Tóth Árpád: ÚJ TAVASZIG VAGY A HALÁLIG
Eltünődöm e téli esten,
Mi volt az élet, uramisten?
Fakó robot és kénytelenség,
Száz bús határ reménytelenség.
Koldus pajtásság pár nagy úrral,
Pár ájult nóta, tépett húrral.
Egy-két asszony jó, meleg szája; -
Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.
Betegen a többi beteg közt,
Múltnak háttal, halállal szemközt.
Lassan szétszéled a homályban
Bitang jószágom, kedvem, vágyam.
Begyűrt süvegű öreg kondás,
Hallgatva ballag a lemondás.
Nagy nyugalom évadját élem -
Érzem, az Isten gondol vélem.
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.
Mire a hó gyapja lemállik,
Új tavaszig vagy a halálig.
S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten.