PÁCZI JÁNOS
PÁCZI JÁNOS
Kiesett a vonó a kezéből – örökre.
Addig gyújtogatta, addig melegítette édes nótáival, fájó nótáival a szíveinket, míg az övé elhidegült s nem mozdul meg soha többet.
Igazi cigány volt, fajának összes szenvedélye ott égett az arcán, ott zúgott, ott szilajkodott az ujja hegyén. Mert az ujjaiban volt az ő szelíd ábrándokba ringatott, viharokat járó lelke. És ezek az ujjak most már meg vannak dermedve, és alácsüggnek a ravatalon, tehetetlenül…
Idealizált cigány volt… Szőke haj, merengő szemek. Az alföldi rónák búzavirágjához hasonló színűek. Az alföldi rónák ragyogó népköltészete mosolygott ki belőlök, ha hegedült, az alföldi rónák egyhangúsága festekezett bennök, ha pihent vonója. És ezek a szemek most már le vannak csukva jól. És nem fognak többé mérgesen rátekinteni hátra a cimbalmosra, vagy a brúgósra, ha gikszert csinál és megelégedéssel előre a közönségre, ha az el lesz ragadtatva.
De nem is lesz elragadtatva.
Vége van a szegedi népzenének. Páczi János halálát nem pótolja senki. »Kotyel« lesz, ami ezután jön, ahogy ő fejezné ki cigányosan a dibdábságot…
Páczi szentesi gyerek volt, de Szeged volt az otthona. Nem tudott másutt meglenni. Többször elindult körútra, de bizony mindig utánvéttel került haza, mivel hogy az igazi cigány-virtus nem tűri meg a haszontalan földi »vagyomot«, míg ellenben a »gőzmasina« nem hozza haza az embert »dili« módon, szép muzsikaszóért.
Nem szerette hát elhagyni a »szegedi birodalmat«, ahol ő uralkodott, ahol az ő arany ujja, selyemhúrja játszott a szívekkel és »dirigátora« volt annyi pici, apró lábnak.
De míg hegedűje napról-napra szebben szólott, azalatt a saját szava egyre tompább, halkabb lett. A gégéje sorvadott. A nyakában kapaszkodott meg a halál, és a körmeivel kaparta.
Ő azonban folyton szenvedélyének élt, mert nem mestersége volt neki a zene, hanem élete, mindene. Egész odaadással dűlt »hegedűjének«, mintha kedvesére támaszkodnék, arca átszellemült, kipirult a lelkesedéstől s mialatt nevetett, zokogott kezében az a jó szárazfa, mialatt könnyedén csalogatta ki belőle azokat a csodálatos, gyönyört fakasztó hangokat, amiktől kinyílott a virág, hullani kezdett a harmat, sugdostak a füvek, lágyan hajladoztak a faágak és eltemetett érzelmeik keltek életre a szívekben, addig az ő arcára a halálos verejték gyöngyei ültek ki.
Letörölte őket a könyökével és játszott tovább. Párbaj volt ez a halállal.
Legyőzetett. Agyonmuzsikálta magát.
Ma halt meg, a tavasz legköltőibb napján, május elsején. Ma reggel, mikor éppen »terminusa« volt muzsikálni a bandával a Népkertben. Ez a »másik« terminusa még »sürgősebb« lehetett, oda ment el, a banda nélkül.
Szegény Páczi!
Sokat vigadtunk, sokat búsultunk nótáidon.
Letetted a vonót. – Hasztalan kiáltanánk »hogy volt«! föl nem vennéd többé.
– Jancsi, így még egyszer sem szomorítottál meg!
