Somlyó Zoltán: SZÁZ TAVASZNAK LÁNGVIHARJA
ha március van s tavaszt énekelhet.
A szélkakasra vígan nyelvet ölt ő,
mert pajkos, mint a gyermek, ő, a költő,
s ibolyaillat édenén legelget.
mert vonzották a kályhák és a hölgyek.
Most hetykén keményíttetné az ingét,
amelyben annyit kószált és keringélt,
hogy jégkönnyeket hullattak a völgyek.
hogy meg nem éri új tavasz virágát,
s búslakodott a fekete levente
ökölbe fagyott kézzel éjjelente,
s ráncosra gyűrte árva, nőtlen ágyát.
mert húsz esztendős egykor ő is volt ám!
Hevesen pörgött, akár a motolla,
szerelmes szíve írta, nem a tolla -
s a tavasz néven szólította: Zoltán...
egy gyermekarcú, teltcsípőjű démon,
akiért magát szótlan szíven lőjje,
egy lelketlen, de vágyva vágyott nője,
kinek ölébe lidérc ült meg téboly.
az volt erője, tele és tavassza!
A tébolyokból új tébolyba tévedt...
De kijózanította már az élet:
hideg szemekkel néz az új tavaszba.
szomorú kézzel pénzzel kell fizetni!
S a nőt is, ferde életének rosszát
a röpke szelek, ha elébe hozzák...
A tavasz ingyen nem szokott izenni!
ledobja majd s felöltőt vesz magára.
S az ucca szélin, ha suhanni látják,
majd összébbhúzza mellén a kabátját
az új tavasznak fullasztó sugára.
ő elbú harminchét esztendejével:
mozgó világa sok-sok régi jajnak;
s amerre jár, zörögnek majd a gallyak
s ő fennakad majd köztük a fejével...
rejtőzködik szívében eltemetve!
De megcsalódott már és nem akarja,
hogy új villámot gyujtson önviharja:
és újra égni: elfogyott a kedve!