Ennyiben adhatjuk vázlatos rövidséggel a vármegye alföldi részének fiziografiai viszonyait, (a folyó és álló vizek, valamint a klimatikus viszonyok kivételével, a melyeket a többi részekéivel együtt fogunk tárgyalni), tekintsük meg őket – hasonló sorrendben – a vármegye éjszaki és éjszak-éjszaknyugati hegyes-dombos vidékén. Azonban előre kell bocsájtanunk, hogy e helyen a Budapest területére eső hegyes vidék és alföldi részek viszonyaival csak oly mértékben foglalkozunk, a mennyire ezt az általános ismertetés megköveteli. Behatóbban azért nem tárgyaljuk őket, mert a fő- és székváros természeti viszonyainak egy a monografia szerkesztőségétől tervezett külön kötetben annak idején beható leírásban lesz része.
A Magyar Középhegység több, egymástól tektonikailag (vetődések nyomán keletkezett völgyek által) elválasztott hegycsoportnak összege, a mely csoportok mindegyike – mint már előzőleg említettük – mind orografiailag, mind geologiailag többé-kevésbé önálló. Vonulásának iránya délnyugat-éjszakkelet. Átlag 400–700 m magas hegyvidék ez; főleg üledékes (mész, dolomit) és részben eruptív kőzetekből (andezit és annak tufája) áll, a mely kőzeteket, nagyrészt náluknál fiatalabb tavi és szubaerikus lerakódások öveznek körül tájképei azért fölöttébb változatosak. Csekély mértékben gyűrődött és (később) számos vetődés (lásd a II. térképet) mentén rögökre töredezett széjjel. A Bakony-hegység (móri hasadékkal végződik) és a Vértes után a rögök lánczolatában a Gerecse következik. Ennek határa Tinnye, Perbál, Zsámbék, Bia vonalán a Benta patak völgye. Nyúlványai tehát csak alig terjednek át megyénk határára. A Gerecsétől keletre terül el a Budai-hegység, a mely Budapestnél vetődési vonal mentén meredek fallal egészen a Dunáig ér. Éjszakon az utóbbi hegységnek a vörösvári harántvetődés szab határt; e vonalon túl van a Pilis hegység, a melynek egy része a Börzsönyivel genetikailag összefüggő Visegrádi vulkánikus 8hegyvidékkel szerves kapcsolatban áll. A visegrádi hegyekkel kezdődik az a vulkánkoszorú, a mely a magyar nagymedencze behorpadása alkalmával fejtette ki működését s a melyben most már az egykori vulkánoknak (= tűzhányók) csak romjait találjuk. A Középhegység nyugati részének folytatása a Cserhát-Mátra-Bükkben keresendő, a mely csoportok közül csak az elsőnek (délnyugati) részei esnek a vármegye területére. A Bükk üledékes kőzeteihez csatlakozik a Mátra andezit tömzse, a melyhez nyugat és délnyugat felől a Cserhát részei simulnak.
Pest-Pilis-Solt-Kiskún vármegye geologiai viszonyainak vázlatos térképe.
1 = alluvium; 2 = diluvium;3 = tercier; 4 = rhaetiai emelet; 5 = triasz; 6 = devon; 7 = andezit; 8 = andezittufa 9 = gránit. A Budapest, Dunaadony, Dunaföldvár és Kalocsa táján éjszakkelet-délnyugati, Budapestnél és Bakony vidékén pedig délnyugat-éjszakkeleti irányban haladó vonalak vetődéseket jeleznek, a melyek az Alföldre is kiterjednek. Az alföldi rengések valószínűleg ezekkel a tektonikai vonalakkal függenek össze. Mérték: kb. 1:1200,000.
