Madách Imre: Ifjan haljak meg
Hogy ifjan haljak el,
Nem már midőn kifáradt,
Elfásult a kebel.
Ifjúi lelkemet,
S a hitnek tengerében
Hajóm a szeretet.
Hajós a tengeren,
Ki egy-egy árut eldob,
Hogy mentve más legyen.
Kincsét mind, míg magát
Is puszta csolnakával
Hullámsír fogja át.
Midőn legszebben ég,
Midőn szomszédos éggel,
Akkor hull szerteszét.
A síron túl ragyog,
Legyen kinek vesztem fáj,
Ki érettem zokog.
Mely elfeledve áll,
Lelkem, míg hamvadozva
Eloltja a halál.
Egy hosszú korszakot,
Veszejté szent zománcát,
Mit Istentől kapott;
Mocskával terhesen
Ha látná önmagát a
Hajdan ifjú kebel:
S az ítéletnapon
Isten sem ismerné fel,
Hogy képe volt azon.