Kosztolányi Dezső: MÁSOK
száműzve élnek, mint vad csillagok
és néha hallanak csak hírt felőlem
és a szemük rám, lopva, eltünőben
idegenül ragyog.
és azt mondják: fáj, azt mondják: de jó.
Az arcukat csodálkozón tekintem,
nekik csak egy az, ami nékem minden
és puszta szó.
nem vérzenek.
ha vérezek.
kínok alatt.
nem alszanak.
melyet szegény szájuk ájulva mond,
olyan hideg
és idegen az arcukon a gond
s oly idegen ruhájukon a gomb.
És néha teljes fényben látom őket,
mind, a sírókat és a nevetőket
s megdöbbenek - oly furcsa minden náluk,
szemük, szemük, akár a messze tenger,
hogy végtelenül idegen kezekkel
lassan-lassan megsimítják az álluk.
gyakran
hosszan
könnyezem.
És sírok,
hogy magukba járnak,
mint a kóbor árnyak,
társtalan.
Mennyi ember, mennyi élet,
mint a szobrok és a képek,
merevek.
Forró szíveik, a hívek,
mint rohanó óramívek,
pergenek.
S megsiratom életük,
poharukat, melyből isznak,
hangjukat, mely mint a visszhang,
alvó nyoszolyájukat.
A kabátjuk, a szerelmük,
nyakkendőjükön a melltűt,
szemüket.
Báljukat és lenge táncuk,
homlokukon lomha ráncuk,
fejüket.
Siratom kínnal-keservvel
a kezük is százezerszer,
mindenüket, hogy nem az enyém
s őket is, hogy nem lehetnek: Én.