Madách Imre: Egy régi házra
Van felirva barna faladon,
Fájó érzelem, áhitatos bú
Fogja el lelkem, ha olvasom - - -
S benne vívni vértes hősöket,
Játszanak csak, ámde játékoktúl
Elpuhult korunk ma elijed.
Mosolyukban osztva harci bért;
És sovárgja azt a bajnok, aki
Nem könyörge még az életért.
Tölgyasztalnál vidám társaság,
Órjás serleg bujdosik közöttük
Hegedősök ajkán hős danák.
Osztva lángbort, lángoló kegyet,
És pajzánan próbálják emelni
A fegyvert, melyet hivök letett.
Dobogó hid csörren hirtelen,
Felriad mind, fegyvert fog legottan
És a kastély bástyáján terem.
Nők ápolják, hogyha kap sebet,
És sok ifjú a vérző baráttól
Irígyel ily ápoló kezet.
Elfeledve könyrületlenűl,
Éjjelenkint, amint éle, érze
Lelke jár a kastélyban körűl. - -
Csak te élted azt túl, ősi ház !
Köveid dacoltak az idővel
Óh, de rád terűle szörnyü gyász.
Kisszerű hitetlenség zaja;
A korcsult utód kis szellemének
Meg nem nyílik a sír ajtaja.
Többé egy anyának méhiben,
Mindakettő halovány alak lett
S a középszerűségben terem.
Féket törve új uton megyen,
S mert pokolról nincsen már fogalmunk,
A szív már a mennyben sem hiszen.
Hol hajdanta fegyver csattogott.
Szörnyű harcok büszke bajnokának
Unokája rőföt forgat ott.
Önté vérét, dúlta a csatát,
Nyúlat űz harcvágya, hogyha ébred,
Számolván a bőr mi hasznot ád.
S egy szegletben költi el maga,
Melyet őse forgatott, előtte
Most mesés a bujdosó kupa.
S a pártával régen sírba szállt,
Eszközzé silányodott szerelme,
Árú lett, mi istenségül állt.
Fut földünkről feltarthatatlanúl,
Számok jőnek mindenütt nyomában
Kisszerű létünknek átkaúl.