AZ ELSŐ ELŐFIZETŐK
AZ ELSŐ ELŐFIZETŐK
Az országgyűlés bezáródott; a nadrágok elleni párbaj is elmúlt a vallás tanaihoz híven: »szeresd ellenségedet is«. A külpolitika egén nincsenek semmi fekete foltok. A bolondos Mikulás még azt se hozott az idén.
Abszolúte semmi sem történik.
A zsurnalisztika rágódik a régi dolgokon. Az olvasó fölveszi meg leteszi a lapját, de semmi olyat nem talál benne, amit szőni-fonni lehetne ilyenkor a disznótorokon vagy majd később a szent estéken.
A leghatalmasabb év, mely szülte Tiszaeszlárt, Zalát, Zágrábot, úgy akar kimúlni, hogy a halálos ágyán már semmi hagynivalója nem maradt; meghal, fáradtan, elgyengülve, anélkül, hogy utolsó szempillantása izgatott emberarcokra esnék.
Hanem ha a publikumnak nincsenek eseményei, vannak nekünk újságoknak.
Mert az újságok hideg papírlepedők bár, mégis át tudnak változni személyekké, éreznek, sóhajtoznak, örülnek, bosszankodnak. Az olvasó előtt misztikus köd fedi e csodálatos perszonifikációt, de mi látjuk e hideg méltóságos árnyakat megelevenedni (egy uncia vér magunk is vagyunk egyikben vagy másikban), sőt mielőttünk folyton elevenek ők, s hol hatalmasok, amint komoran, rátartón lépegetnek; hol nevetségesek, amint magukra erőszakolják a hősiséget vagy a bölcsességet, aszerint, jól áll-e nekik vagy sem… Majd látjuk őket kánkánt táncolva, viaskodva vagy szerelmi suttogásban pártjukkal, néha ellenkezőleg is duzzogva, finom nehezteléssel… egyszóval végigcsinálják mindazt, amit a gyarló ember, s még azonfelül is egy keveset.
De a legérdekesebbek az újságok most, mikor mint »magánszemélyek« hasonlítanak a kávénénikékhez, fejüket összedugva kezdik megbeszélni az új »csecsemőket«.
Mert ti. ilyenkor születnek az új lapok. A terhes elmék ilyenkor öntik valamely alakba, amivel hónapokon át vajúdtak.
A csecsemő megjelen, s a lapok, mint a bábák, körülállják, s elkezdenek róla fecsegni. Van-e emberi forma rajta? Jól van-e megkeresztelve? Ki az apja? (Mert nem minden lapról tudható az ilyen). Megél-e vagy pedig csecsemő korában leszen halála? Nem-e posztumusz? Foggal jött-e a világra vagy anélkül? Elegendő teje van-e a dajkának? sat.
Mindezek igen kellemes diskurzusok a redakciókban. A csemege. Valami sajátságos pikáns íze van. Hiszen a rókák is bizonyosan jobban érdeklődnek a rókák iránt, mint akár Kálnoky vagy Bismarck iránt.
Az újszülöttek természetesen fumigáltatnak, szánalmas mosoly fogadja őket, mihelyt kijöttek a fürösztő kádból. Szegények, meztelenek, kis vánkoskáik toprongyosak, bölcsőjük festetlen, sivár. Kik irigykednének ezekre?
Az idén mind olyan jámbor, apró lapocskák keletkeznek. Az öreg stabális lapok gúnyosan nézik világba lépésüket, s nagy fensőségi érzettel tesznek nehány megjegyzést a boldogtalanokra.
Hanem történik néha, hogy selyem, bársonypólyákban áll ki egy új emberke… vagy mit beszélek, egy hatalom, kinek születését lárma és mozsárlövések hirdetik, s aki mindjárt tekintélyesnek pattan ki a világra, ingerült morgással, hatalmas mozdulatokkal: »Megeszlek mindnyájatokat!«
Ekkor kell látni a riadalmat, a kíváncsiságot, a gyűlöletet, az irigységet az élettelen és mégis sokkal erősebb vérpezsgésű lények között.
