Az osztrákok erélyes fellépése dacára a könnyen hevülő olasz nép forrongása csak nem akart megszűnni s így nem csoda, hogy a majdnem egész Európát átható 1848. évi szabadságmozgalom az olasz államokban is a nemzeti mozgalomnak igen jelentékeny fokozását eredményezte, melyet a kormányok hiába iparkodtak alkotmányos kedvezmények adományozása által féken tartani. Az elégedetlenség leginkább az osztrák uralom alatt álló részekben terjedt el s ezek közt leginkább Lombardiában érte el csúcspontját s innen kiindulva, az Ausztria elleni gyűlölet csakhamar egész Felső-Olaszországban elterjedt. Az osztrák kormányban meg volt a hajlam, hogy minden mozgalmat erőszakkal elfojtson, de mivel a forradalom nemcsak Olaszországban, hanem a birodalom más helyein, sőt magában a császári székvárosban is kitöréssel fenyegetett, Bécsben arra a meggyőződésre jutottak, hogy jobb lesz a nyilt erőszaktól tartózkodni. „Az olasz nép azonban – írja Rónai Horváth – csak az Ausztria elleni gyűlöletben volt egyértelmű, máskülönben az ország számos pártra (föderálisták, republikánsok, pápai párt, szárdiniai párt, stb.) volt szakadva; a forradalom tehát ez okból talán még egyidőre el is marad, ha erre egyrészt a francia februári forradalom és a bécsi fölkelés példát nem adnak, másrészt pedig Szárdinia, hogy a különböző pártokat egy célra egyesítse, s magának a vezérszerepet biztosítsa, az Ausztria elleni háborút zászlójára nem írja. 1848 február 28.-án tört ki a francia forradalom, március 15.-én a bécsi fölkelés; ha már az első esemény lázas izgatottságba sodorta Itáliát, s második egyenesen a forradalomra való jeladásnak tekintetett, mely 1848 március 18.-án Milánóban valóban kis is tört. A Lombardiában állomásozó csekélyszámú osztrák haderő megkísérelte ugyan a mozgalom elnyomását, de annak hullámai már sokkal magasabbra csapkodtak, semhogy a lázongást könnyű szerrel lecsillapítani lehetett volna. Radetzky tábornagy, lombard-velencei helytartó s az ottani haderő főparancsnoka, ez eseményeket előre látva, ismételten sürgette az olaszországi hadsereg megerősítését, de a fennálló viszonyoknál fogva támogatást nem nyerhetett. Midőn a fölkelés Milanóban kitört, Radetzky a helyzeten azáltal vélt segíteni, hogy a környékbeli csapatokat Milanoba vonta, de ez a lángot csak szította s az osztrák parancsnok már a következő napon, március 19.-én, a csapatokat, melyek ereje 13 1/2 zászlóalj volt, a fellegvárba volt kénytelen visszavonnni.” Március 21.-én még rosszabb hírek érkeztek a milanoi főhadiszállásra; nevezetesen, hogy az osztrák szolgálatban álló s a sereg majdnem egyharmadát kitevő olasz csapatok a fölkeléshez csatlakoztak, amely immár egész Felső-Olaszországot lángba borította, s hogy ennek folytán Milano összeköttetése a többi állomáshelyekkel vagy máris megszűnt, vagy legközelebb teljesen meg fog szűnni s végül azt is megtudta Radetzky, hogy Károly Albert, Szárdinia királya, Olaszország függetlenségének kivívása érdekében Ausztriának hadat üzent s 30.000 főnyi sereggel útban van Novara felől Milano felé.