Női viselet a XVIII. század második felében.
1760 körül ismét divatba jöttek a már előbb, a XVIII. század negyvenes évei előtt is elterjedt harangalakú, nagy öblös abroncsos, verdigályos szoknyák, még pedig az előbbinél terjedelmesebb alakban, a miket a magyar nép humora a baromfiboritóhoz hasonlitott. Ezeket a magyar vállhoz is viselték (XXXII. 2.) s ilyenkor természetesen csipkés és kivarrt kötény jött eléje, de az idegen módi terjedésével, a nyolczvanas évek felé, a kötény elmaradt s helyette a szoknyát fodrokkal, csokrokkal, máslikkal rakták meg. Fiatal nők nagyon szerették a sárgás zöld vagy kaka düfén (caca du dauphin) szinü szoknyát, melyhez hasonló szinű felső ruhát hordtak, minő volt a bodros volán (volant), melynek «mint szány-talp, görbe volt két szárnya formája» s ezekhez fürész formán kivágott, amazoktól különböző szinü előruhát öltöttek. Divatos volt 1790 körül az angléz öltözet is, melynek alját sok ránczba szedve pántlikával a faron felkötötték s elől két oldalt puffos bufán-nal (bouffant) látták el, vagyis a Peleskei Nótárius szavaival szólva.
Két valami úgy volt kötve oldalára,
Rázódott hányódott minden mozdulatára – ––
– – Bár eleget néztem s nézek is reájok,
Nem tudom, csipején mik légyenek azok,
Réz dobok-é; avagy hernáczból iszákok?
Abrakos tanyisztrák, avagy üres zsákok?
A bufán csakugyan lelóggó táskaféle is volt (Hottenroth II. k. 117. t. 19. sz.) s szépanyáink felfogása szerint:
Szükség ezt viselni minden Asszonyságnak.
Nyugvó kanapéja ez ám két karjának!
Az angléz ruhát hússzinü szövetből szerették készittetni, a mit Kupidohas-szin-nek neveztek; «új szin ez drága is» – olvassuk a Peleskei Nótáriusban. Rövid, tág és bő felöltő volt a spanyol divatú karakó, két karján ránczolva, s a mell körül számlálhatlan bodrokkal és ránczokkal, mely mint női otthonka, ma is megvan a népnél; a szoknyától különböző szinü könnyü szövetből (tafotából) készitették, p. violaszinü szoknyához rózsaszin karakót vettek. Az 1790 körüli divatos felöltők közé tartozott még a köpenyféle furó (fourreau) is.
A XVIII. század utolsó tizedében kapták fel a derékkal és újjal ellátott szoknyákat (XXXIV. 12. 68. 15., 17.), melyeket az ezen időben nagy hirnévnek örvendő Mme Vigano bécsi tánczosnő után viganó-nak neveztek s nálunk is annyira elterjedtek, hogy a hosszú női felsőruhát, melynek dereka és alja egy végben van kiszabva és összevarrva, ma is viganónak nevezzük. Ilyen volt az empíre-szoknya is, mely a directorium alatti, antik formákat hajhászó párisi viseletből ered s a XIX. század elején nálunk is divatba jött; szintén egy darabból álló, melltől bokáig érő hosszú pongyolaruha volt, melynek dereka nem volt szabva, hanem a hónalj és mell alatt kötötték át (68. 15.) s annyira ki volt vágva, hogy csak a két váll csücske tartotta. Ezen időben már teljesen kimentek divatból a nagy, hosszu s öblös harangalakú rococo-szoknyák; valamint két évtizeden át a divatos szoknya aránylag szük s rövid volt, úgy hogy nemcsak a lábfejet, hanem a bokát is láttatta. (XXXV. 13.).
