15. sz., január 15.
15. sz., január 15.
Színházi bonyodalmak
Eddig volt keleti kérdés, volt közgazdasági kiegyezési kérdés, volt Verhovay-ügy, még csak az hiányzott, hogy nemzeti-népszínházi ügy is legyen.
E minden bonyodalmak bonyodalma, a kísértő rém, mely koronkint megjelen, a fekete varjú, mely az egyik színházról a másikra száll, a gordiusi csomó, melyet a hiúságok hiúsága köt, s melyet a bölcsesség sem tudna kioldani ha volna.
A jó Szigligeti mit gondol magában
Azt sem tudja szegény, hova lesz bújában
Nem adják a Népszínháznál a darabjait. Rákosy népszínmű gyárat alakít, hol Csepreghy, Lukácsi gyalulják a népszínműveket puha fából, bepolitírozva, úgyhogy még a kritika is igazi diófának hiszi. Valódi írónak fáj a szíve ilyenkor. Nem csoda, hogy az öreg urat diszgusztálta a Vereshajú és a Sárgacsikó. Mert hát tetszik tudni, olyan az igazi érzékeny színműíró hogy most farsang idején közelről vegyem a hasonlatot , mint a bálozó anya: búskomor és dühös lesz, ha a leányait petrezselymet hagyják árulni, s még a legfényesebb mulatságra is azt mondja, hogy de bizony hitvány.
És a lányos mama kifakadásait érti is, méltányolja is minden jóravaló keresztény lélek, épp ahogy a Szigligetiét.
Én magam szinte sírhatnám bele, hogy annyi kedélyes ismerősömmel a Szökött katona-, és Két pisztoly-ból nem találkozom többé, mióta más bíró lett a faluban , vagy hogy mióta a falut is odább tolták a kerepesi vám felé.
De hát azért mégsem merném azt proponálni, már humanitási szempontból sem, hogy most már ennélfogva gyújtsuk meg az egész falut: hadd égjen le tövestől.
Kivált ha én olyan tisztességes hivatalt viselnék, mint Szigligeti; hogy t. i. a szomszéd faluban ő a bakter.
*
De beszéljünk komolyan.
Szigligeti, illetve a Nemzeti Színház vissza akarja venni a népszínművet. Nos, ehhez joga is van; csak az a kérdés, vajon méltányosság és illő-e minden időben és minden körülmények között élni az adott joggal?
Mindenki egyetért velünk arra nézve, hogy: nem.
A Népszínház eddigi futása oly lendületet adott a színügynek, s annyira emelte azt, hogyha egyéb érdeme nem lenne, már ezért is örülnie kellene minden intelligens embernek, s legelöl Szigligetinek a magyar színügy egyik legjelentékenyebb zászlóvivőjének.
De még más érdemei is vannak a Népszínháznak.
S itt a helye, hogy elmondjak egy adomát, melyet hajdan József nádor halálakor fundált ki valamely leleményes elme.
(A József nádor halálát követő éjjel égett le ugyanis az akkori pesti német színház, anélkül, hogy a tűz okát ki lehetett volna puhatolni.)
József nádor így az adoma felment a mennyországba, hol Szent Péter megállítá a kapunál.
Ki vagy?
József, a magyarok palatinusa.
Mi jót tettél a magyarokkal?
József semmit sem tudván mondani, elutasíttatott. Késő éjjel ismét jelentkezett Péternél, ki ismét az előbbi kérdéssel fogadta:
Mi jót tettél a magyarokkal?
Felgyújtottam a német színházat, s most már a németek is a magyarba lesznek kénytelenek járni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Rákosy nem gyújtotta ugyan fel a német színházat, hanem megnemesíté az ízlést, érdekesebb repertoárt alkotott, fényesebb díszleteket szerzett, és most a németek is a magyar színházba járnak mulatni.
*
És Szigligeti mégis e népszínházat akarja semmivé tenni, midőn a népszínműveket elvonja tőle. Semmivé tenni anélkül, hogy ezáltal a Nemzeti Színháznak használjon, hol a különböző válfajok eddig is határozott összhang nélküliségben egymás hátrányára szorulnak össze.
Szigligetinek testével kellene fedeznie a Népszínházat mások rossz irigy szeme ellen, s íme ő maga néz rá kancsalul!
Nehogy azonban valaki az öreg úr gondolkozás módjának gyengülését tartsa ezen általános meglepetést szült ténykedés okául, mely sokban hasonlít a muszka hadjárat indító erkölcsi okához: ott a keresztényi humanitás, itt a népszínmű megvédése tűzetvén jelszónak a zászlóra, kijelentem, hogy az öreg úr még mindig eszélyes taktikus és sztrategikus.
Ott tapogatózik, ahol kell.
Soldosné visszaszerződtetését tartja azon Achilles-sarknak, melyen a diadal sorsa megfordul.
Soldosnénak már megtette az ajánlatokat.
Természetes dolog, hogy Rákosy nem engedi át Soldosnét egykönnyen. Licitálnak. S a Népszínház sorsa, a nagy gordiusi csomó most egy nő kezében van.
Rossz kilátás!
Eddig a nők csinálták a gordiusi csomókat s a férfiak vágták el karddal: most a férfiak csinálják, s a nőnek kell kettémetszeni egy boldogító igen vagy nem szóval.
Soldosnénak sokkal mulatságosabb ez az epizód, mintsem egy ideig ne gyönyörködjék a fejlődés fázisaiban, s hamar végét szítsa számunkra azonban százszor tanulságosabb és bosszantóbb, hogysem el ne mondjuk felőle:
A sértett hiúságnak nevetségesek a magzatai.
