Kosztolányi Dezső: SÍRVIRÁGOK
tudom, ez ellen
nincs semmi balzsam.
Számomra meg van írva:
"Korán ledőlsz a sírba."
Elhalni lassan!
s nem t'om mi végett
a sorshoz esdek.
"Ne még, ne még!" - kiáltok.
Oh, tedd reám az áldott
nehéz keresztet!
víg éjet mulattam át,
itt hagytak a fájdalomba',
a kezét mind félrevonta!
Haljon a barát!
féltek tőlem, úgy lehet.
"Jaj, ne menj el, bűn a csókja",
"Tőle mind magát megójja,
oly nagyon beteg."
Hogyha tépnek a bajok,
ne számíts az emberekre.
Hagyjatok, míg senyvedezve
lassan meghalok.
úgy zihál beroskadt mellem,
meghalok, temess el!
Hogyha majd kinyíl szemem,
csókolj meg szép csendesen!
elhagyott, állítsd meg csendesen
és ne sírj, leány.
Halkan ülj az ágyra... s nékem
dald el azt, mit egykor... régen.
álmatag szemekkel
nézlek tégedet.
Oly fakó sugárod...
Látom, szinte várod
boldog végedet.
nézlek reggelenként.
Színem oly beteg.
Tört szemem sugára
várja a sírt, várja...
A végért eped.
imádtunk, szerettünk,
ha kihűl, a rögös
föld ölébe tesszük.
Nincsen többé köztünk,
s mi gondtalan járunk,
kitörölve könnyünk
éljük a világunk.
hogy ágyunk vetetlen...
Eh! ki tölti éltét
örökös könnyekben?
Ő már nincs közöttünk,
nem érzi közsorsunk.
Szavunk a zűrbe vész,
aztán sürgünk-forgunk.
minket nem siratnak.
Emlékünk kis része
lett egy rövid napnak,
de mit is érne a
sírás-rívás, bánat,
hisz haló porunkból
fel senki sem támad!
fénytelen szemekkel
fekszem hangtalan,
s mint két éve kérded,
mint töltém az éjet,
s nem hallod szavam.
forralod teámat,
ám nem lesz kinek,
mert ki azt köhögve
kérte, most örökre
néma lesz s hideg...
e sír felett
beszélgeténk a végről,
leány, veled.
mint a tied.
Elmélkedénk, merengénk:
"A vég siet."
a sír fehér...
Imádkozzunk, leányka,
a lelkekér'!
magad, magad...
S a hanton újra sok-sok
virág fakad...
s sírom felett
susogd ezt az egyet:
"Szerettelek!"
mint egykoron,
csókold meg a virágot...
haló porom...
holt szívedér'...
ki mint az őszi rózsa,
fehér... Fehér...