Dsida Jenő: MÁSODIK FEJEZET, mely arra int, hogy szűk cipővel ne menj az erdőre
arccal, amint hazafelé indult
szegény.
jártunk ma és rögös ez a rossz út,
kemény."
mint ki valamit a porba ejtett
s keres.
Pöffedt volt és mint az őszi körte,
veres.
kedvvel jött az árok és a tarló
során,
mint a lombon harmatverte reggel
korán.
Hogyan jutok haza ilyen sántán
s mikor?"
két vezeklő, ki siralomvölgyben
tipor
így értünk el, hol egy fűzfa lombot
ereszt
búvik meg az ütött-kopott, ódon
kereszt.
balzsamozva vadfüvek szagával,
azúr
bádogtesttel függött a kereszten
az Úr.
Mivel pedig jellemzi az embert:
mihelyt
emlékéből minden régi képet
kiejt,
bűnbánattal menten térdre roggyan
ina
dől szájáról a meakulpázó
ima, -:
s áhitattal fohászkodni kezdett
emigy:
Kísértetbe, fájdalomba engem
ne vígy!
ha szemed nagy, keserű kinomra
tekint,
s holnap épen, szökdécselve fussak
megint.
fáradt térded s elfogott a roppant
iszony, -
hegye lábadat keresztül furta
bizony:
kínjaimra ír légy, puha-selymes
moha
nem vétkezem többé szerelemmel
soha!..."
s gondolatok gyűltek meghatottan
körém,
vadhajtással sűrün teli, zagyva
tövén,
lábait, mint szokta őkigyelme,
ha csínyt
s tisztán láttam: kétkedő hunyorral
kacsint...