Császármondák,
Császármondák, a német-római császárokra vonatkozó népies hagyományok, melyeket ujabb költők is ismételve földolgoztak. A monda legkedveltebb alakjai: Nagy Károly (bár ez inkább Franciaországban lett egy hatalmas mondakör középpontjává), Madarász Henrik és Nagy Ottó, kik a magyarokkal harcoltak. Barbarossa I. Frigyes, ki hatalmas s dicsősége magaslatán a távol keleten megdöbbentő halállal mult ki, II. Frigyes, a középkori egyháznak legimponálóbb ellenfele, Habsburgi Rudolf, ki főleg polgári erényeivel lett a nép kedves emberévé, és I. Miksa, az utolsó lovag. Ez alakokhoz és az általuk lakorr várakhoz vagy épített templomokhoz fűzödnek tarka hagyományok, melyek sokszor bizonyos, bár néha elég szerény történeti alappal birnak. Leghiresebb e mondák közül a szoros értelemben vett német császármonda, mely előbb II. Frigyesről, a mult század óta I. Frigyesről meséli, hogy nem halt meg, hanem embereivel egy hegynek (p. a Kyffhäusernek Thüringiában vagy az Untersbergnek Salzburg mellett) mélyébe vonult vissza, hol álomba merülve tartózkodik; de föl fog ébredni és visszatérni e földre, hogy a német államot régi dicsőségében helyreállítsa. A hegyben alvó hős voltakép Wodan (Odin), a németek főistene, a zivatar és aratás ura, aki télen megbűvölve alszik valamely hegy mélyében. E mítoszt vitte át utóbb a nép az egyes császárokra. E monda tehát igen régi és nemzeti eredetü. Ellenben idegen, keleti származásu és fiatal (XIV. század) az a másik hagyomány, mely szerint az a német császár lesz a világ ura, aki pajzsát egy bizonyos időben egy meghatározott száraz fára (p. Salzburg mellett) fölakasztja. Ujabbkori költők, kik főleg I. Frigyest szeretik dicsőíteni, sokszor összekapcsolják e két hagyományt. V. ö. Häussner, Unsere Kaisersage, 1884.
