Petőfi Sándor: Ő, A KEDVES DRÁGA KISLEÁNY..
Ő s az élet lakták szívemet;
Mint repkény a fákat, a remény
Átszövé e tündérteremet.
Most alant a mély házban lakik,
Melynek egyszer elzárt ajtaja
Meg nem nyíl az ítéletnapig.
Kikisérte... odakinn maradt,
S elfoglalni régi lakhelyét
Nincsen benne semmi akarat.
Egy elpusztult ház, bús, laktalan;
Rajt az árva repkény, a remény,
Leng sohajtásim fuvalmiban;
Feltörekszik, fel az ég felé...
Oh, csak a rontó kételkedés
Sarját mindig el ne metszené! -
Nemsokára végkép romban áll?
Legfölebb is egy vén remete,
És ez a remete a halál.