Petőfi Sándor: SZERELEM ÁTKA
Mért öltöztél fényes hadi páncélodba?
Mért fényesebb szemed fényes páncélodnál
S kezedben villogó kardod acélánál?
Azért megy sebesen, mint halálos bosszu,
De nem bosszu űzi, hanem a szerelem,
Azért a tündöklő szikra szemeiben.
Híják szeretőjét a szép Ildikónak.
Ildikónak arca szép, mint az ég boltja;
Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja.
Föl is szólította: menjen hozzá nejűl.
Ildikó felele: "Kezem neked adom,
Hogyha teljesíted három kivánatom.
Menyasszonyi ruhát majd abból varratok;
Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül
Koszorúnak főmre nászi ékességül;
Ezen űljek, hogyha megyünk esketőre.
Ha teljesíted e három kivánságot,
Férjem leszesz, veled élek házasságot."
Barangó alighogy hallá kimondani,
Paripáján termett s gyorsan elrobogott,
S hozott először is szivárványdarabot.
És a legvirítóbb rózsákat letépte.
Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni,
De vitézségének nem állt gátul semmi.
Magára öltötte minden jó fegyverét;
Ha szép szóval meg nem kapja, amit akar,
Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar.
Hanem hát a göncölszekérnek párja nincs;
Őriztetik is ám a fenevadakkal,
Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.
De mihelyest kérő beszéde megeredt,
Végét nem is várva, nekirohantanak
Dühös méreggel az őrző fenevadak.
Mig elhullt a szekér egész őrizete,
Mig kivívta a nagy és véres diadalt,
Amelzbe maga is majd hogy bele nem halt.
Az istálóból négy tátost kivezetett.
A legszebb négy tátost vezette ki onnan,
S befogta őket a szekérbe legottan.
Csillagsugárostort a másik kezébe,
Saját paripáját saraglyához köté,
Ugy hajtott serényen szeretője felé.
Gondolta Barangó: búsan várja őtet,
Gondolta Barangó: "szivem Ildikója,
Ne marjon a bánat fulánkos kigyója!
Közeledem immár, szivem Ildikója!
Közeledem hozzád szép göncöl szekerén,
És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.
Vigad ő más karján kicsiny magzatostul,
Van már kis magzata, van már férje neki,
Jősz-e te vagy nem jősz? nem igen keresi.
A jött-ment Kevének adta szivét, kezét.
Keve bírja mostan azt a boldogságot,
Melyért kezed fáradt és szived sovárgott.
Egymást csókolgatják, ölelgetik épen.
Amint ezt meglátja jó Barangó vitéz,
Nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz.
Barangónak összeszorult szive tágul,
Eszeveszett harag fut égő agyába,
Kirántja szablyáját és megindul lába.
Mikor a vitézt így közeledni látta,
Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak,
Megszökni előle a szilaj haragnak.
És ily szókat ejtett nagy gúnnyal nevetve:
"Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által
Ismerkedjetek meg a méltó halállal!
Te szószegő asszony, te csábító férfi!
De ami átka van a széles világnak,
Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak.
Hogy szenvedhessetek örökös kinokban.
Éljetek, mig eljön az üstököscsillag,
Melytől a rengő föld sarkai bomolnak.
Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen.
Te csábító férfi, amint most kebled ég:
Azt olyan mértékben örök lángok egyék.
Szünetlen folyjanak a világ végeig,
És a patakba, mely szemeidből ered,
Könnyed patakjába fuladjon gyermeked.
Hogy kínaitokat váltig kacaghassam!"
Barangó vitéz az átkot így végezte,
Meghallgatta isten s beteljesítette.
Csábító Kevéből tűzokádó leve,
Hányja magából a tüzet szakadatlan,
Mai nap is hányja s jajgat a kinokban.
Kiapadhatatlan két forrás buzog föl,
E forrásokba fult be kicsiny magzata,
Kit isten a völgyben fává változtata.
Mely ottan borong a két átkos hegy felett.
Mig Ildikó sír és míg Keve lángol s nyög,
Reájok Barangó rettentőn mennydörög.