Tompa Mihály: KIKELETKOR.
Olvasztja a jeget a büszke bérceken,
Üdül a föld, arcán mosoly kezd látszani,
Szegény rabnak végre tágulnak láncai.
Még zúz, jég fedheti az ébredő határt,
A tél boszút állhat a füvön, levelen,
Mely bizván, legelsőbb, földön, fán megjelen.
Sötét bár, nem felhő, - zugó bár, de nem szél!
Baljós, félemletes, küldött holló-csoport,
Mit érez ...? merre tart ...? és hol fog ülni tort ...?!