EPILÓG
EPILÓG
Végét értem annak, amit akartam, igazabban annak, amit tudtam. Szebben is, jobban is megírhatta volna más, de senki sem oly szívesen, mint én.
Úgy érzem magam, mielőtt a tollat letenném, mintha valami balzsamos illatú mezőn jártam volna, mintha hallanám még, hogy suhan el a gyík a buja fű között, mintha a távolban kaszáját fenné valaki s a harmadik határról jó nyelvű kálvinista harang szavát kapkodná ide a Szitnya szele.
Majd csendes lesz minden a falu népe hazatart, dicsértessék-kel mennek el egymás mellett az igazi humoristák, kasza, gereblye a vállukon. Úgy tetszik, mintha egy egész hetet velük töltöttem volna egyhuzamban, s mindazt ami itt meg van írva, azalatt éltem volna át közöttük.
Nem tudom a tollat letenni, nem tudom őket elhagyni: édes vágy csalogat utánuk a faluba, melynek piros bádogos karcsú tornya nyájasan nézi a vidéket.
A szerény, szalmaföldeles házak vidáman füstölögnek; kívülről az alkonyodó nap vonja be őket aranyos zománccal, belülről a lakóik jókedve.
Az elhagyott grófi kastély komoran, sötéten fehérlik az elpusztult park közepén. A nagy jegenyefák búsan integetnek, s hivogatón mégis.
A kovácsműhelyből hatalmasan hangzanak ki a pörölyütések
Nem állom ki tovább
Ellenállhatlanul visz magával lelkem a szűk utcákon keresztül sorba az ismerősökhöz. Ezekhez a derék eredeti emberekhez, kik nélkül a mi falunk talán nem is volna olyan nagyon, nagyon szép.
