Lókötés
Lókötés
A Dessewffy grófoknak királyteleki uradalmában már akkor is híres lótenyésztés volt. Külön járt a telivér ménes, külön a félvér ménes. Az öreg Dessewffy gróf (akinek később, talán az alábbi eset miatt, nagy része volt a Felső-Tisza szabályozásában, a betyárok búvóhelyének: a nádasoknak, lápoknak, turjánosoknak kipusztításában) mindennap kikocsizott hol az egyik, hol a másik méneshez. Meghajtatta maga előtt a gyönyörű állatokat, a csikós kancákat, a háremet tartó vad méneket. Kondított egyet-kettőt azzal az agarászostorral, amelyet éppen erre a célra hozatott Angliából. Ez volt a mindennapi mulatsága az öreg grófnak.
A félvér ménesnek a vezérlova – amely után az egész ménes szokott igazodni: egy gyönyörű csődör volt. A kolompot ugyan az egyik kancája hordta nyakában, de az uralkodó a ménesben a Nónius csődör volt. Olyan vad, hirtelen szilajságú volt ez az állat, hogy a csikósok se merték megközelíteni, csak messziről kongattak feléje a karikással, amikor a ménest másik legelőre terelgették. Néha nem volt kedve a Nónius vérnek a helyéből elmozdulni, hiába hajtották a csikósok. Ott maradt háreme között. És vele maradt az egész ménes, akár delelőig.
– Ezt a lovunkat még Báró Sanyi se tudná elkötni – mondogatta a kasznár, aki a fajlovakról vezetett könyvvel hóna alatt kikísérte az öreg grófot a méneshez.
Báró Sanyi (egy tiszántúli úricsalád elzüllött fia) arról volt nevezetes, hogy a kiszemelt paripát az istálló ablakán keresztül lopta ki, miután másképpen nem juthatott hozzá.
Persze, azt nem tudta a jó kasznár bácsi, hogy raboskodik valaki a nagykállói várban, aki lókötés dolgában akkor pipálja le Báró Sanyit, amikor az első szippantást veszi a finom, jó, szabadságos levegőből. Ott üldögél az öreg Rebesszer, aki miatt ugyan vezethetnek olyan pontos könyvet a fajlovakról, mint akár a grófi uradalom tokaji aszús üvegeiről: elköti a Nónius ivadékot, ha ő volna a megelevenedett sárkány.32
De hát egyelőre ült-üldögélt Rebesszer abban a karosszékben, amelyet tekintélyére való hivatkozással az úri betyárok fogadójába magának behozatott. Legfeljebb az ezerforintos bankót vette elő néha, amelyet a leveleki Sijétől szerzett.
– Pénzem már volna – mondogatta a piros szemű bankónak. – De mit érek vele, ha nincsen lovam?
…Tavasz felé történt, hogy Királytelekről behoztak a nagykállói várba egy juhászembert, aki tréfából úgy megvágta pajtását a rézkampós juhászbottal, hogy az helyben maradt.
A mellénye a juhásznak hüvelykujj nagyságú ezüstgombokkal volt sűrűn végigvarrva. Ez nagy tekintélyt szerzett neki a közönséges rabok között. Hallgatták is a juhász mesemondását napestig a rabok, pedig volt közöttük olyan vén haramia, aki több ember életét oltotta ki, mint ahány ezüstpitykéje a juhász mellényének volt.
A juhászember a sok mesemondásban egyszer szót kerített a királyteleki ménesre, annak vezérlovára, a Nónius vérre. Nincsen olyan betyár Magyarországon, aki háromlépésnyire megközelíthetné a paripát.
Az alsó börtönökből, a közönséges rabok tömlöcéből a kállói várban is rendes postajárat volt az emeletre. Az úri betyárok fogadójába csakhamar elérkezett a juhász mesemondásának híre.
Rebesszer tíz esztendő után először állott fel hirtelen a karosszékből, mintha menni akarna valahová. A tömlöcfalba ütötte a homlokát.
– Annál jobb, hogy könyvbe írják a lovat. Legalább az írás ott marad utána – morogta.
Rebesszer, az öreg úri betyár megszökött a nagykállói várból, bár nemesi szavát adta, hogy nem tesz kísérletet a szökésre. Tíz évig tartotta a szavát, de akkor kiütközött rajta, hogy nem szabolcsi ivadék, hanem más vármegyébe való. Ott maradt üresen a karosszék. Most már elárvult Jósa Andris ülhetett bele, ha kedve tartotta.
Dehogyis volt kedve Jósa Andrisnak karosszékben ülni!33
Minden holdas éjszaka rájött a betegsége: az „alvajárás”, amelyre az öreg Rebesszer oly alaposan kitanította, hogy sohasem tévesztette el az utat a „Brekegő” csárda felé. Márpedig holdas éjszaka többször volt Nagykálló fölött, mint sötét éjszaka. A holdtölte és a holdfogyta a világ teremtése óta szoros összefüggésben van a nők szerelmével. Van olyan leány, asszony, akinek csak akkor omlik be szívébe a szerelem zuhataga, amikor olyan keskeny a hold sarlója az akácfák fölött, mint amilyen keskeny a leskelődő vércse a lombon.
A „Brekegő” csárdásnéja a teliholddal volt rokonságban. Akkor telt meg galambkeble turbékolással, akkor áradt ki a szívéből az érzelmek folyója, akkor jutottak eszébe azok a simogató, ringatózó dalok, amelyek a kocsmaasztalra könyöklő, éjféli vendéggel még azt is elfelejtetik, hogy pandúrok lovai dobognak valahol az éjszakában. Ilyenkor tudta a Repülj, fecském! nótáját véges-végig elsírni, eldalolni, elábrándozni, hogy Jósa Andris, a szökevény úri betyár még a nemesi szavát is szívesen elfelejtette volna, ha a csárdásné, a vadgerletestű Ilka nem figyelmezteti, hogy a hold már lemenőben van a kállói torony mögött, a tücskök a csárda környékén mind fáradtabban vonják szerenádjaikat, a békák nagyokat cuppannak a közeli lápban, amint aludni mennek, és a kazlak tövében a bakterek kidörzsölik szemükből a mindeneket meglepő éjféli álmot.
– Menni kell, Andris – rebegte a menyecske, miután két dunyhás karjával utoljára átölelte a fiatalembert. Rozmaringos szája oly hosszú csókot nyomott az ifjú ajkára, mintha azt legalábbis akasztani vinnék.
– Meg ne csalj! Mert akkor igazán elmegyek betyárnak – fenyegetőzött Jósa Andris, amikor kiszállott a kiskert felé nyíló ablakon. (A harmatra váró virágok reggelre eltakarták a lába nyomát.)
Ilka a fehér kiskendőjét a nyitott kebléhez szorította a hűvösödő éjszakában, mintha arra esküdött volna, mint valami imakönyvre.
– Sohasem felejtelek el, mindig veled lesz a gondolatom, éjjel és nappal.
Az ifjú átugrott a nádkerítésen, farkasból ojtott kutyája ott verdeste már farkával a garádot, amint lépteit hallotta. Aztán vissza34 Kállóba, a tömlöcbe, nyaktörő utakon, kertek alatt, piros foltos ingüket a virradatban vadvizekben áztatgató lányokra rádobbanva, házak végén legényektől nehezen búcsúzkodó menyecskékre ráijesztve, özvegyasszonyokra hideglelést hozva, akik éppen arra biztatták a baktert, hogy hallgasson még a dudával…
– Az alvajáró betyár! – mondogatták a városvégi emberek, amint Jósa Andris elnyomult mellettük azokban a mocskos, végét nem lelő sikátorokban, amelyek a vár felé vezettek.
A hajnalcsillag odafent reszketett az égboltozaton. Éppen arrafelé, ahol Várdában a Bátoriék háza áll. Talán Juliska is a hajnalcsillagot nézi az álmatlan éjszaka után?