A divatos czipő 1760–90 közt kék vagy fehér selyemből készült s nagy csattal, félarasznyi magas fehér vagy vörös szinü sarokkal volt ellátva, melyet a talp közepe felé toltak. A diszesebbek aranynyal voltak kivarrva és pillangókkal ékitve. A franczia forradalom alatt az alacsony, nyitott és hegyes czipők jöttek divatba, 1800 körül pedig már egészen saroknélküli czipőt használtak, a mit aztán ismét az alacsonyabb sarku czipők váltottak fel a huszas évek felé.
A magyaros főkötő és párta annyira megritkult, hogy b. Naláczi József emlékiratai szerint, mikor 1791-ben az erdélyi országgyülés letette Kolozsvárott az esküt II. Lipót királynak, az erdélyi kisasszonyok, kik «a nagy nemzeti igyekezetben akarának öltözni», alig tudnak pártát kapni s p. gr. Mikó Katát Naláczi felesége segitette ki szép gyöngyös pártájával. Eltüntek a finom arany, rubintos, gyémántos, drágaköves boglárok is, melyeket, mint Naláczi irja, egy Bordoli nevü olasz «quasidor» nevü aranyutánzattal és viaszra öntött nagy üveggyöngyökkel, ú. n. «kók»-kal cserélt föl. A magyar főkötőt felváltotta a német főkötő, Erdélyben legelőbb gr. Teleki Pálné tette föl a múlt század közepén. A József korabeli vereses tintuchból (tülltuch, fátyolszövet) készült főkötőt igy irja le Peleskei Nótárius:
Fél réf hosszaságú másli az elején,
Olly nagy, mint egy szita, vala területén,
Vége, mint zsúp, függött hátának közepén.
A főkötőnél azonban a nyolczvanas években még jobban el voltak terjedve a kosáralakú nagy kalapok, megrakva olasz virággal, zöld cziprusfaággal; 1790 körül pedig «Grand módi» volt az Angliából hozatott, forgácsból készült égszinü magas, nagy kalap, melyet bársony galandokkal diszitettek s a galandok végére aczél csatot varrtak. A kilenczvenes években a kalap alacsony s kerek volt, szélét elől lefelé, hátul fölfelé hajtották. A XIX. század elején kezdődött az elől kiálló széles és nagy ernyővel ellátott kalapok használata (68. 17.), melyeket elől virággal vagy pántlikával és tollal diszitettek.
Legidegenszerübb volt azonban mégis a hajviselet. Mária Terézia uralkodásnak elején a frizura alacsony s rövid volt, a hajat apró göndör fürtökbe sütve a fej körül gyüjtötték össze, úgy hogy az arcz és nyak egészen szabad volt (XXXII. 2.), csak egy nagy fürt csüngött le a hátra a fej hátulján vagy a fürtöt kétfelé osztva, a mellre. Ezt a fél rőf magasra bodrosan fölfésült, szélesen kiterjesztett és zöld pomádéval vastagon kikent tupé alla Persien (topuet a la Persien) váltotta fel s hogy minél dombosabb legyen, alája lent tettek fejelkének vagy párnának, a mit sinyon-nak (chignon) neveztek és széles görbe fésü tartotta csomózva; meg volt rakva arasznyi tűkkel gyöngysorral keresztül kötözve, balfelől strucztoll-bokrétával diszitve s a fejtetőn a kulikó-nak (coquelicot) nevezett rikitóvörös pántlikából bokrosan másli volt rákötve. Az 1791-iki erdélyi dieta alatt gr. Teleki Józsefné egy akkoriban irt levele szerint az erdélyi nők a főkötőhöz kétfelé simitották a hajukat, «meg is égetik, egybe tupirozzák, pántlikával lekötik s csak úgy teszik öl az főkötőt, hogy csak két ujnyi magasságú kerek tupé látszik ki belőle.» A tupé már a kilenczvenes években megszünt, a sinyon azonban tovább tartott, a mig a XIX. század elején a görögös hajviselet jött divatba. A haj porozva volt s az arczot pirosra festették.