Babits Mihály: Isten kezében • Keresztény makáma
Babits Mihály: Isten kezében •
Keresztény makáma
Keresztény makáma
Mint a régi szentek száján írt szalag kilóg – úgy e versből e prológ.
Egy középkormélyi theológ – gondolhatta, gondolom – (nem skolasztikus talán – ki üvegből fújja várát színtelenre –, hanem kinek üveget fest lelke szennye – kinek minden régi szó egy régi kép –, testi misztikus talány – mert az eszme hűs, átlátszó, tiszta, színtelen üveg – s csak a test a misztikus, vak, s szennye szín és bűne szép –) – egy ily ős poéta-doktor: nagy palást, tanársüveg – bájos régi doktorom – gondolhatta, gondolom –, úgy mint én diákkoromban – pécsi kis templomban –, volt török mecsetben, pillér rejtekén – zöldet látva, szédelegve illatsúlyos tömjénfüsttől, – ideges gyerek, szegény, – nézve nagy bizonytalan, hogy az oltár gyertyája füstöl, – láthatatlan száll a füst, hőn-olajzó gyertyapára: – látni mégis, mert mögötte… reszket az… arany angyal… lábaszára… – elcsavart barokk lábszára, sűrűn arannyal eresztett, – mint hőforrás forró fürdejében gőzringatva reszket – meztelen. –
*
„Elhiszem, mert esztelen.” –
Kép a szó és test a kép és szószerint a régi Írás, – hogy az Úr saját alakját adta volt az ős-agyagnak, – istenképei az embernek, bár az Isten testtelen. – Testtelen és képtelen – testtelen, mert végtelen – végtelen és kezdtelen, – – elhiszem, mert esztelen – – (gondolhatta, gondolom) – esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az anyagnak. –
Így: „Az Úr kezében élünk,”… ez egy óriási Kéz – szószerint, – testi kéz és végtelen tárt tenyerén mozgunk mi aprók – (képzeld bájos doktorunkat kúszni tupri méltósággal – a hüvelyk alatti bütykön… ilyet tán már álmodál… – vagy szép nőt kinál a Nagy Kéz: ízes étket drága tál) – szószerint – test szerint –: mind az Úr kezén mi aprók, szende szentek, ravasz rablók, – én… te… mind… – (ez egy óriási Kéz) – itt úgy mint Amerikában, mindenütt a tenyerén, mert mindenütt van az egész – mindenütt van minden sejtje, minden sejtje végtelen – (képzelem, mert képtelen) – mindenütt épen tenyérrel emel e nagy égi Kéz. –
Néztél már kacsót nagyítón? ujja vastag, ránca mély, pórusokkal árkos. – Képzeld most, hogy pórusa tágul, ránca szétmegy, kék ere mállik – szerte híznak újjai; s nagy-nagyítód távolítva már a kéz egy sárga táj, – nyúlt, alig hullámos, mind a láthatárig – és e sárga tájon minden-minden rajta – egy-egy tornyos város, mint egy cifra torta – hegy… kazal… víz… nagy hajó – messze sínen éjhált waggon… szaladó masína táltos – itt úgy mint Amerikában… rajta fellegkarcoló – rajta jár, ki merre megy – mindenütt van: ezer-egy – minden alatt, mindenütt e sárga Kéz – térdem alatt pécsi kis templomban – (gondolám diákkoromban) – kóruson, földszinten, rajta térdel minden néki hódoló – szinte rémlik üvegárnya, füstbe, levegőbe, – hogy a szószéket papostul tartja lebegőbe – s talpa alatt a pillérnek rajza terped e tenyérnek – messze málló jósvonások nagy memento „M”-je vásog – minden alatt e nagy „M” láttalan és sejttelen – mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó, – mert egy teljes végtelenség minden isten-sejt-elem – végtelenbe vastagodva Isten minden ujja szétáll, – olyan nagy, hogy meg se látod, mert csupán a határt látod s ez határ nélkül való. – E tenyérnek bőre színén mozog hát a féregember – nem mint egy kató-bogár, mely ujjról-ujjrasétál: – még a szomszéd pórusig sem álmodhatik sejteni… –
Ó ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni!
– Vagy leejt, ha meghalok? – (Szédültem, diákkoromban – pécsi kis templomban – szédültem és reszkettek az aranylábú angyalok.) –
Ó nem ejt, hová is ejtene le, – ahol őrt nem állna tárt tenyere? – Hanem minket, akik itt, – kívül húsa végtelenjén – végtelenje színe fennjén – kivirágzunk egy kicsit, – egyenként e roppant – kéz a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant – és szorít, szorít, szorít – úgy mint rég a bájos Doktort, a középkorit: – előbb szemét elborítá, – aztán lelkét kiszorítá, – aztán húsát szétporlítá – aztán-aztán mindmaig – őrli-őrli csontjait…