A Cserhát déli nyúlványaiból megyénkre esnek a Nagyszál (Dachstein mész és alsó oligocén homokkő), mint e résznek legnagyobb kiemelkedése (652 m), azután a Őrhegy (453 m), a Csöröghegy, a Vashegy (358 m), a Várhegy 263 m), a Szilágyihegy, a Csegehegy, a Margitahegy (345 m), a Kőhegy (243 m), Juharos 9(308 m), Haraszt (203 m), Nagyhát (206 m), Kálváriahegy (301 m), (mind a Galgapatak jobb, illetőleg balpartján), továbbá az Alsó- és Felső-Tápió-patakok között: Bajtemetés (301 m), Hrabina (252 m), Oldalhegy (186 m); Az Alsó-Tápió-patak jobb oldalán az Őrhegy (183 m) és végül a Vinicni vrch (230 m), a melylyel a 200 m fölé emelkedő magaslatok és a Cserhát nyúlványai is bevégződnek. Ezek a magaslatok, mint magasságaik is mutatják, tulajdonkép csak domboknak, illetőleg dombsoroknak tekinthetők.
Az egész hegyes-dombos vidék Vácz és a tarjáni völgy között erül el. A Galga-patak két partján Gödöllő és Aszód felé több ágra szakad és messze lenyúlik a Duna-Tisza közére. Vácztól, helyesebben a Csörgőmajortól egészen a Szúpatakig a széles Cserhátnak mindig középvonalában találunk eruptiv kőzeteket a melyek a Szandahegy (547 m), Tepkehegy (537 m) stb. anyagát alkotják. Ennél a vonulatnál sokkal hatalmasabb a Cserhát középső éjszak-éjszaknyugati ága. Benne száznál több eruptiv kőzetfeltörés fordul elő20. Az ezeket környező képződmények mint harmadkoriak (anomya-homok, azután a mediterrán, cerithium és congeria emeletnek kőzetei); a negyedkori képződményekből főleg a lösz érdemel említést. Előfordul még a nyirok, a mely sok esetben „vastag takaróként fedi a kőzeteket.”20 Ennek a résznek délnyugati nyúlványait Schafarzik tanulmányozta behatóan, különösen az itt előforduló eruptiv kőzeteket, az andezitnek különböző válfajait. Vácztól délkeletre fekszik a Csöröghegy, a melynek keleti része az Őrhegy. A kettő geologiailag együvé tartozik. A hegynek zömét az e vidéken gyakori anomya-homok alkotja, melynek hasadékaiból a sötétszínű, oszlopos elválásu anorthit- augit-trachyt nyomult elő. A Várhegy (263 m) szintén eruptiv kőzetből áll, úgyszintén a Szilágyihegy is. A két utóbbi hegy kőzetanyaga, épp úgy mint a Csegehegyé, augit-trachyt, a mely az anomya-homokon tört át. Hasonló az eruptiv kőzetek anyaga a Galga-patak balpartján is. Galgagyörknél brecciáktól körülvéve található az augit-trachyt.
Ugyanez a kőzet előfordul az ecskendi erdőben (321 m); a cerithium-mésztől körülvett Hegyeskövön, a nyirokkal fedett Borsóverőhegyen (fennsík), a Takácshegyen (255 m, 275 m, a melynek környék szintén nagyrészt nyirokkal van borítva) és az acsai kőbányában (174 m). Schafarzik vizsgálatai alapján mondhatjuk, hogy a Cserhát déli részében előforduló eruptív-kőzetek „erősen bázisos üveg-alapanyagban nagyon bővelkedő augit-trachitok.” Az eruptiv kőzeteken és tufáikon kívül a Duna mentén még mész (mediterrán) és kavicsos homok (alsó-mediterrán koru) szerepel, a mely Budapest altalajában is elő fordul. A kőbányai fúrt kútak is e korhoz tartozó kavicsból kapják vizüket. A mediterrán képződményekre a szarmata tenger rakta le üledékeit, a melyeket (piszkos-fehér, durva mész) Kőbányán fejtenek. Előfordul ez a mész a Csepelszigeten is, mintegy összekötő kapcsot szolgáltatva. Kőbánya és Budafok között. Föléje helyeződtek a pontusi kor képződményei, a melyekkel szintén a Duna és a cserháti dombok közén és Budapest környékén találkozunk (Rákoson, Kőbányán, Pestszentlőrinczen), ezeknek mélyebb rétegeiben kék színű agyag szerepel a melynek fedője kavics, fekűje szarmata mész. A kavics egy óriási törmelékkúpot alkot, melyet a váczi szoroson áttört Duna rakott le (Rákoskeresztúr, Pestszentlőrincz); a kavicsok pontusi agyagon nyugosznak.15 A felszíni talajnemekre vonatkozólag Treitz végzett vizsgálatokat, ezeknek eredményeit a következőkben foglalhatjuk össze.
Az idősebb korú képződmények (Budai-, Pilis-hegyek, Cserhát éjszaknyugati részei) termőrétege „kevés kivétellel vörös, vasas agyag”, a mely a levegőből hulló és humuszsavat tartalmazó anyagok hatása alatt átalakult porból képződött. A Budapest felett fekvő löszhátak termőtalaja agyagos, humuszos vályog. Mint általában, úgy itt is a vályog alkotja a legbiztosabb termésű talajt.
A Magyar Középhegység nyugati, dunántúli részében lényegesen eltér a most tárgyalttól. Bár az egyes korok üledékei jórészt itt is megtalálhatók, tektonikai 10(hegyszerkezeti) tekintetben mégis van különbség. A Cserhát dombvidékétől nyugatra terül el a tetemes magasságra emelkedő Börzsönyi hegység trachit tömzse (Csoványos 939 m), a mely – habár orográfiailag a Duna áttörésénél el van választva az esztergomi és visegrádi eruptiv kőzetektől – geologiailag együvé tartozik az utóbb említettekkel. Tőle délkeletre húzódik a Pilis-Gerecse-hegység, a melyhez a Budai hegyek csoportját is számítjuk. A Gerecséből csak a végső nyúlványok esnek a vármegye határába, míg a Pilis és a vele szoros kapcsolatban lévő Visegrádi-hegység legnagyobb része Pest vármegyéhez (pomázi járás) tartozik. Ez alkalommal tehát főleg a Visegrádi és Pilis-hegységgel kell foglalkoznunk, mivel a Budai hegyek behatóbb ismertetése már említett okok miatt jelenleg nem kívánatos. A hegység határai éjszakon a Duna, közel Esztergomtól kezdve, keleten a Duna közel Óbudáig, délen az óbuda–esztergomi országút közeléig, nyugaton a Leányvár. Kesztölcz és Esztergom közötti vidéket egyenesen éjszaknak átvágó vonal; elfoglalja ennélfogva ez a terület a Duna-szöget Esztergom és Óbuda között. Nyugaton Esztergom vármegye felé mesterséges határvonal választja ketté a hegység területét. A határ Dömöstől (Esztergom vármegye) kiindulva, a Prédikálószék (641 m) csúcsán, Nagy-Somhegyen (476 m), Akasztólyukon (563 m), Királykúton (453 m), Dobogókőn (700 m), Kis- és Nagy-Szoplakon (683 és 713 m), a Pilis-hegy (757 m), Lászlókúp (674 m) oldalán egészen a solymári tektonikus völgyig terjed, (a mely vetődés útján keletkezett) és elválasztja a délebbre fekvő Budai hegyektől. A hegycsoport törzsöke a Pilisi vagy Szántói hegy, a mely a vármegye határán (részben Esztergom vármegye területén) Pilisszentkereszt, Pilisszántó, Szentlélek (Esztergom vármegye) és Csév (Esztergom vármegye) között éjszaknyugat-délkeleti irányban helyezkedik el. Délkeleti irányban a Hosszú és Drenek-hegyben (483 m) folytatódik; melyek között az első mély nyereggel van a Pilistől elválasztva. Hozzátartoznak még a Csobánkától éjszakra, illetőleg délnyugatra fekvő Kovacsina, a Kis- és Nagy-Ziribár (407 m) és ez utóbbinak déli alján a Garancs-hegy (291 m). A Nagy-Ziribár mély nyereggel függ össze a Nagy-Kevély-hegygyel (537 m). Az utóbbihoz csatlakozik éjszaknyugat felől a Csúcshegy (357 m), délkelet felől a Kőhegy (337 m). A Középhegy (190 m), Rókahegy (251 m), és Arany-hegy (177 m) befejezik e vonulatot, kelet felé félkört alkotva, míg a Kevély- és Csúcshegy-gyel párhúzamosan haladó Malom- és Steinriegel (281 m) nevű dombok dél felé zárják be a borosjenői és ürömi völgyet. A Kalászi-völgy a Duna felé nyílik és annak síkjára ereszkedik alá. A Pilisnek dél felé vonuló ága a vörösvári és pilis-csabai völgyet választja el egymástól. Ennek a vonulatnak területünkre eső nevezetesebb csúcsai a Felső-Somlyó (305 m), Nagy-Kopasz-hegy (444 m), a Homok-hegy (394 m), a Fehér-hegy, Szénahegy, Vereshegy (352 m); dél felé ez az ág a Kovácsi hegyekbe ütközik. Az itt felsorolt és Pilis-hegység néven összefoglalt ágak éjszakfelé nagyrészt közvetetlenül csatlakoznak a szentendre–visegrádi hegycsoporthoz, bár ezt orográfiailag a tágabb értelemben vett Pilishez számíthatjuk, geologiai viszonyai miatt helyesebb az utóbbitól elkülönítve tárgyalni. E hegycsoportot éjszakon a szentléleki, délen a pilisi völgyek határolják és lényegében külön választják egyszersmind az üledékes kőzetek területét az eruptivusakétól. Középpontját alkotja a Dobogókő (700 m), melytől különböző irányokban több fő- és mellékág indul ki. Az első délkelet felé Pilisszentkereszt mellett Pomáznak és Szentendrének húzódik. Legmagasabb kiemelkedései a Fekete-hegy (549 m) és a Lom-hegy (461 m). Az utóbbinál a főág ketté oszlik. A mellékágak közül az egyik éjszakkeletnek tartva, a főággal együtt „bekeríti délről a szentlászlói magas völgyet.” Nevezetesebb kiemelkedései Jazoverin, Hárommező-hegy, és a Sétoruk, a Vöröskőszikla teteje (523 m), azután a Hajlékosbércz (Hallgós, 439 m), Úrasztal (394 m) nevű hegyek és a magában álló Csódi hegy.
A másik mellékág Pomáz és Szentendre felé vonul. Nevezetesebb csúcsai a Kolevka (587 m), Nagy- és Kiskartalja (Nagy-Csikóvár 556 m, Kis-Csikóvár 461 m), a Messzelja (311 m), és a Kőhegy (367 m), mely utóbbi kettőnek nyúlványai a Dunáig érnek. A második főág a Dobogókőtől Esztergom irányában halad „és az esztergomi várhegyben szakad meg.” Főbb pontjai már a vármegye területén kívül esnek. A hegységet felépítő kőzetek részben üledékesek, részben 11vulkánikusak. Keletkezésük idősora szerint (másodkori, harmadkori, diluvialis és alluvialis képződmények) következők szerepelnek.