A lapok olyanok, mint a fák: a csemeték legnagyobb része kivesz, elpusztul, elcsenevészedik, de amelyik megmarad és megizmosodik, az aztán évről évre erősebb. A csemetének elég rossz lehelet, hogy elfagyassza, az öreg fát meg a vihar is megkíméli.
Hát maguk a születendő lapok?
Maguknak a születendő lapoknak még nincs öntudatuk. Félénken lépnek ki a világba, de szeretik a bemutatásnál elmondani, hogy ők bátrak. Ami jótulajdonság eszükbe jut, azt mind magukra kenik. Az igazi eleven embert kidobnák az ajtón, hogy meg van bolondulva, ha így eldicsérné magát; a lapnak elhiszik.
Minden szerkesztő tehát úgy lesz, hogy egy »életrevaló ideája« támad, már ti. ő hiszi azt, hogy életrevaló, a »nagyszerű« ideát fülönfogja, s illendő formába öltözteti a saját ízlése szerint; mennyi becézés, mennyi terv, édes remény van abban az előfizetési felhívásban lerakva, melyet a posta hozzád visz tisztelt olvasó egy napon, s melyet te közömbösen hajítasz el a fidibusz papirosok közé, mert természetedben van, hogy jobban szereted a régi kipróbált barátot, mint az új ismerőst.
Ha látnád, amint otthon falun ereszted ki a bodor füstöket öreg pipádból, ha látnád az új szerkesztőt, ki lázas türelmetlenséggel lesi otthon az újon berendezett szerkesztőségben a levélhordót, ha látnád, hogy pirosodik ki arca az első… a legeslegelső piros utalványtól, melyen rajta vagyon az első előfizető neve, bizony sietnél első lenni.
Az új szerkesztő izgatottan nézi az első utalványt, keze reszket, amint a postakönyvben az átvételt nyugtatja, szemei elhomályosulnak, mikor ráveti az utalványra.
»Nagy Márton, január--márciusi negyedévre«.
– Nagy Márton, Nagy Márton – motyogja… – Ritka becsületes ember lehet… ritka becsületes. Már a neve is színtisztesség!
Örömtelt arccal dugja be tárcájába, a világért se vágná szét az első utalványt… gondosan nyúl hozzá, őrzi, gyügyögteti, s kétszer háromszor is megnézi, ott van-e még a tárcájában a becsületes Nagy Márton?
– Ott van… ott van. Jönni fognak most már a többiek is!
Csordultig megtelik a szíve hálával azon bizonyos Nagy Márton iránt.
– Valami dzsentri lehet… Persze a dzsentri. Hiába no… a dzsentri mégiscsak dzsentri. Annak van a legtöbb fogékonysága a nemes és szép iránt.
Másnap nem jön a levélhordó, se harmadnap.
– Az ördögbe is, talán hófúvások vannak az országban! Bizonyosan… bizonyosan. A posták nem közlekednek rendesen.
A negyedik-ötödik nap elfogja a csüggedés, míg végre megint jön a levélhordó.
»Svarcz Áron Konstantinápoly, egy félévre«.
Ah, Svarcz! Pláne Konstantinápolyból! Teringette, mégiscsak valami az, hogy már a tengerentúlról is van egy előfizetőm! Csak rajta, rajta! Bátorság! Ennek a lapnak prosperálni kell.
Svarcz Áron… Svarcz, Svarcz!… Mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet. Denique a zsidók pompás gyerekek! Szeretem a zsidókat. Modern emberek, annyi bizonyos. Mondja nekem aztán valaki, hogy nem jó hazafiak! Mikor még Konstantinápolyból is idegondol…
Ezeket a csüggedéssel, várakozással, föllendüléssel teljes napokat élik most az új szerkesztők, a válság édes, de izgalmas pillanati ezek.
Míg az öreg lapok híveik nagy táborával közömbösen őrlik le a napokat, addig az ő sorsuk olyan, mint egy tengeren hánykodó hajóé.
A remény virágait hol fölfrissítik, hol megbágyasztják az esélyek és a döntő pillanat közelgése.
Míg végre mindez a virág odakerül egy koporsóra, hol a nagyreményű »kisded« kihűlt tetemei lesznek elhelyezve.
De míg a kisded megszületik, meghal, az mégis nagy mulatság!