Hej, de nagyon megfájdult ilyenkor Jósa Andrisnak a szíve, amikor a csárdásné szerelmes éjszakája után az ő igaz, egyetlen szerelme, a szentképarcú Juliska eszébe jutott! Hogy szerette volna magáról letépni a ruhát, amelyet annak az asszonynak a keze érintett! Hogy ment volna képmása után a Gordakút fenekére, hogy lemoshassa arcáról az Ilka csókjainak a nyomát! Hogy ment volna mezítláb, sírva, litániázva együtt a búcsújárókkal Máriapócsra, ha elfelejthetné, ami az utolsó hónapokban történt, és megint ott üldögélhetne a Bátori Juliska sült almahéjszagú szobácskájában, ahonnan olyan andalogva lehetett nézni a kert fölött a hulló hópelyheket! De vissza kellett menni a börtönbe!…
Pedig csak egy kicsit kellett volna megvárni a virradást, akkor láthatta volna, hogy a „Brekegő” csárda kapuján, alighogy ő a lábát kivonta, Kovács Pál, a nyalka csendbiztos dobogott be hóka lován.
– No, elment már az úrfi? – kérdezte elfojtott mosollyal, rengedező torokhangon a csendbiztos.
A csárdásné a küszöbön állott, ugyanazzal a kis kendővel a mellén, amelyre az imént esküdött:
– Visszaküldtem a dutyiba Andris urat, mert itt bajba kevert volna.
– Bizony megvasalom, ha itt csípem, még ha százszor Jósa Mátyás fia – kottyintgatta a szót a fogai közül Kovács perzekútor. – Az öreg Krúdy aztán leveheti a vasat róla, ha tudja.35
Átkapta az Ilka hajlandó derekát, és nagyot csókolt száján kifent bajszával.
– Ez a kéki csárdásné pacsulija! – rikoltott fel a „Brekegő” csárdásné a csók után.
A csendbiztos visszanyomta a száját az Ilka szájára, és abba dörmögte:
– Persze hogy az övé. Mert ott voltunk estelire. De azért csak hozzád jöttem éjfél után.
Erre aztán úgy viszonozta a csókot Brekegőné, mint az eszeveszett.
De egy nap minden kitudódott…
A holdas éjszakában vén cigány várta lóval a kezében az alvajáró betyárt a „Brekegő” csárda alatt.
– Rebesszer tekintetes úr küldi Királytelekről – susogott a vénember. – De addig ne tessék felülni rá, amíg a hajnalcsillag nem mutatkozik a csárda fölött.
A cigány ott maradt a horkoló paripával a kis akácosban, Jósa Andris pedig befeküdt a lápba, szemközt a csárdával. A turjános éji lakói nem zavarták. A kölykeivel vándorló róka, a tojásán kotló vadlúd, a rakéta módjára szálldosó csörgő kacsa, a baktató és megtorpanó nyúl régi ismerősei voltak. Megértette a szúnyogok muzsikáját is, csak azt nem tudta felfogni, hogy miért fogadja olyan kitárt karokkal Ilka, a csárdásné éjfél után Kovács csendbiztost, az ő halálos ellenségét.
Választ adott erre az akácosban várakozó lopott paripa.
– Tessék három görcsöt kötni erre a madzagra – szólt a vén cigány –, annak jeléül, hogy hiány nélkül átadtam a királyteleki csikót.
Jósa Andris megkötötte a görcsöket. A nyeregbe ugrott. A Nónius ivadék pedig, mintha csak betanították volna erre, vinni kezdte. Száguldó paripán nyargalt át az alvajáró betyár Nagykálló utcáján. Azután még gyorsabban vitte a remek ló a lehajtott fejű betyárt.36 Vitte addig, amíg a hajnalcsillag haloványodni kezdett. Várda alatt járt a ló és a lovas.
Jósa Andris nagyot sóhajtott a Bátori Juliska kertje alatt: – Most már igazán futóbetyár lettem, egyetlen, édes menyasszonyom.