Dolomit (fődolomit, mint másodkorú képződmény). A hegység legalsóbb képződmény fölötte fekszik az ú. n. Dachstein mész, (például a Pilishegy, az Oszoly, Csobánkával szemben és ugyanott a Csúcshegy legnagyobb része). Néhol a dolomit összeálló, sziklákat alkot a hegyek lejtőin, példának okáért Ürömnél (Kálvária-, Budai- és Kőhegy) Borosjenőnél (Kő- és Csúcshegy), rendesen azonban porrá mállik szét (kőpor). A dolomitot Pilisvörösvár, Piliscsaba és Üröm határában nagyobb kőbányákban fejtik és az országút kövezésére használják. A Dachstein vagy megtalódusz mészkő (rhaetiai emelet) a Pilishegységben, a felület alakzatának létrehozásában a trachit mellett a főszerepet játsza. Nevezetesebb előfordulása a fentebb említetteken kívül a Ziribár, Hosszúhegy, Drenekhegy, Sólyom stb. vonulata, a mely a Békásmegyer melletti Rókahegygyel végződik. A mealodus mésznek egy másik vonulatát, a mely a Pilisből kiágazva délnek tart, jelzi a „Hruba Skala, Hreben Skala, Zlomen i wrch, a Kis-Kopasz és a piliscsbai Nagy-Kopasz. Nyugaton a Kőárok, a Nagy- és Felső-Somlyó hegyeket, délen a Szénáshegyet alkotva, a vörösvár-csabai dolomithegyekbe ütközik.” A Pilishegy kelet, dél és nyugat felé meredeken emelkedik fel. A szomszédságában feltódult trachit kőzet nem hozott létre kőzetében lényeges módosulást (hőhatás, kontaktometamorfozis), csak a rétegek lejtési szöge változott meg, a mi valószínüleg a trachit-eruptió után bekövetkezett sülyedésnek tulajdonítható. A mész mint másutt, úgy itt is bővelkedik barlangokban, a melyek jórészt a preformált hasadékokon beszivárgó víz fizikai és kémiai hatásának köszönik létrejöttüket. A meszet e területen részben útkövezés, részben mészégetés czéljából fejtik. Az utóbbi czélra a Dachstein vagy megalodus-mész különösen alkalmas. Legtöbb mészégető a Pilishegy környékén van. A Dachstein-mész mellett még a vöröses vagy fehérfoltos Juramész fordul elő a Pilishegy vonulatában (Bela Skala).
A harmadkor eocén-képződmény képviselője a vármegye területén csak a budai hegyek éjszaki nyúlványaiban előforduló szürkésfehér nummulit-mészkő (Üröm és Borosjenő vidékén, a hol kőbányákban fel van tárva), a melynek tetemes vastagságú rétegei a Dachstein-mészen feküsznek. E kor képződményei közé tartozik még a márga, a mely a budai hegyekben is szerepel, s a melyet a benne nagy mennyiségben előforduló bryozoák után bryozoa-márgának neveznek (ürömi kőbánya). A harmadkori oligocén képletei közül szerepel 1. a budai márga, még pedig e terület legdélibb részében, csekély kiterjedésben. 2. a mészhomokkő (hárshegyi homokkő) hatalmas kifejlődésben (Üröm, Solymár, Borosjenő és Csobánka mellett egészen a Pilis keleti aljáig). A homokkő rendesen a felületen elterülő takaróként födi a Dachstein-mészt és a felső triasz- vagy fődolomitot. A homokkövet számos kőbányában fejtik (Üröm, Borosjenő, Csobánka, Pilisszántó stb.) és ipari czélokra (ajtóküszöb, malomkövek) felhasználják. 3. a kisczelli agyag a pilisvörösvári völgy elején, a Steinriegel déli alján, a Kalászi völgyben és az Üröm melletti Felsőhegyen van feltárva; téglagyártásra szolgáltat jó anyagot. 4. a Cyrena-agyagrétegek csak csekély kiterjedésben lépnek a felszínre, „oly helyeken, a hol a víz igen mély árkokat mosott a laza rétegekbe.” Előfordul főleg a pomázi Messzealja nyugati oldalán, a Kiskartalja ágai között végig nyúló „Zsivanov potok” vízmosásában. 5. az oligocén-tengeri agyag és homok Pectunculus obovatus-rétegek) a Kartalja, a Messzelja Kőhegy között fordul elő, a hol a szőlők talaját szolgáltatja, továbbá még Pilisszántónál a helység és a Hosszú-hegy között végignyúló mély árokban, valamint a Pilis alján végigvonuló mély vízmosásokban és a szentendrei-visegrádi vonalon a trachit-hegység keleti szélén is található. A harmadkor neogén-képletei közül emgemlítendő 1. a pomázi Messzealja-hegyet körülövező s a szőlők talaját szolgáltató alsómediterrán homok és kavics, a melyet Szentendre felé a Susnyár, Podkamen és Kőhegy között elterülő szőlőkben szintén megtalálni; 2. a bryozoa-mészkő (alsó mediterrán). Ezt a szürkésfehér, néhol kavicsos mészkövet útkavicsozásra és Pomázon, a hol fejtik, építőkőnek használják. A kavicsos bryozoamész még Csobánkától délre, a Garancs-puszta melletti hegyen is található. Vele befejeződik az üledékes kőzeteknek az a csoportja, a mely keletkezését főleg a tengernek, illetőleg az abban élő állatoknak 12köszöni, mint bizonyos biochemiai, chemiai vagy mechanikai, vagy az utóbbi két folyamat együttes hatásának eredménye. Hátra van még e hegységnek főleg éjszaki részét alkotó harmadkori vulkánikus kőzeteinek (andezit különböző fajai) és üledékes mellékképződményeinek (tufák) és végül az összes rétegek fölé legfölül helyezkedő lösznek a megemlítése. Az andezit a szentendre-visegrádi hegység zömét alkotja és rendesen csak a magasabb kúpokon lép a felületre, különben brecciái és tufái által mindenütt el van takarva.
