Madách Imre: A betelt kivánságok
Óh mi az, mi megnyugtatna már ?"
S im szavamra egy hatalmas tündér
Rózsafellegen hozzám leszáll.
És kivántam trónt, országokat,
Fél világ uralt, míg más felében
Rettegék nevem s hatalmamat.
Ujra kérdvén : "Boldog vagy-e már ?"
"Nem, nem tűndér, amit én kerestem,
Megnyugvást, szűm mostan sem talál.
Mily kéjt lel gyöngyében a csiga?
Benső boldogságomnak még jobban
Érzem a trónon mi sok hia.
Több gyönyört birok-é el mint más?
Fellebbenti-é előttem a sír
És menyország titkát bűvarázs ?
Adj nekem mérhetlen tudományt;
Nem mely a virág szirmát olvassa,
S minden légynek osztálynevet ad.
A világnak, melyben ront, teremt.
A műhelyt mutasd meg, melyben készül,
Ami lent küzd, ami fénylik fent.
Tárul fel, benn rothadás nyüzsög,
"Születés" áll írva rajt, s felette
E szó "szükségesség" menydörög.
Vagy többé földön nincs örömem !"
A nemtő érint bűvös ujjával
És a látvány elvesz elülem.
Boldogsághoz földön nem vezet.
Egy van, egy van, nékünk üdvösséget
Itt lenn nyujtó s ez az élvezet.
Hőt mint nyár, csendest mint őszi est!"
S ím a nemtő röpke fellegekben
Száz meg száz bájos alakot fest.
A legszebbet szebb követi még;
Hogyha mind nem bírhatom, egy sem kell!
Mindegyik mérhetlen veszteség."
Számolhatlan, végtelen sora;
Hogy birhatnád mind, gyarló kebellel,
Mit a képzelet csak alkota ?"
S ím karomba lánykát ölelek.
"Meg van hát nyugalmam, érzem, érzem,
Hála néked, nemtő - szeretek !"
A kéjhúrnak felzengő szava
Kell hogy szünjék; a kéj győzelem, mit
Sok balsors felett szűnk nyer vala.
Önbecsérzet és kiváncsiság
Hogyha mézben fuldokolsz nem édes,
S imelgő ha nem őrzi fullánk.
Lányt az ég szeretni alkota,
Abban él, virúl, abban hervad le,
Mint virággal lelke, illata.
Tetterő, küzdések vihara,
Ott a szerelem csak úgy mosolyg fel,
Mint vadonban a kis ibolya.
S illatánál megfrissűl megint;
A világ lehervadt, sorsa bételt
És számodra messzebb pálya int.
Még olyat nem alkotott az ég,
Mely örök friss, s illatával enyhít,
Valahányszor lelked szomja ég."
Vágyam elhalt, halványult a lány.
Ellökém s hozzám volt bilincselve,
Sírtam ép hogy őtet választám.
Küzdésit, s ím a nemtő megszánt;
Ébredék otthon kicsiny szobámban
Boldogan, hogy álmom már nem bánt.
Gyöngyök minden tengerben vannak.
Úgy fogadjuk, amint adta a sors
És lehetünk itt is boldogak !