Madách Imre: Róma
Csend, s pusztaság a néma láthatár,
Porokba hullva zúg csak olykoron
A sas tanyázta puszta ősi vár.
Nincs vért, se kopja sírjok ormain,
S villámlatok cikázva lengenek
Behorpadott lakok határain.
S a hon nemtője : sírva térdepel,
Míg szellemek hont lelve égbe szól
Egyszerre szent honokkal esve el.
Remegve szirtje vad viharjait,
S borzadva nézve meg csak olykoron
Vitéz apái csonka tornyait.
Mely nyögve zúg a romba még felé,
Nem értve : szent a hon, melyért egész
Egy hős előkor vérét szentelé.
S most pártütő e magzat ellene
Jégérzetével, míg körűlüvölt
A vérező had síri ezrede.
Müvelve vértakarta földeket,
Más nyelvű szó, más keblű nemzcdék
Uralja hon ! mi árva kebledet.
A szent emlékű hősi csontokat,
Mfg századoknak síri éjjele
Födi, Philippi, szent halottidat.
Hol szent jogért elvérezett a nő !
Míg érze fönlobogva akkoron,
A hölgy; s honának áldza a dicső.
S keblében annyi szép reménye élt,
Elkorcsosúlt, s átkában : a haza
Legrémítőebb síri átka kélt,
Lengd édesen körűl utódidat,
Tanítsd a hölgyet érzni oly dicsőn,
Ébreszd elszunnyadott leányidat.
Mert érzni fog tanúlni a fiu
A hős anyába - míg örökre vész
A sírlehelte átkozott ború.
De fölkeres, s díszedre vágy a kar,
A honni címer áll fejed felett;
S a szent tavasz virága eltakar.
Magasra nyílnak büszke bércei,
S a honni-vér takarta gyász mezőn
Virítnak egy világ reményei.
Ha nagy apákra jő nagyobb fiú,
Ha egyet esd mindenki érzete,
És nem leend érdekletük hiú.