Az alvajáró betyár

Full text search

Az alvajáró betyár
Az „úri betyárok fogadójának” Jósa Andrison kívül már volt egy lakója – nem lehet mondani, hogy foglya: mert ez az úriember olyan méltóságteljesen viselte rabságát, mintha ez volna a legnagyobb mulatsága. Olyan pontossággal raboskodott, mint a régi beteg ember gyógyítgatja magát a kenő orvossággal.
Rebesszernek hívták ezt az úriembert a „betyárok vendégfogadójában”, de ez csak amolyan betyárneve volt, mint annak a bakonyi Sobri Jóskának is más neve volt igazában. Rebesszer a fáma szerint szomszéd megyebeli nemes ember volt, aki kalandozása közepette a nyírségi homokon került csendbiztoskézre. Így jutott a nagykállói várba, ahol mindaddig szándékozták tartani, amíg az igazat megmondja.
– Szóval ítéletnapig – szólt egykedvűen a hurokra került betyár.
Mindig karosszékben ült, onnan sohasem kelt fel, mert mint mondta: elfogatása felett való mérgében úgy vágta le magát a székbe, hogy onnan felkelni többet nem tudott. Ez már tíz esztendő előtt történt.
Egyébként alig meghatározható korú ember volt, mint az olyanok, akik nem sokat takarékoskodnak se a bánatukkal, se az örömükkel. Hétfőn olyan öreg volt, mint egy hatvanesztendős ember. De szerdán (ez a hetivásáros nap volt a kedvence) megfiatalodott, és jókedvében kukorékolt. Néha olyan vadszagú, mint az égett farkasszőr a tőzegtűz mellett, máskor pedig kellemetes volt, mint Alföldi úr, a szabólegényből lett debreceni táncmester. Lehet, hogy22 embervér is feketedett a körme alatt, de ugyanezzel a kezével néha felkapta a hegedűt, hogy a kis zsidó porkoláb is táncra perdült. Szomorú és mérges, andalgó és búcsúskodó volt, mint valami megelevenedett betyárnóta.
– Úgy vagyok én az élettel idebent a rabságban is, mint odakünt a szabadságban. Néha rám jön valami, hogy azt hiszem, megbolondulok. Mintha megrekedne a vérem, elakadna a lélegzetem, szeget vernének a fejembe. Tombolni, falra mászni, verekedni, duhajkodni szeretnék, fokossal kellene nekimenni az egész világnak… Mert elrekedt a vérem, nem bírok józan lenni. Hát mostanában azért hegedülök – mondogatta, amikor mind a négy húr lepattogott a hangszerről. – Nem is lehet igaz ember, aki néhanapján el nem veszíti az eszét. Ezt kellene tudni a csendbiztosoknak, mindjárt könnyebb volna kormányozni a világot.
Jósa Andris ümmögve hallgatta a vén betyárt, nagyobb volt az ő bánata, hogysem felfoghatná ésszel a betyárbölcsességet.
Rebesszer fél szemmel nézte a halovány úrfit, és hamarosan kitapogatta a gyengéjét.
– Talán maga is azért került ide, mert a kéki csárdásnéba volt szerelmes?
A fiatalember a fejét rázogatta:
– Sohasem hallottam hírét.
– Ej, dehogynem… Csak gondolkozzék… Tíz esztendeje ülök itt, sok derék úriember megfordult „a kezem alatt”. A legtöbbjének az volt a baja, hogy a kéki csárdásné kék szemébe nézegetett. Esendő az ember, hajlandó a pendely.
Jósa Andris jó darabig nem válaszolt a vén betyár beszédére, csak akkor, amidőn Klein, a kis zsidó porkoláb, hosszú nyakú üvegeket kezdett előhordani valami rejtekhelyről, vetette fel foghegyről a kérdést:
– Aztán ki volna az a kéki kocsmárosné?
Rebesszer az üvegbe dugta az orrát, aztán szimatolva nézett körül.
– Árulják a debreceni vásáron is, ahol a selyemkendőt, rózsás23 szoknyát, gyöngyöt, gyűrűt kínálgatja a zsidó. Benne van a képe minden templomban, ahová a férfiak néha befordulnak, de ott van az arculata abban a tükörben is, amelyben a férfiak a bajszukat pödörgetik. Én valaha nefelejcskéknek láttam a szemét, de megfordult itt úriember, aki esküszik, hogy fekete az a szem, mint éjszakának idején a tyúk.
Jósa Andris legyintett:
– Semmi közöm a csárdavirághoz.
– Nono – erősködött Rebesszer. – Nem úgy kell azt gondolni, hogy a kéki csárdásné világéletében a kéki csárdában bort mér a betyároknak. Elmegy az másfelé is, mert olyan őkelme, mint a boszorkány. Egyszer úriasszony abroncsos szoknyáját ölti magára, és olyan nagy turnért köt a derekára, hogy azon lovagolhatna a legkövérebb ördög. Máskor a szűz leányka ruhájába bújik, és olyan egyszerűnek, ártatlannak mutatja magát, mint a rezedaszál. Ott lejt a kivilágított báli szálakban, mint elérhetetlen királynő, de öntözgeti virágágyait a papnak kertjében is. Boldog az a férfi, aki igaz alakjában ismeri fel őt, a kéki csárda betyármocskos ivójában.
Jósa Andris a borba nyomta a bánatot, valami cimbalomrikkantó, börtönök setétjében felvillanó hangon kiáltott oda a lesben álló Rebesszernek:
– Mindegy most már, akár grófné, akár pesztonka a kéki csárdásné, más öleli a derekát.
– A hét fenébe! – felelt Rebesszer. – El lehet hozzá menni.
– De nem nekem. Mert én úri parolámat adtam, hogy innen semmiféle csárdásné kedvéért nem tágítok. Itt maradok, még ha tárva-nyitva volna minden ajtó.
– Nagy kutya az öreg Krúdy, de itt szokásban volt, hogy túljártak az eszén – dörmögte odavetőleg a vén betyár, aztán többé nem is szólt erről a dologról. Elővette a hegedűjét, és a megmaradott húrokon pengetett magának valami nótát, amely néha vad volt, mint a pusztai szél süvöltése, máskor meg andalgott, mint a holdfény a magában sírdogáló leányka ágya fölött.24
Harmadnapon Jósa Andris kérte a vén betyárt, mondja meg, hogyan lehet túljárni az öreg Krúdy, a vármegyei tisztiügyész eszén.
*
– Hát az igaz, hogy mindnyájan úri parolánkat adtuk, hogy innen szökve el nem megyünk. De van ám olyan eset is, amikor az ember nem felelős az éber állapota becsületéért – kezdte az oktatást Rebesszer. – Hallott már a holdkórosokról, öcsémuram?
– A ptrügyi kántor lánya mászott fel éjszaka a háztetőre – felelt Jósa Andris, és magában azt kezdte hinni, hogy Rebesszer az egész idő alatt a bolondját járatja vele, amint szokásuk volt ez az öreg betyároknak a fiatalokkal szemben.
– Volt itt egy híres betyár, az találta ki annak a módját, hogyan lehet alvó állapotban a tömlöcöt elhagyni. Krúdy-Kandúrnak hívták őkelmét, és éppen testvéröccse volt a tisztiügyésznek. Valahol Nógrádban volt a bandája, ott rohanta meg a pecsovicsok kastélyait tizenkettedmagával, amíg cselfogással a nyírségi homokra csalták, ahol a testvérbátyja kergette a betyárokat. Hadd bánjék el vele az édestestvére, az majd vigyáz rá, mint a két szemére.
– Jó volt ez így kigondolva – sóhajtott Rebesszer. – Meg is fogdosták az úrfit annak rendje-módja szerint, a vasat sem vétette le a lábáról a testvére, sőt éjszakánként mindig személyesen is meggyőződött arról, hogy a tömlöcajtó jól be van-e csukva az öccse fölött. Rosszabb dolga volt itt Kandúrnak, mint a legutolsó kapcabetyárnak.
– Én mindjárt láttam, hogy baj lesz ebből a nagy szigorúságból. Különösen azóta tudtam, hogy vége felé jár a Kandúr rabsága, amikor az a hosszú éjszakákon álmában egy asszonynevet kezdett emlegetni. „Zsuzsi!” – mondta olyan szívtépő hangon, hogy felébredtek a többi rabok.
– Szép, sugár fiatalember volt a betyár, amikor a börtönbe került, de itt napról napra haloványabb lett az arca, görbébb a válla, csendesebb a kedve. Mikor aztán arra kért meg, hogy az őszi estéken a Repülj, fecském!-et hegedüljem neki, akkor már azt is megtanulta25 egy vízhordó vén zsiványtól, hogyan kell éjszakára a bilincset levenni a lábáról. Ki lehet ám abból csúszni, csak akarat kell hozzá.
– A hold besütött a tetőn, a betyárnak álmában hulldogáltak a könnyei, kopogott valami a várfalban, mintha valahonnan messziről hívogatnák a rabot, én pedig csak csendesen játszogattam a Repülj, fecském!-et, hogy senki se hallja, csak a börtön lakói.
– Amikor harmadik éjszaka is megkopogtatták a falat, Kandúr álmában letolta lábáról a vasakat, kinyújtózkodott a fal mellett olyan magasra, hogy elérte a börtönablakot. Hogy, hogy nem történt, Krúdy-Kandúr egyszerre csak odakint volt az ablakon, a sűrű rács között. Én bizony nem tudnám megmondani, hogyan történt, mert javában muzsikáltam a nótánkat. De vannak ilyen csodák a világon, amikor az ember holdkórossá válik a sok szomorkodástól. Bizonyosan a holdvilág segítette át az ablakon a szegény betyárt, nem pedig az a vén vízhordó rab, akit másnap ebben az ügyben elővettek. Akadtak olyan tanúk is, akik jól látták az alvajáró betyárt végigimbolyogni a megyeház zsindelytetőjén, ott, ahol az a legmeredekebb, de senki se mert rákiáltani, mert tudni való, hogy a holdkóros elveszti az egyensúlyt a megszólításra. Végiglépkedett a betyár a fehér lepedőben a holdvilágban a háztetőn, aztán eltűnt valami kémény mögött.
– Itt már sohase láttuk többé őkelmét, csak a rabok hozták a postát, hogy valahol Vadkert mellett, Pest megyében, csárdásné kedvesénél agyonlőtték a komisszáriusok.
– Azért mondom én, hogy ezek a csárdásnék okai a szegény betyár viszontagságainak.
Rebesszer befejezte tanulságos előadását, levette a hegedűjét a szegről, és azt a régi, híres nótát, a Repülj, fecském!-et kezdte vonogatni.
– Maholnap holdkóros leszek itt én is – dörmögte az ifjú Jósa Andris.
Mire Rebesszer cigányosan, szilajon, tűzfényesen pattogtatta a dalt.26

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi