Edgar Poe-Allan: A holló
Búsan ültem, mint ki csábos mély titok nyomára vár.
Kába fővel álmodoztam… halk nesz ébreszt… fölriadtam:
Ablakomra zápor koppan?… Megzörrent a zár talán?…
"Vándor utas téved erre," gondolám, - s ajtómon áll,
Éj sötéten más se jár."
Szénparázs tüzelve lángol, lobbanón mint szellemárny.
Pirkadó hajnalra vágyva, ócska könyvem szertetárva,
Hív szerelmemért ez árva szívem enyhet nem talál.
Égi angyal fönt Lenóra… Elragadta bősz Halál…
Szent e név és nincs ma már!
S vérfagyasztó rémületbe ejt a néma borzadály.
Bátorítva gyáva szívem, biztatóan szóltam ígyen:
"Vándor utas ez, ki hiven éji vackot kérve vár.
Ő az ott, ki nyitja ajtóm s zörg kezében künn a zár,
Erre senki más se jár."
"Szól, ki jár itt? Úr-e? Hölgy-e? Hol hazád és mit kivánsz?
Megbocsáss, ha késlekedve nyílik ajtó halk neszedre,
Búslakodtam elmerengve, sejtve sem, hogy künn te vársz."
S tárva-nyitva áll az ajtó: "Kóbor utas térj be már!"
…S néma Éj vak csöndje vár…
Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más…
Bűvös-átkos szellemóra! Vak-siket ma könnyre-szóra!…
Csak e drága név "Lenóra" méla Éjben esdve száll…
Sírva hivja őt a Viszhang, kit e lélek visszavár,
S nem felelhet ő ma már…
Koppanással, zörrenővel bánt a lárma újra már.
Ablak zárja rázva roppan "Tél viharja tombol ottan?
- Igy tünődöm zaklatottan. - Nincs ma hit csodába, már!
Csöndesülj te árva szívem, megnyugodsz te végre már:
Szélviharra zörg a zár."
Éjsötéten ím beszárnyal vén kopott hollómadár.
Mit se félve, szét se nézve, szárnycsapással célhoz érve
Fölkereng ajtóm fölébe s hetykemód reája száll,
Pallasz ódon mellszobrára rátelepszik, lesbe áll,
S ott megülve, csöndbe' vár.
Ünnepélyes furcsa gőggel, s bús mosollyal gúnyolám:
"Vén csupaszfejű barátom, kéregetve jársz e tájon?
Megkopott a toll csuhádon, mért nem ülsz Styx partinál?
Mért jövél te Mit kutatsz te? Mondd neved meg végre már!"
S károg erre: "Kár ma már!"
Vad madár hogy szóra értsen, emberésznek mily talány!
Mint varázsos gyermekálom, megzavart e látományom,
S eltünődve elcsodálom: Éji szörny ajtómra száll,
Hófehér Athéne-főre, mint a Végzet őrül áll,
S búsan károg: "Kár ma már!"
S nem tudám, hogy károgása lelke titka, mit kitár,
"Ennyi mind a bölcsessége," - eltünődtem lesve, félve, -
"Egy hivem volt,… vége… vége!… Holt reményem tűnve száll,
S ím beszáll egy rút igézet, s reggel ujra messze jár"…
Szól a holló: "Kár ma már!"
Bár - ki tudja? - így tanulta tán a gyászos rabmadár?…
Üldözé urát az Élet, büszke álma semmivé lett,
Gyilkolák a vak remények… szenvedésben nincs határ…
Sírba tért dicső szerelme, gyászdalát elsírta már,
S mást se szól, mint: Kár ma már!…
Guggon ülve szembe vélem, rémszemét mereszti rám.
Én a széken - félig ébren - elborongva nézem… nézem…
S hang nekül tünődve kérdem: "Mely talány e bús madár?
Nincs-e vágya? Nincs-e álma? Nálam itt mi végre vár?
S mért kesergi: "Kár ma már!…"
Míg a holló bűvszemével rámtüzelt, mint lángsugár.
Fáradottan hátradültem, méla csönd honolt körültem,
S enyhe lámpafény derülten rezge székem vánkosán,
Melynek ő már nem nyugodhat színes-fényes bársonyán,
Nem nyugodhat rajta már!
Lágyan tépve földi útján, míg lakomra rátalál…
"Ó te boldog! Ó te árva! Búfelejtés, csókja vár ma,
Hogy ne emlékezz reája, s földi vágyad tűnne már!
Kóstolj Léthe szent vizéből, s kínkeserved sírba száll!"…
Szól a bús hang: "Kár ma már!"
Belzebub hírével jársz-e szélvihartól űzve tán?
Átok éri ezt a házat, gyászos árnyak rája szállnak…
Jóslatoddal híradást adj! Mondd: a Végzet mit kíván?
Nincs-e balzsam Gileádban? Mondd: e földön rám mi vár?"
Szól a holló: "Kár ma már!"
Bús, magányos, bűvös állat! Mondd: e szív reményt se várhat?
Boldog élet int-e nékem!… Földereng-e rám az Éden?…
Rátalálok fönt az Égben?… Égi angyal ő ma már,…
Üdvözülni véle vágyom!… Szólj: Lenóra vár-e rám?…
Szól a bús hang: "Kár ma már!"
"Károgó pokolszülötte, bús hazádba visszaszállj!
Egy pihéd se hagyd emlékül bősz hazug te, kisértésül!
Gúnyolódva vársz kevélyül, Plútó szörnye rém-madár?…
Csőröd szívem rágja, tépi!… Szállj el innen!… Szállj ki már!"…
Szól a holló: "Kár ma már!"
Fönt a Pallasz ősi szobrán, mely az ajtón díszül áll.
Csillogó démon-szemével bűvvarázsba ejti lényem,
S lent a bágyadt lámpafényen lopva terjeng szét az árny…
Holt remények… Fáj az Élet… Éjbe vész a fénysugár…
Kár ma élni, kár ma már!