A Szentendre–Visegrádi hegycsoportban egy fővonulat körül csoportosulnak a kisebb-nagyobb eruptívkúpok, a breccia és tufa területén belül; ehhez csatlakoznak még a harmadkori képletek közül s a lösz-takaróból kibukkanó kisebb, vulkánikus eredetű kúpok. A hegycsoport főtömege magas, hosszúra nyúló hegyvonal, mely párhúzamosan halad a Pilishegységgel. Dél felé vonultában (Dobogókő, Ispanovhegy) két ágra szakad. A délkeletinek főbb pontjai a Kolevka, a Nagy- és Kiskartalja; az éjszaknyugati a Nyerges-hegygyel (557 m.) végződik.
A hegycsoportnak legéjszakibb része, a „Dunai andezit-csoport”, Visegrád–Dunabogdány vidékén terül el. Itt az eruptiv kőzetek kitörése főleg az alsó és felső mediterrán kor közé eső időben következett be, bizonyítja ezt az a körülmény, hogy a felszínre tört lávatömegek az alsó mediterrán kor képződményein ömlöttek szét. A kőzet-anyag itt gránát-tartalmú biotit-amfibol-andezit és pyroxén-andezit. Az eruptiv-kőzetek kúp, lávaár, tellér és lakkolit, továbbá andezit-konglomeratumok és andezit-tufák alakjában jelentkeznek. Az utóbbiak előfordulásából és nagy mennyiségéből az itt egykor működő vulkánok minőségére vonhatunk következtetéseket. Legnagyobb valószínűség szerint sztráto-vulkánok voltak, még pedig a polygen-típushoz tartozók. Az andezit-kitörések igen ekszplozív lefolyásúak lehettek, csak így magyarázható a brecciáknak és tufáknak túltengése a tömeg-kőzetek fölött.
Visegrádtól délre fel van tárva a vöröses-barna biotit-amfiból-andezitkőzet (Ördögbánya, amelyet saját tufája vesz körül. Keleten és nyugaton a Duna mellett tetemes területen lösz rakódott le, a melyből Dunabogdánytól délkeletre a Csódi hegynek számos bányától kikezdett gomba-alakú lakkolitje emelkedik ki. Délibb részein a nagyobb elterjedésű tufákon kívül különösen az amfiból-andezit- a biotit-gránát-andezit (Pilisszentkereszttől éjszakra fekvő vonulat, Torina 508 m és Lomhegy), a pirokszén-andezit (a Pilisszentlászló alatt fekvő Kapitány-hegy tömzse, 509 m). uralkodik. Az eruptív kőzetek és tufáik, melyeknek legdélibb előfordulása a Pomáz melletti Messzelja (amfibol-andezittufa, 173 m), Szentendrétől éjszakra, majd éjszaknyugatra kanyarodnak föl Esztergomig. A völgyekben a szubaerikus eredetű és a vármeyge más helyeiről is már ismeretes sárgaföld, a lösz nagy kiterjedésben fordúl elő (Pilisszentkereszt–Csobánka) nyirokkal váltakozva (Szentendre–Pomáz).
A solymári völgytől délre terül el a Budapesti (Budai) hegység. A Magyar-Középhegység délnyugati felének a Duna könyökében szétterülő, éjszakkelet-délnyugati és éjszaknyugat-délkeleti irányban haladó vetődési vonalak mentén szétdarabolt, rögökből és völgykatlanokból álló részének déli fele, a mely majdnem egész terjedelmében a vármegye határai közé esik. Éjszakon, délen, keleten és nyugaton (?) tektonikus vonalaktól (solymári, budaőrs-biai, tinnye-perbál-zsámbéki völgyek és a Duna völgye) határolva, csak délen terjed némileg túl a vármegye határán, a hol a „Mészáros-út” választja el a török-bálinti domboktól. Benne két csoportot különböztethetünk meg: 1. a szűkebb értelemben vett Budai (Budapesti) hegységet, 2. a Nagykovácsi hegységet. Az elsőhöz számítjuk azokat a csoportokat, amelyek Solymár, Hidegkút, Budakesz, Budaörs és Budapest között terülnek el. Ezek a) a Hármashatárhegy csoportja (Solymár–Hidegkút vonalán kezdődik és innen délfelé nyitott félkörben a Hármashatárhegyig, Lipótmező-Óbuda vidékéig terjed), a melynek gerincze a hidegkúti Kálvária-hegyen (386 m) át a Csúcshegy-be (445 m) folytatódik. A Hárshegyen (462 m) túl elterülő fennsíkszerű Hármashegy-től (496 m) mély nyereg választja el. A Lipótmező 13(illetve az Ördögárok) völgye megadja e csoport határát; b) Hárshegyi csoport felé (Hárshegy 458 m), a melyet nyugaton az Ördögárok választ el a nagykovácsi csoporttól9; c) a János- és Sváb (Isten)-hegy csoportja, a mely a Budai hegység legmagasabb és legkiterjedtebb tagja. A János-hegytől, mint a Budai hegycsoport legmagasabb pontjától, a Háromkúthegyen át félkörön vonulat szolgál át a Sváb-hegyre, a melyből délkeleti irányban csapó ágak indúlnak ki. Tőlük délnyugatra terül el d) a Budaőrs vagy Csiki csoport.
A Budai hegység geológiai viszonyait vázlatosan a következőkben adhatjuk. A hegység alapját felső triasz-korú mészkőképződmények és dolomit adja, erre az alaphegységre eocén és oligocén korabeli mész, márga, agyagos homokkő és konglomerátum rétegek települtek, a melyek későbbi tektonikai zavaroktól szétszaggatott takarót alkotnak. Míg a legalsó eocén lerakodásai az édesvizű mész és a barnaszén csak néhány helyről ismeretes, addig a nummulitmész, a márga és konglomerátumok s az alsó oligocénhez tartozó meszes homokkő nagy szerepet játszanak e hegycsoport felépítésében. Budafok és Bia között fiatal harmadkori rétegeket találunk (budafoki fennsík, Iharos és Katalin-hegy) Budafok és Diós között miocén-korú ceritium-rétegek szerepelnek, negyedkori édesvizű képződményektől és lösz takaróktól fedve; végül még a Gellérthegyen, a Várhegyen és Óbudán a hévizekből lecsapódott mésztufa is előfordul. A Nagykovácsi hegység Pilisvörösvár, Piliscsaba, Páty és Budakesz között terül el; középpontja Nagykovácsi. Ettől éjszakra terül el a Nagyszénáshegy (540 m) kiágazásaival; kopár megtalodusz-mészkő az anyaga. A Nagykovácsitól délre fekvő Nagykopaszhegy legnagyobbrészt ugyanebből az üledékes kőzetből alakult. Az említett két csoport tömegei nyugaton összefüggenek egymással, Nagykovácsi körül keletnek nyíló koszorút alkotva.