Dsida Jenő: Kettétört óda a szerelemhez
Ablakom kitárva s az álmos este
verseket súg tollam alá tehozzád,
drága szerelmem, |
esztendők ízében egyetlen édes!
Téged ünnepellek e földreszállott
istenek estjén, |
szádat és komoly szemedet, magasztos
homlokod fölött a derengve fénylő
glória ívét, |
gömbölyű kezed puha reszketését,
titkos testedet: lobogó tüzes bor
míves edényét, |
látom földi terveimet s ki szédült
ujjongással bontja ki lelke szárnyát
apja dalára... - |
versszakok rút romjai közt botorkál.
Alvilági zaj, sipitó suhancraj
csörtet az utcán, |
Hősök napja van! Katonák sietnek
dobbanó tömör szakaszokban, égő
fáklya-sorokkal, |
réztorkán recsegve rikolt az orkán.
Döngve jönnek és dübörögve mennek,
villog a fegyver. |
sírok alján boldogan összekattan
millió hős állkapocs. (Ó, milyen jók
vagytok a földön, |
ünnepeltek minket e május-éjen!)
S látni kezdek: jönnek a bonka bénák;
özvegyek, árvák, |
elmeredve bámul a fáklya vérszín
záporába, míg tenyerük viharzó
tapsra verődik. |
sír göröngye messze Galíciában,
nagybátyám dolmányos alakja kel ki,
imbolyog, indul, |
átlyukasztott roncs tüdejére kéjes
buggyanással ömlik az áradó, friss
orgona-illat... - - |
így ülök zöld lámpa-sugárban árván
s így zaklatlak furcsa, nehézsejtelmű
balsoraimmal. |
nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja,
mondd, mi célja van szerelemnek itt és
másfelé bárhol? |
és kalászos dús aratása? merre?
vértengertől mely sziget édenébe
rejtsük a bölcsőt? |
gyűrűjében érzem a lelkemet most
s téged, édes, elvetemült bírák közt
látlak elesni. |
s alkonyunk lehull, mielőtt kívánnám.
Mások által vert sineken sötétbe
siklik a sorsunk: |
rothadó testvér-tetem árnyölében
s bizton éppen így menetelnek omló
fáklya-tüzekkel |
még meg sem fogant kicsi gyermekünkért!
...Elnémult a trombita... Messze, mintha
égne a város. |