Tóth Árpád: A REMÉNYHEZ
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak remény,
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának
Bókol untalan.
Sima száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak,
Biztatóm valál,
Hittem szép szavadnak,
Mégis megcsalál.
S karom, a kitárt,
Boldogulva pedzé
A nagy érc-gitárt.
Hozzám búval, nyerssel,
Sorsom nem nyula,
Csak nagynéha verssel
Szávay Gyula.
S néha meg-megkoszorúzott
Koszorús "kör"-öm,
De rám más bú nem borúzott,
Nem ért más üröm,
Egy híját esmértem
Örömimnek még,
Csínos parkot kértem,
S megadá az ég.
S megfrissüle az,
Bajszát itt pederte
Siheder-Tavasz,
Dúdolva bokázott
A pázsiton át,
Akác-szirmot rázott
S gyenge orgonát.
Álmodozva esti párok
Lépegettek itt,
Bókot s más kedves virágot
Tépegettek itt.
Fenn a holdba Dávid,
Lenn meg jómagam
Citeráztunk váltig
Nékik boldogan.
Hol van már ma nap?
Kis orgonafáim
Elszáradtanak,
A kisenyvedt parkon
Kókadt lomb konyul,
Citerázó markom
Ökölbe szorul.
Hull a gyenge pázsitokra
Szemét vegyesen,
Egy-egy rendőr ásitozva
Köpköd hegyesen,
Álmaim a rózsák
S lenge nárciszok,
S itt a gyér fű: strózsák,
Ott hál sár s piszok.
Csalfa, szép remény:
Örökösnek látszó
E sors! - látom én.
Parkot sohse rendez
Már az én "kör"-öm,
S a szivemre ment ez,
Tovább nem türöm.
Van most egy szatíra-verseny,
Mit "kör"-öm csinál,
Megírom rá én is versem,
S reményt ez kinál.
Művem téma-terve
Szép "kör"-öm leszen.
Jó tárgy! A díj nyerve!
S parkom rendezem.