AZ ÚJÉVI TISZTELGÉSEK
AZ ÚJÉVI TISZTELGÉSEK
A budai palotában
A szabadelvű párt »budai útja« (mely egész sablonná lett már új évek első napjain) ma szokatlan nagy port vert fel. Máskor csak az itt ünneplő képviselők jelentek meg a kormányelnöki palotában, ma messze vidékről ideutaztak, hogy a párt impozánsan fejezhesse ki ragaszkodását vezére iránt. A nagyközönség is kíváncsian várta a mai napot, mert Tisza ilyenkor szokott a helyzetről nyilatkozni. S az az ellenzéki tollakkal fölkavarva olyan bonyolódottnak, zavarosnak látszott, hogy egy kis világosság ráfér.
A lapok kombinációinak, sötéten színező híreinek kevesen ülnek fel. Legkevésbé az ellenzék. Bartók Lajosnak van egy ötlete: Krajtsikot elaltatni mint Ripp van Winklét, húsz évre, persze csak képben, s mikor a végén fölébred, akkor azt olvassa a »Pesti Napló«-ban: »Hitelt érdemlő forrásból halljuk, hogy Tisza legközelebb beadja lemondását«.
A lemondási hírek ma megint bedugultak, míg a »hitelt érdemlő forrás« valamely mesterséges érintésre újra felbugyog.
Hosszú kocsisor indult meg a szabadelvű klubból 11 óra felé. A szabadelvű párt tagjaiból több mint százan, köztük főrendiházi tagok is, néhány főispán: Szapáry István gróf, Degenfeld József gróf, Bethlen András gróf és Kazy János. A politikai élet minden matadora ott gyűlt össze a nagy piros teremben. Vidám hangulat ömlött el a képviselő urakon, mintha sohase olvasták volna a Pesti Naplót. Csak az influenza hatása mutatkozott erősebben. Szűnni nem akaró krákogás, köhécselés vegyült az élénk, kedélyes zsibongásba: »Boldog újévet, kedves bátyám«. »Neked is, kedves öcsém«. Kéz kézbe vándorolt, váll vállra hajlott. Az ellenzék ostroma több melegséget fejtett ki a pártban, mint bármikor ezelőtt.
Végre megnyílt a belső szoba, félkarajt képeztek az elülállók, s kilépett Tisza a kabinettel, mint a tyúk az ő csirkéivel vagy hogy kellemesebbek legyünk, mint a fiastyúk a többi csillagaival. (Csak éppen Teleki Géza hiányzott.)
Huszár Károly báró kezdte el beszédét a lecsillapult éljenzés után. A hangja gyenge, tompa, de a beszéd magvas, lendületes és meleg volt. Gyakran szakította meg helyeslés és tetszészaj. A képviselők elcsodálkozva susogták egymásnak:
– Ejnye, be okosan, be gyönyörűen beszél.
A beszédet láthatólag meghatva hallgatta a miniszterelnök, ki sötét, ünnepies ruhát viselt, aztán ő vette át a szót mélységes csöndnek közepette. (Szinte megrezzent: hol az ellenzék?)
Melegen emlékezett meg a párt veszteségeiről. Sokan nincsenek itt azokból, akik tizennégy év óta járnak ide!
Csak Urbanovszky veregette a mellét. »Ja szom«. (Ő már tizenegyedszer van itt.)
Tisza, ha kevélykedni akar, végignézve hű pártján, elmondhatta volna Bismarck-szerűen:
»Nem félünk, csak a haláltól.«
Az ő pártjában eddig nem ritkított más, csak a halál. (Pedig minden eszköz annyiszor meg lett próbálva a visszavonás széthintésére.)
Majd áttért a külpolitikai kérdésekre, míg végre a jelen helyzetről szólott oly hévvel, az egyszerűség ékesszólásával, erőteljesen, hogy a párt frenetikus tetszésviharban tört ki, mely csak a beszéd végén fokozódott még, midőn kijelenté, hogy addig, míg a törvényhozás két faktora, a korona és a többség támogatja, helyén marad bármily viharok között.
…Alhatik hát még Ripp van Winkle egy darabig!
E beszéd után a képviselők közé vegyültek a miniszterek, s megindult a triccs-traccs:
– Boldog új évet, kegyelmes uram.
– Az isten éltessen, kedves Péterem.
– Boldog újévet. Ejnye, be jó színben vagy, Gyuri.
– El ne feledkezzél, kegyelmes uram, az új esztendőben arról a postamesterről! Hiszen tudod.
– Enyhe telünk van az idén. Tavaly ilyenkor majd elfagyott a lábam a kocsiban!
– Mi baja Telekinek? Reménylem, valami csekélység.
– Nem láttad Tarnóczyt? Annak a kocsiján vagyunk.
– Merre van Nikolics Fedor? Ki látta Nikolicsot?
– De most már menjünk az elnökhöz!
A képviselők kifelé tódulnak, s előtérbe lépnek hátulról a város küldöttei (Ráth Károly az elmaradhatlan mentéjével és bajuszával) és az egyletek, kik a távolból már ma hallhatták meg, amit csak holnap kellett volna elolvasniok a lapokban.
A képviselők arca sugárzik az örömtől és megelégedéstől, hogy a »generális« »jól odamondogatott«, de az öröm is csak akkor hág a tetőpontra, ha a sok száz kabátból mindenki megtalálta már a magáét. Nem közönséges munka ám az.
