tégedet óhajtson, tefelőled szóljon, |
és csak tégedet várjon. |
16 | Tégedet ajánllak kegyes Istenemnek |
kezében, kegyelmében, |
Enmagamat penig az te jó kedvedben |
és édes szerelmedben; |
Ki írta, tudhatod, hiszem mert látszanak |
könyveim ez levélben. |