Kortársak és utódok
Kortársak és utódok
Szerencsére nem ugyanez jellemezte másik két egyetemünk fizikaoktatóinak tevékenységét. A Műegyetem a Réthy Mór-i modern hagyományokat folytatta, és Zemplén Győző egyetemi előadásai a kor modern fizikájának valamennyi főbb elemét tartalmazták. A Tudományegyetem hallgatói is szívesen látogatták ezeket az órákat, így a zempléni eszmék nem maradtak elszigeteltek. A kolozsvári egyetemen 1915-ig nem kisebb tudós, mint Farkas Gyula adta elő az elméleti fizikát, akit e poszton Ortvay Rudolf követett. Ortvay később Szegeden, majd Budapesten lett e szakma nagyhírű képviselője.
A kísérleti fizikát is magas szinten adták elő a társegyetemeken; a Műegyetemen az első világháború előtti időszakban Schuller Alajos és Wittman Ferenc volt a kísérleti, illetve technikai fizika tanszékének vezetője (Schullert 1917-ben Tangl Károly követte). Kolozsvárott Tangl, majd Pogány Béla volt a kísérleti fizika professzora.
A tudományegyetemi fizikaoktatásban és kutatásban a nagy változások a 20-as években következtek be. 1919-ben elhunyt Eötvös Loránd, 1921-ben nyugalomba vonult Klupathy Jenő, 1928-ban pedig Fröhlich Izidor is. A kísérleti fizikára Eötvös egykori tanítványát, a műegyetemi professzort, Tangl Károlyt hívták meg az 1921/22-es tanév kezdetétől; Klupathy utóda pedig ugyancsak Eötvös-tanítvány: Rybár István lett, 1922 tavaszától. És nagy sokára az elméleti fizika tanszéken is modern elméleti fizikát kezdtek tanítani a korábbi kolozsvári, majd szegedi professzor, Ortvay Rudolf jóvoltából. A két világháború közötti időszakban ők teremtették meg a magas szintű kísérleti és elméleti fizikai képzést és az ehhez szükséges tankönyvirodalmat.
Tangl egészen haláláig, 1940-ig állt a kísérleti fizika tanszék élén. Utóda rövid ideig (1949-ig) Rybár professzor lett. Őt pedig saját tanszékén a későbbi Nobel-díjas, Békésy György váltotta fel. Ortvay szintén haláláig, 1945-ig vezette az Elméleti Fizikai Intézetet, és a három csoport közül talán éppen ő adta a legtöbb újat az egyetemnek.
Ortvay Rudolf ugyanazon az úton haladt, mint fiatalon elhunyt elődje: Zemplén Győző (aki lényegében kortársa volt, hiszen Zemplén csak hat évvel volt idősebb nála). Ortvay – a kor szokásaihoz hűen – egyetemi tanulmányai befejeztével külföldi tanulmányutat tett, és szerencsésen választott, mert Münchenben Sommerfeld mellett dolgozhatott. Ekkor még csak 1912-t írtak, tehát a fizikában ez a kvantummechanika úttörőinek a kora. A Bohr-modell 1913-as, akárcsak a Franck-Hertz kísérlet és a Stark-effektus, a Sommerfeld-féle modell viszont csak 1916-os.
Ortvay fontos tette volt, hogy az egyetemi oktatást sokszorosított jegyzetekkel segítette. Ilyenek például a kvantummechanikáról és az elektrodinamikáról készült összefoglalói. (E jegyzeteket Haáz István rendezte sajtó alá.) Legismertebb szakkönyve az 1927-ben az MTA gondozásában megjelent "Bevezetés az anyag korpuszkuláris elméletébe" c. munkája. Hazánkban elsőként ő írt komoly elemzést Einstein általános relativitáselméletéről és a 20-as évek kvantumelméletéről. Nevét őrzi a legendás Ortvay-kollégiumok sora is, amelynek keretében világhírű fizikusok voltak a Tudományegyetem vendégei. Köztük említhetjük Dirac, Bothe, Debye, Heisenberg, vagy Bródy, Neumann, Polányi, Teller, Tisza, Wigner nevét. "Egy szűk létszámú egyetemi tanszék pótolni próbálta, amit az ország kultúrpolitikusai elmulasztottak" – írja e kor egyik historikusa. De tegyük hozzá: nem csak a kultúrpolitikusok hibáztathatók, hanem az egyetem korábbi fizikaprofesszorai is.
A két világháború közötti időszak ismét sok veszteséget okozott tudományunknak: a zsidó vallású tudósok ellen indított eszeveszett támadás okán sokan kénytelenek voltak külföldre távozni. Közöttük említendő Kármán Tódor, Lánczos Kornél, Neumann János, Szilárd Leó és Wigner Jenő neve. A későbbi években – részben más okok miatt – hagyta el az országot: Bay Zoltán, Békésy György, Gábor Dénes, Kürti Miklós, Tisza László. A felsoroltak közül Wigner, Békésy és Gábor Nobel-díjassá lett, s a Skandináviába menekült Hevesy György szintén eljutott e kitüntetéshez. (Ötödik Nobel-díjasunk, Szent-Györgyi Albert is hamarosan követte őket...) Akik nem menekültek el, szomorú sorsra jutottak: Bródy Imre, a kriptontöltésű izzólámpa egyik feltalálója haláltáborban végezte 1944-ben.
Néhányan nem élték túl a háború szörnyűségeit, mint az elméleti fizikában is kiemelkedőt alkotó Pogány Béla, vagy a molekula-spektroszkópos Schmid Rezső. A háború éveiben hunyt el Selényi Pál és Gerő Loránd is.
A magyar fizika nehezen állt talpra az 1950-es években, pedig sok jeles képviselőjét tudhatta magáénak idehaza is. Így Gombás Pált és Gyulai Zoltánt, Budó Ágostont, Fényes Imrét, Györgyi Gézát, Horváth Jánost, Jánossy Lajost, Simonyi Károlyt, Szalay Sándort, Szigeti Györgyöt és másokat.
Valamennyien saját szaktudományuk kiemelkedő képességű művelői voltak, de e gazdasági és politikai nehézségekkel teli kor igazában senki számára sem tette lehetővé, hogy valódi tudóséletet éljen, s hogy a magyar fizikát olyan magaslatra emelje, amelyre valamennyien képesek lettek volna – szaktudásuk okán. Talán a jelen s a jövő hozzájuk hasonló elméi képesek lesznek megbirkózni szaktudományuk nyitott kérdései mellett a közelgő századvég és ezredvég által felvetett társadalmi nehézségekkel is.
A honi fizika históriájának nagy tanulsága az, hogy igazán naggyá csak azok tudtak lenni, akik alapkutatási eredményeiket a külföld tudósaival is el tudták fogadtatni, mert enélkül egyikük sem válhatott volna prófétává a saját hazájában.
Illusztrációk Tomcsányi Ádám fizikakönyvéből
Kisülési csövek a századfordulóról
G. I.
